Tudod, mikor vagy jó anya? Ha este mindenki él...

Ha igen, akkor pacsi. Valahol itt kezdődik az anyaság, ebben a furcsa, agymosott állapotban, ahol folyton azt érezzük, hogy el vagyunk maradva. Hogy van egy tananyag, amiből mindenki más készült, csak mi hiányoztunk aznap. Ömlik ránk a netről, a játszótérről, néha a saját anyánktól is, hogy mit kellene csinálni. Hogyan kellene érezni. Hogyan kellene kinéznie egy hétköznapnak.

És mi a valóság? Hogy a napok nagy része nem szól másról, mint a logisztikáról és a kármentésről. Hogy ki mit eszik, ki hova megy, kinek kell a fenekét megtörölni, és hogyan akadályozzuk meg, hogy a tesók kinyírják egymást egy darab csoki miatt. Ez a meló. A többi csak marketing.

És persze, ettől nem fog leborulni a net népe. Senki nem fog posztot írni arról, hogy „ma is sikerült mindenkinek tiszta alsógatyát adnom, és senki nem evett földet”. Nincs ebben semmi csillámporos varázslat, amiért lájkokat lehetne kapni. Csak a rohadt, láthatatlan munka van benne.

De amíg ezen szorongunk, elfelejtjük, hogy pont ez a lényeg.

Ez a monoton, szürke, nap mint nap ismétlődő meló maga a biztonsági háló. Az a stabil alap, amire a gyerekünk építkezhet. Az a tudat, hogy este lesz vacsora. Hogy van ágy, amiben aludhat. Hogy van valaki, aki befújja a sebét, és akkor is odabújik hozzá, ha egész nap egy kis szörnyeteg volt.

A gyerekünk nem arra fog emlékezni, hogy keddenként a finommotorikáját fejlesztettük-e só-liszt gyurmával. De arra igen, hogy anya ott volt. Hogy rend volt a maga kaotikus módján. Hogy a világ egy kiszámítható és biztonságos helynek tűnt, még akkor is, ha mi belül épp atomjaira hullottunk szét.

Szóval mi lenne, ha ma este, amikor lefekszel, nem a hiányosságok listáját pörgetnéd? Hanem csak annyit mondanál: meló letudva. Mindenki egyben van, kapott enni, és fedél van a feje fölött.

Lehet, hogy nem ez a tökéletes. De az életben maradáshoz elég. Sőt, igazából ez a minden.