Apa elfelejtett a gyerekért jönni

7:11. Semmi. Hívom. Nem veszi fel. A gyomromban gombóc kezd nőni. A fiam odaszól a szobából: „Anya, apa miért nem jön? El fogok késni.” Én meg arra gondolok, hogy nemcsak te, fiam, hanem én is. Nekem is nyolcra a munkahelyemen kellene lennem.

7:12. Végre felveszi, álmos hangon. „Szia. Hol vagy?” – kérdezem, és érzem, ahogy a hangom megremeg a dühtől és a pániktól. „Nekem nyolcra bent kell lennem, tudod?” „Hú, bocsi. Teljesen elfelejtettem. Visszaaludtam.”

És ennyi. Nincs „rohanok”, nincs „oldjuk meg”, csak a tény: elfelejtette. Elfelejtette, hogy a gyereknek nyolckor kezdődik a suli. Elfelejtette, hogy nekem is van egy munkám, egy főnököm, határidőim. Az ő agyában ez csak egy törölhető programpont volt. Az enyémben pedig épp most dőlt össze a komplett napom dominóként. Mert most innen, a város másik feléből, kevesebb mint 50 perc alatt kellene bevinnem a gyereket az iskolába, majd átküzdeni magam a reggeli csúcsforgalmon, hogy beérjek időben. Mert ilyenkor nincs B terv. A B terv én vagyok. Mindig én.

Miközben kapkodva magamra rángatom az első kabátot, ami a kezem ügyébe kerül, és a gyerek kezét szorongatva rohanunk a buszmegálló felé, végigpörgetem a lehetőségeimet. Kiket hívhatnék fel? A szüleimet? Persze imádják az unokájukat. De kétszáz kilométerre laknak. Mire ideérnének, a fiamnak már rég vége lenne a tanításnak. A barátnőimet? Mind dolgoznak, rohannak a saját gyerekeikkel, a saját logisztikájukkal. Nem várhatom el tőlük, hogy az én összeomlott rendszeremet támasszák alá az övék helyett.

Ahogy a busz végre bevánszorog a megállóba, a hátam már csurom víz az idegtől. Felpréseljük magunkat. A fiam szorongatja a kezemet, és ártatlan, nagy szemekkel néz fel rám. „Anya, ugye nem fogok nagyon elkésni? Nem fog rám haragudni a tanító néni?” És én lenyelem a gombócot a torkomban, rámosolygok, és azt mondom: „Dehogy, kicsim, megoldjuk. A lényeg, hogy itt vagyunk együtt.” A hazugság íze keserű a számban. De neki most nyugalomra van szüksége, nem egy pánikoló anyára. Neki én vagyok a szikla. Kár, hogy belülről úgy érzem magam, mint a kőomlás.

Az utolsó pillanatban érünk be az iskolába 7:59-kor. Egy csókot nyomok a homlokára, egy „fuss, ügyes legyél”-t kiáltok utána, és már fordulok is. Az én versenyem még csak most kezdődik. Rohanok vissza a megállóba, közben hívom a főnökömet.

„Szia, ne haragudj, egy kis családi vészhelyzet volt, sajnos késni fogok” – darálom a szöveget. Utálom ezt a mondatot. Mert ez nem „családi” vészhelyzet. A „család” feltételezne egy csapatot. Ez egy „anyai” vészhelyzet, amit egy felelőtlen apa okozott. De ezt nem mondhatom. A munkahelyen csak annyi látszik, hogy én vagyok az, aki megint késik, akire nem lehet száz százalékig számítani reggel nyolckor.

Miközben zötykölődöm, végre van egy pillanatom gondolkodni. Vagyis inkább csak érezni a dühöt és a tehetetlenséget. Felesleges felhívnom az exemet, hogy leordítsam a fejét. Megtettem már ezerszer. A vége mindig ugyanaz: egy „bocsi”, egy „legközelebb jobban figyelek”, és a mélyben megbúvó, ki nem mondott vád, hogy én csinálok túl nagy ügyet az egészből. Nem érti. Nem érti, hogy ez nem egyetlen elfelejtett reggel. Ez a rendszer. Az ő élete megy tovább, a felelősség leadva, míg az enyém egy végtelenített logisztikai rémálom.

Ez az a láthatatlan teher, amit a külvilág sosem lát. Hogy te vagy az, akinek az agya non-stop egy vészforgatókönyv-generátor. Hogy te tudod, hol a gyerek taj-kártyája, mikor kell befizetni az osztálypénzt, hogy allergiás a mogyoróra, és hogy utálja a spenótot. Te vagy az, aki éjjel háromkor lázat csillapít, és másnap reggel hatkor kel, hogy a kialvatlanságtól remegve is megcsinálja a szendvicset.

Este van. A fiam alszik. Csend van a lakásban. A reggeli adrenalin rég kiürült belőlem, csak a fásult fáradtság maradt. Elmosogatok, bepakolom a másnapi tornafelszerelést. Leülök a sötét konyhában, és csak most engedem meg magamnak, hogy érezzem, mennyire egyedül vagyok. A legnehezebb nem a pénz, nem a plusz munka. Hanem az a tudat, hogy nincs kivel összenézni a bajban. Hogy nincs egy másik váll, amire legalább öt percre ráhajthatnád a fejedet. Nincs, aki azt mondaná: „Hú, ez ma kemény nap volt. Ügyesen csináltad.”

A harcokat egyedül vívod meg, a győzelmeket egyedül ünnepled, és a vereségeket is egyedül sírod el. Ma reggel 7:12-kor nem csak egy apa felejtette el a fiát. Hanem az élet ismét arcon vágott azzal a kegyetlen igazsággal, hogy ebben a játékban én vagyok az egyetlen játékos a saját csapatomban. És holnap reggel ugyanúgy felkelek, és csinálom tovább. Mert muszáj. Mert a fiam itt van, és neki én vagyok a minden. És bármennyire is nehéz, ez a gondolat ad erőt. 

Hajnal