A gyerekem énekel, én meg megtanulok túlélni

Ez a zene sajátossága, mint tudjuk – belopózik az otthonunkba, ráül a fülcimpánkra, és onnan nincs menekvés, még akkor sem, ha hamis. De bevallom, még így is imádom. Mert a zenetanulás, az már valami, nem olyan elvont horror, mint a matek, vagy a kémiai képletek, ez él, elkísér, magával ragad. És persze azt is látom, mennyi mindent ad neki: amikor rossz napja van, az éneklés kisimítja, (nem baj, hogy nekem égnek áll a hajam, majd megtanulja, fontos, hogy ő kiteljesedhessen) amikor jó napja van, akkor pedig szárnyakat kap a zenétől. 

És persze ott a közösség. Nem, nem közönség, egyelőre csak közösség. Az együtt zenélésben van valami különleges, valami mélyen bizsergető dolog: mindenki hozza a saját hangját, ami lehet halkabb vagy hangosabb, kicsit hamis vagy kristálytiszta (halleluja!)  – de a végén ez a massza összeáll valami mégis tökéletes egésszé. Mintha titokban erre tanítana minket a zene: hogy a sok kishibás együtt lehet  tökéletes, közösen igazi zenére vagyunk képesek.

Oké, de hogy jutottunk el a konyhai koncertig? 

Az iskolánkban működő Superar program – amit úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas és összetartó kórust – mutatta meg nekünk, hogy a zenetanulás nem a tehetségkutatásról szól, nem arról, ki lesz a következő sztár, aki egyedül tündököl, hanem arról, hogy a gyerekek megtapasztalják: az ő hangjuk fontos, együtt pedig még hangosabbak lehetnek. És ezt a tudást – hogy „igen, számítok” – magukkal viszik a hétköznapokba is. A program a mi iskolánkban már működik Kőbányán.

Az elmúlt egy év alatt nem is akárhova fejlődtünk. Október 1-jén mindebből a Budapest Parkban bárki kaphat egy szeletet. Hatalmas izgalommal és lelkesedéssel készülnek a gyerekek arra, hogy együtt színpadra álljanak olyan zenekarokkal, mint a Margaret Island, a Bagossy Brothers Company és a Carson Coma. És higgyétek el, a gyerekek nem csak kiegészítik majd a dalokat – igazából ők lesznek az este szupersztárjai. És lássuk be, ez nem semmi! 

Amikor először olvastam arról, hogy az iskolánk csatlakozott ehhez a programhoz, azonnal úgy gondoltam, ebben a lányomnak is benne kell lennie, hiszen nem kell ahhoz zenésznek lenni, hogy megérezzük a titokzatos pluszt, amit egy ilyen kórus tud adni, elég csak figyelni, hogyan változik meg egy gyerek arca, amikor énekelni kezd. A kicsit morcos, fáradt, vagy a pénteki hetedik óra után már üvegesedő tekintetből egyszer csak előbújik a csillogás. És ez nem véletlen – szakemberek szerint a zenetanulás tényleg fejleszti a koncentrációt, a memóriát, az érzelmi intelligenciát. Én inkább úgy fogalmaznék: kisimítja a gyerek szívét, és teret ad neki, hogy önmaga lehessen.

És persze ott van a közösség ereje. Egy-egy próbán látni, hogy mennyire számít, ki hogyan hallgatja a másikat, miként figyelnek egymásra a gyerekek. Mert a közös énekléshez nemcsak hang kell, hanem bizalom is. Egyedül lehet, hogy bizonytalanul szólnak, de amikor összeáll a kórus, akkor minden hang megtalálja a helyét. Ez az, amit ez a program olyan szépen megmutatott nekünk. Nem számít, ki honnan jött, ki mit hoz otthonról, itt van a közös nyelv, annak a bizonyos nagy egésznek a titka. 

És ez nem csak nálunk működik így, több országban is jelen van, és mindenhol ugyanarra épít: a zene mindenkinek jár, nem kiváltság, nem luxus, hanem alapvető lehetőség a fejlődésre. Amikor erről olvastam, külön jó érzés volt tudni, hogy a lányom valami nagyobb egész része. Hogy nemcsak az osztálytársaival, hanem más városok, más országok gyerekeivel is összeköti őt a közös éneklés. Ez valahol megnyugtató is: amíg ők együtt énekelnek, talán a világ is egy kicsit szebben szól, ráadásul a sok próba és készülés helyett nem ülnek mondjuk aktív tétlenségben egy TikTok-folyam előtt, társas-némaságban, ahogy ők is tennék, ahogy a többi gyerek is, amikor éppen „nincs mit csinálniuk.”

Ha belegondolok, sok minden változhat még az életükben – lesznek új barátok, más iskolák, új kihívások. De biztos vagyok benne, hogy amit ebből a közös zenetanulásból visznek magukkal, az útravalóként felnőttkorig megmarad.

Persze ennek a készülődésnek vannak árnyoldalai is. Sokkal szívesebben próbál otthon is, mint hogy matekleckét írna. Kicsit néha soknak is érzem a megint próbálnom kell és a még mindig próbálnom kell jelzéseket a többi lecke rovására, de ezt titkon, nagyon suttogva megértem. Ilyenkor néha eszembe jut, lehet, hogy nekünk, szülőknek is kéne egy kórus. Elénekelhetnénk a „Meddig készül még a házi?” vagy a „Ki ette meg megint az összes sütit?” című örökzöldeket. Lehetnék szigorúbb. 

De amíg ilyen szuper zenék jönnek haza a suliból, és a lelkesedést valósnak érzem, addig csak állok az első sorban, csápolok és táncolok, hamisan dúdolok a konyhában, és sokadszor is összedobok egy újabb sütit a kis szupersztárnak, ő csak hadd szóljon…