7. oldal - Bezzeganya

Sokszor már az is bőven elég pánikot okoz, hogy beteg a gyerek. Szülőként aggódunk, orvoshoz rohanunk vele, ápoljuk. Közben pedig, mint a kisördög, ott zakatol a fejünkben a másik fontos kérdés: tudnak helyettesíteni? Nem lesz nyűgös a Gizike megint, hogy át kell vennie a munkámat?

A Nagykanizsai Kanizsai Dorottya Kórház szülészetén nemcsak a szülés élménye marad emlékezetes, hanem az apró figyelmességek is. Az anyukák minden este a nővérekkel együtt fürdethetik a babákat, így már a kórházban megtanulhatják a helyes mozdulatokat. A segítőkész orvosok és szülésznők támogató jelenléte pedig még nehezebb szülésnél is erőt ad.

A digitális eszközök ma már a gyerekeink mindennapjainak részei – ott vannak a tanulásban, a játékban, a kapcsolattartásban. Szülőként viszont sokszor motoszkál bennünk a kérdés: vajon milyen hatással van mindez a szemükre? És mit tehetünk, hogy elkerüljük a bajt? Gyermekszemész szakértők szerint a kulcs a tudatosság: néhány egyszerű szokással sokat tehetünk gyermekeink látásáért.

Ők még a legnyugodtabb embereket is megedzik.

Valószínűleg tudom azt a mondatot, ami az utóbbi évben minden családban elhangzott egyszer: „Anya, mindenkinek van Labubuja, csak nekem nincs!” Ez nálunk is bekövetkezett, és én, mint ős-tájékozatlan, emlékszem, először vissza is kérdeztem: „Mi az a Labubu? Csak nem az a moncsicsiszerű plüss?” Oké, szerintem elsőre tényleg csak egy nagy fejű, kicsit bizarr plüssnek tűnik, túlvilági mosollyal.

Amikor anya lettem, valahogy azt gondoltam, a feladatom az, hogy egy két lábon járó lexikon legyek. Hogy mindenre tudjam a választ, megvédjem a gyerekeimet a kudarcoktól, és mindig egy lépéssel előttük járjak. Aztán jött a „miért?”-korszak, ami porig rombolta ezt az illúziót. És őszintén? Ez volt az egyik legjobb dolog, ami történhetett velünk.

Fürdés után pizsama, két mese, három puszi, egy korty víz, majd az angyali gyermek békésen álomba szenderül a saját kis ágyában. Szép is lenne, mi? Évekig próbáltam megvalósítani ezt a tökéletesnek hitt esti rituálét, ami a gyakorlatban inkább hasonlított egy végtelenített hiszticunamira.

Ha a szülők vagy a védőnő azt tapasztalja, hogy egy csecsemő mozgásfejlődése elmarad a kortársakétól, mindenképpen érdemes fejlődésneurológust vagy konduktort felkeresni. Ez egyrészt a szülők megnyugtatása miatt fontos, másrészt azért, mert ha valóban szükséges, a fejlesztést minél hamarabb el kell kezdeni – az idő ilyenkor is kulcstényező.

Van az a gyönyörű pillanat, amikor már harmadszor hallod ugyanazt az elképesztően hamis dallamot a gyerek szobájából, és már csak szambáznak az agytekervényeid, beletörődsz és próbálsz ellazulni. A gyerek zenét tanul. Aztán elmész a közeli vegyesboltba és bekövetkezik a csúcspont – a fejedben megy tovább a dallam, állsz a pénztárnál és motyogod a refrént, amit a lányod énekelt egész délután.

Na, ma már utáltad magad elégszer? Megvolt már a kör, hogy ma sem voltál elég türelmes, elég kreatív, elég akármi? Hogy a többiek bezzeg viszik a gyereket fejlesztésre, te meg örülsz, ha van tiszta zoknija?

Egy friss kutatás szerint a ChatGPT nemcsak beszélget a kamaszokkal, hanem konkrét öngyilkossági terveket, búcsúleveleket és drogrecepteket is adhat nekik.

Amikor először hallottam a „háborítatlan szülés” kifejezést, bevallom, nekem is az jutott eszembe: ez biztos valami olyasmi, hogy én majd mindenféle beavatkozás nélkül otthon, egyedül megszülöm a gyereket, miközben levendulaillatban jógázom és halkan szól a Pillangókisasszony. Aztán persze hamar kiderült, hogy ez egészen mást jelent, és köze sincs a „senki ne nyúljon hozzám” típusú drámákhoz.

Hallottál már a sleepmaxxingról? Ne aggódj, ha nem, valószínűleg sokaknak fogalmuk sem róla, mi az. Ez egy viszonylag új hóbort, ami valahonnan a biohacking, az önfejlesztés és az életmód-guru körökből szivárgott át a köztudatba. És mint annyi minden, ami „maximális teljesítményre” és „optimális eredményekre” fókuszál, ez is úgy hasít bele a szülők amúgy is túlhajszolt mindennapjaiba, mint egy éles kés.

Összeszedtem a számomra legcukibb filmeket, amiket Magyarországon is bemutattak, és amikhez szerintem szinte minden kismama – vagy az őket elszenvedő család – tud egy saját történetet kapcsolni.

Amikor két család egy fedél alá költözik, nem csak a szerelem kerül próbatétel elé. A mozaikcsaládban minden apróságból vita lehet: kihez szólhat az új társ, melyik gyerek kap több figyelmet, és hogyan lehet mindenkinek igazságot tenni?

Ismered a képet: a kismama légiesen suhan egy búzamezőn, fehér ruhában, tökéletes bőrrel, miközben átszellemülten simogatja a gömbölyű hasát. Na, ezt a képet most gyorsan gyűrjük össze és dobjuk a kukába. Beszéljünk ehelyett a valóságról. Arról a 9 hónapról, amikor a tested egy hormonvezérelt, kiszámíthatatlan és időnként elképesztően ciki biológiai kísérlet helyszínévé válik.

Az járt a fejemben, hogy mi baj van velem. Hogy más miért örül ilyenkor, és én miért nem. Hogy miért nem tudok örülni annak, akit kilenc hónapig vártam. Csak néztem a babát, hallgattam a sírását, és azt éreztem: elromlottam. Pedig nem romlottam el. Csak szülés utáni depresszióm volt.

Az egész egy álmos reggelen kezdődött, miközben én a kávém fölött méláztam, a szomszéd anyuka pittyegett a messengeren: „Beírattuk Zsófit angolra az oviban. Ti is jöttök?” Én meg ott álltam, félig ébren, kezemben a kislányom egyik excumijával és azon gondolkodtam: vajon tényleg elkésünk, ha kihagyjuk a játékos angolt Zsuzsa nénivel?

Amikor megtudtam, hogy a lányom laktózérzékeny, az első gondolatom az volt: „Te jó ég, mit fog enni?” A második meg az, hogy biztos én rontottam el valamit. És ha te most épp ugyanezt érzed, akkor hadd mondjam el gyorsan: nem, nem a te hibád. A laktózérzékenység nem szülői kudarc, sőt, nem is betegség a klasszikus értelemben. Inkább egy olyan állapot, amire oda kell figyelni, de együtt lehet vele élni, gond nélkül.

Egy friss amerikai kutatás szerint a szülők 66%-a kész eladósodni azért, hogy gyermeke ne lógjon ki az iskolai közösségből. A magyar tapasztalatok is hasonló irányba mutatnak – a márkaőrület és a közösségi média nyomása miatt sok család kerül nehéz döntési helyzetbe.

Egészen idáig békésen folytattuk a szoptatást. Esténként, reggelente, amikor csak ráértem, ott voltunk egymásnak. Ez a mi kis rituálénk volt, ami megnyugtatott mindkettőnket. Most viszont ott álltam, kezemben egy túlméretes plüss Peppával, és próbáltam elképzelni, hogyan fogják majd intézményes keretek között megvigasztalni a lányomat, ha sír – hiszen ő még mindig a szoptatásban találja meg a legnagyobb biztonságot.

Ennek ellenére jó szívvel emlékszem vissza a zalaegerszegi kórházra.

Most a mi családi kedvenceinket gyűjtöttem össze.

Hamarosan lejár a határidő a hetedikesek számára ingyenesen elérhető HPV-oltás igénylésére. Míg a szakértők a vakcina fontosságát hangsúlyozzák a daganatos megbetegedések megelőzésében, sok szülőben merülnek fel kérdések a döntés előtt.

A nap fénypontja, a meghitt esti rutin, a kis angyalkám csillogó szemekkel hallgatja a mesét, én pedig a nap fáradalmait kipihenve, lágy hangon duruzsolok a fülébe. Aha. A valóság meg az, hogy a nap végére annyi energiám van, mint egy tízéves elemlámpának, és ha még egyszer el kell olvasnom, hogy Boribon, a mackó hogyan fest össze mindent IS, esküszöm, sikítva rohanok ki a világból.

Beköszöntött a szeptember, ezzel pedig elindult az ovi- és iskolaszezon, ami egyet jelent a közösségben terjedő, végeláthatatlan náthák és köhögések időszakával. De amíg zsebkendővel és C-vitaminnal szerelkezünk fel, nem szabad megfeledkeznünk más, kellemetlen „vendégekről” sem. Sok olyan betegség, amit a nyárhoz kötünk, nem tűnik el varázsütésre az első hűvösebb reggelen.

A kamaszokkal hadilábon állni szinte szülői népbetegség. Amikor a gyerekünk egyik napról a másikra idegenné válik, és a korábbi beszélgetések helyét átveszi a csapkodás és a tőmondatos válasz, a legtöbben tanácstalanul állunk. Ebbe a tanácstalanságba hozhat némi rendet és megértést egy könyv, amivel nemrég találkoztam.

Reggel 7:10 van. Kedd. A fiam ott áll az előszobában, cipőben, kabátban, táskával a hátán, és egyre idegesebben rugdossa a küszöböt. Az exférjemnek reggel 7-kor kellett volna itt lennie. Tíz perce késik.

Imádom a munkám. Tényleg. A gyerekeket, a jó öreg krétaport, a csillogó szemeket, amikor valami „átmegy”. De van az a szülői attitűd, amitől a legedzettebb pedagógusnak is feláll a szőr a hátán. És most nem a rosszcsont kölykökről beszélek, hanem a szüleikről. Szóval, drága anyukák (és persze apukák), íme, öt bombabiztos módszer, amivel eléred, hogy a gyereked tanára a falra másszon tőled.