„Kinek a gyereke fontosabb?” – a mozaikcsalád legnagyobb kérdése

„A család az a hely, ahol mindenki tud mindent rólad, és ennek ellenére mégis szeretnek.” (graffiti) 

Mozaikcsalád – hogy passzolunk össze?

Bárki bármit mond, nem könnyű manapság családot kovácsolni, egy már szétesett család szemétdombján. Elsőre, amikor megérkezik az új szerelem, nyilván azt gondoljuk: szeretjük egymást, szeretjük a gyerekeket, nincs hiba a képletben, innentől minden szép és jó lesz, végre.  Aztán jönnek a hétköznapok, a „ki ette meg megint a Nutellát?”, a „miért a te gyerekedet kell mindig először elvinni edzésre?” és a nehezebb fokozatú „te hogyan szólhatsz rá az én gyerekemre?” típusú konfliktusok. 

A mozaikcsalád ugyanis olyan, mint amikor két félkész Lego-várat próbálunk egybeépíteni. Mindkettő szép a maga módján, de amikor összerakjuk őket, kiderül, hogy az egyik színkódja más, a másiknak meg hiányzik a teteje. Bocsánat a hasonlatért, fiús anyuka vagyok. 

Mi az a mozaikcsalád? 

Mozaikcsaládnak nevezzük, amikor két felnőtt úgy alapít közös otthont, hogy egyiküknek (vagy mindkettőjüknek) már van gyereke egy korábbi kapcsolatból. Van, ahol „csak” két gyerek jön össze, van, ahol öt, és van, ahol még kutya, cica, tengerimalac vagy egzotikus papagáj is beleszól. Egy biztos: a mozaikcsaládok száma egyre nő, a világon mindenhol, és Magyarországon is. A régi idők moziját meguntuk, nem tabu többé elválni és új életet kezdeni, ezzel együtt egyre több gyerek nő fel olyan családban, ahol van nevelőanya, nevelőapa, féltestvér vagy éppen csak lakótárs a hétvégékre.

A szeretet adott – de a hétköznapokban ez nem mindig elég. A mozaikcsaládok legnagyobb kérdései:

• Ki szólhat kinek a gyerekéhez?
• Hol a határ a két család között?
• Hogyan fér meg a régi és az új szeretet? Esetleg egy elhagyott és kesergő volt szülőtárs, aki csak simán bosszúból rombolja azt, amit a kis puzzle-család próbál építeni? 

Az új társ mennyire nevelhet, meddig csak „barát”, és mikor válik tényleg szülőtárssá?

Ha az egyik gyerek minden második hétvégét az egyik szülőnél tölti, akkor az otthoni szabályok mennyire érvényesek „odaát”?

A gyereknek van anyja, van apja – hogyan illeszkedik ebbe egy mostohaanya vagy mostohaapa? És hogy fér meg a régi nagymama az új párral egy születésnapi zsúron? Jaj, ezek nyomasztó képek, tudom. 

Gyerekek, mint a legfontosabbak, akiért az egészet csináljuk? 

A gyerekek gyakran érzik úgy, hogy két teljesen külön világ között ingáznak. Joggal. Egyik helyen este nyolckor villanyoltás, a másiknál meg mehet a Netflix hajnalig. Ezt eleinte fene nagy szabadságként értelmezik, hiszen gyerekek: „De jó, itt mindent szabad!” – később viszont zavaró is lehet, mert megterhelő két otthon kétféle szabályaihoz és még az iskolában is alkalmazkodni.

És ott van a lojalitás-konfliktus is. Sok gyerek fél attól, hogy ha megszereti az új párt, akkor „megcsalja” a másik szülőt. Ez az érzés akkor is benne lehet, ha a felnőttek százszor elmondják, hogy nem kell választania. Sokszor ezek a belső vívódások titokban maradnak, csak azt vesszük észre, hogy a gyerek maga alatt van, de nem akar beszélni róla, ez még nehezebb helyzet mindenkinek. 

Gyerekes felnőttek 

Az új kapcsolat elején mindenki kicsit idealista: „Nálunk úgysem lesz gond.” Aztán jön az első komolyabb vita arról, hogy ki fegyelmezhet, ki engedhet meg dolgokat, és rájövünk: nincs univerzális szabálykönyv, nincs varázslat, jön a kőkemény napi rutin. 

Az egyik legnagyobb próbatétel a türelem. Elfogadni, hogy a gyerekek nem fognak egyik napról a másikra „új családként” működni. Hogy lesznek féltékenységek, lesznek veszekedések, és lesz, amikor a gyerek egyszerűen csak kimondja (rendszerint kiabálva, mondjuk a vacsoraasztalnál): „Te nem vagy az apám/anyám!” – és közben a szülők szíve szakad meg, minden irányból. A folyamat természetes, hiszen mindenkinek meg kell találnia a helyét és szerepét az új helyzetben. 

Lehet egyáltalán jól csinálni?

Persze léteznek tippek, amik segíthetnek, hogy a mozaikcsalád ne széthulljon, hanem összeérjen:

Adj időt!

Nem lehet siettetni, hogy valaki megszeresse az új szülőtársat. Ez évekig tartó folyamat lehet.

Kommunikálj őszintén!

A szülők között alap, de a gyerekkel is. Kérdezd meg tőle: „Milyen volt nálatok? Mit szeretsz ott, mi zavar?” – és hallgasd meg, ne ítélkezz, ne ess kétségbe, ha azt mondja, hogy utálja a pulykasültedet, vagy hogy veled még egy villanykörtét sem lehet becsavarni, bezzeg apa… 

Ne versenyezz!

Az új társ nem helyettesíti a régi szülőt, hanem kiegészíti – ezt kell mantráznod, hogy jófej maradj.  A gyereknek joga van mindkettőt szeretni, és egyik szeretet nem von le a másikból. 

Legyenek közös szokások!

Egy mozaikcsalád akkor válik igazi családdá, ha kialakulnak saját hagyományai. Lehet ez vasárnapi palacsinta, közös filmnézés vagy nyaralási szokás – a lényeg, hogy mindenkinek legyen benne része.

Nálunk például a gyerekek egyszer összevesztek azon, hogy kié a kanapé bal oldala. (Tényleg hülyeségnek tűnik, de az sokkal kényelmesebb, mint a jobb oldala) Két hétig minden este ment a huzavona, míg végül bevezettük a „kanapé-naptárt”: hétfőn- szerdán-pénteken az egyiké, kedden-csütörtökön a másiké. Szombat-vasárnap meg az kapja, aki előbb odaér. Egy idő után annyira röhögtünk az elfoglalási cseleken, hogy szépen feloldódott ez a hatalmas és jelentős válság otthon. 

És a nagy kérdés: össze lehet illeszteni a darabokat?

A válasz: igen, de nem mindig úgy, ahogy a dobozon van a kép. A mozaikcsalád sosem lesz ugyanolyan, mint az „eredeti” család – és nem is kell annak lennie. A titok az, hogy mindenki megtalálja benne a helyét, még ha az néha nem is oda passzol, ahová elsőre gondoltuk.

A szeretet nem osztódik, hanem sokszorozódik. Csupa egymilliószoros nap! És ha ezt sikerül elfogadni, akkor a mozaikcsalád éppen attól lesz szép, hogy nem tökéletesen szabályos – hanem attól, hogy a maga furcsa darabjaival együtt teljes.