Beteg a gyerek – hova tegyük?

A modern munkaerőpiac egyik legnagyobb kihívása, hogy hogyan egyeztessük össze a családi és munkahelyi kötelezettségeket. Különösen igaz ez akkor, amikor mindkét szülő teljes állásban dolgozik, és a gyermekgondozás megoldása folyamatos logisztikai feladatot jelent.

Mostanában már könnyen beszélünk – gondolja az olvasó – hiszen ott a Home Office lehetősége, ezt a pandémia alatt tökélyre fejlesztettük, sokan azóta „így is maradtunk”, a cégek belátták, hogy irodát fenntartani sok esetben még luxus is, az otthoni munkavégzés bejáratott, működő vívmánya lett egy másfél éves nagyon furcsa időszaknak. Tehát a többség szerencsés, egyszerűen ilyenkor otthon marad, a konyhából csatlakozik be a hétindító nagy-meetingre, az otthoni kávéja társaságában, átugorva a dress code-ot. 

De mi a helyzet azokkal, akik ezt nem tehetik meg? 

Vannak ugyanis olyan munkák, ahol a „rugalmas munkaidő” kifejezés inkább viccnek hangzik. Egy bolti eladó, egy kórházi nővér vagy egy tanár aligha tudja azt mondani a főnökének, hogy most pár napig otthonról dolgozik, vagy csak rész. Nekik marad a két klasszikus forgatókönyv: vagy sikerül mozgósítani a nagyszülői erősítést, vagy szabadságot kell kivenni, és vállalni, hogy a munka ezalatt megáll.

Szóval anya otthon marad. Általában. De az apák sem ússzák meg teljesen: egyre több családban természetes, hogy apa is maradhat otthon a beteg gyerekkel. A gyerekek szemszögéből pedig kifejezetten nagy buli lehet, ha apa a „főnővér”: ilyenkor garantált a pizzarendelés, a videojátékos délután, és a kicsit lazább szabályok. 

A családi szerepek átalakulása világszerte megfigyelhető trend. Míg korábban egyértelműek voltak a nemi szerepek, ma már sokkal rugalmasabb a feladatmegosztás. Ennek ellenére a statisztikák azt mutatják, hogy még mindig az anyák maradnak otthon a beteg gyerekekkel az esetek többségében. Ez részben hagyományokból, részben praktikus okokból fakad. 

Igazából bármekkora is a látszólagos szabadságunk az adott munkahelyen, bármennyire is megértőek és elfogadó szemléletűek a munkáltatók, a valóságban egy-egy influenza beütése esetén a legtöbb családnál elindul a sakkozás, mi legyen egy hétig a forgatókönyv. Néha anya, néha apa, amikor ez kivitelezhetetlen, akkor jönnek a kreatív B-tervek: szomszéd néni, baráti segítség, vagy a nagyszülők, akik mindig „mentőövként” tűnnek fel. Feltéve, ha elérhetőek. Nem minden nagyi lakik két utcára, sokan vidéken, messze élnek, vagy egészségi állapotuk miatt már nem olyan rugalmasak, hogy ugrani tudjanak. 

Amikor a gyerek is „bejön dolgozni”

Van az a helyzet viszont, amikor semmi sem működik: a nagyszülő nem elérhető, apa és anya is munkahelyi tűzoltásban ég, és a szabadságkeret is véges. Ilyenkor jön az a bizonyos „C-terv”, amit a legtöbb szülő előbb-utóbb kipróbál: becipelni a gyereket a munkahelyre.

Elsőre még romantikusnak is tűnhet: a gyerek ott rajzol a sarokban, te közben pötyögsz a gépen. Ezt előre meg is ígéred a főnöködnek, hogy így lesz, észre sem fogja venni senki. A valóság viszont másképp fest. A kollégák vagy egész nap idegesítően cukiskodnak vele („Jaj de aranyos vagy, rajzolsz nekünk egy házikót?”), vagy látványosan feszengenek, mert egy szipogó, köhögő gyerek nem illik a „professzionális munkakörnyezet” képébe. Ráadásul betegségnél ez tényleg extra kellemetlen, hiszen ilyenkor az egész iroda rettegve figyeli, mikor köhög rá valakire a kicsi. És a dolgok rendje és módja szerint ő pont telibe fogja köhögni az összes közvetlen kollégádat. 

És persze a beteg gyerek sem feltétlenül élvezi ezt az egészet: unatkozik, nyűgös, figyelmet követel, miközben te próbálsz úgy tenni, mintha száz százalékban a munkára koncentrálnál. Valójában viszont minden energiád arra megy el, hogy egyszerre nyugtasd a gyereket és a főnököd idegeit, aki pont akkor sétál el a folyósón, amikor a gyerek pohár nélkül nyomja meg a vízautomata gombját a szőnyegen. 

Szóval bár kétségbeesett helyzetben előfordulhat, szerintem a gyereket munkahelyre vinni nemcsak a te idegrendszeredet teszi próbára, hanem a kollégáidét is. És nem is igazán fair sem a gyerekkel, sem a munkahelyi közeggel szemben. Nálunk is volt ilyen, bármennyire is jó fejek a kollégák és a vezetőség, mindig egy végigidegeskedett nap volt mindenkinek. 

A beteg gyerek kérdése valójában sokkal többről szól, mint arról, ki marad otthon, vagy hány nap szabadság fogy el. Szerintem ez arról is szól, hogy mennyire emberséges egy-egy munkahely, és mennyire számítanak tényleg közösségnek. Ahol a szülő nem retteg minden telefonhívástól, ott a gyerek is nyugodtabb, a szülő is kevésbé fárad ki, és hosszú távon a munkahely is jobban jár. 

Mert bármennyire is próbáljuk racionalizálni: a gyerekbetegség az élet természetes velejárója. Érdemesebb volna azt az öt munkanapot teljes nyugalomban otthon tölteni valamelyik szülőnek, ezzel járna a legjobban a történet minden szereplője. Remélem, hogy ezen a téren várható még némi fejlődés, sok szuper igazán családbarát munkahelyről olvastam már, vagyis a dolog nem lehetetlen. 

És ha most épp azon bosszankodsz, hogy harmadszor is elkapta a kicsi az oviból hazahozott vírust, jusson eszedbe: egyszer majd kamasz lesz, és akkor nem fogsz tudni vele mit kezdeni, nem engedi majd magát ápolni, csak megy majd a hagyjál már, hagyjál már, meg a jól vagyok, ne izélj már, csípőből. 

Szóval tudd, hogy a taknyos, teafőzős, gyorsrizs-répa kombós, hányós, hűtőfürdős pizsamás otthoni napok még mindig a mesebeli kategóriába tartoznak.