9. oldal - Bezzeganya

A kórház neve:

Még két hét és mehetek a műtőbe. Sosem örültem még ennyire ennek, vagyis egy műtétnek sem, de most lebeg előttem a cél. Én leszek a műtét utáni rehabilitációk csúcsnője, egy felgyógyuló csoda, aki nem sokkal a regenerálódását követően új életet generálhat. Én leszek a legidősebb és legmegműtöttebb kismama a faluban.

A szülés utáni depresszió, más néven posztpartum depresszió, vagy PPD egy szülést követően jelentkező, akár súlyos kimenetellel végződő mentális állapot. Sajnos meglehetősen gyakori, a nők mintegy 10-20%-át érinti, és a szülést követő első évben bármikor jelentkezhet. Fontos a tünetek korai felismerése és a megfelelő szakemberrel való kezelése, így ez az állapot visszaszorítható, megszüntethető.

Mindannyiunknak megvannak a gyerekkori emlékei, amiket az ünnepekhez kötünk, amik az ünnepekhez kötnek minket. Lehet valami generációs minta ezeknek a megélésében, apukám például mindig szomorú volt karácsonykor. Az egyik ilyen szentestén például lement telefonálni a közeli fülkébe, és reggelig nem került elő. Akkor is a konyhaasztal alatt találtuk meg, ahol bujkált előlünk, vagy a karácsony elől, a fene tudja, nem mondta meg. Ez élesen él bennem, pedig jó régen volt, abból is látszik, hogy telefonfülkéből, kettessel telefonáltunk még abban az időben. De olyan, mintha tegnap történt volna. Ezért aztán biztos, ami biztos, én is mindig végigkesergem az év végét. Bennem maradt ösztönszinten.

Azt hittem, felkészültem. Mármint tényleg. Fél éve YouTube-videókat nézek a szülésről (este, sötétben, amikor a feleségem már alszik, mert nappal még mindig zavarba jövök tőle). Három apás szülésfelkészítőre is elmentem. Van egy 47 pontos listám a teendőkről, amit minimum ötvenszer ellenőriztem. A kórházi táska tetején ott a Red Bull és a szendvics, ahogy a többi apuka javasolta a fórumon.

Másodjára tényleg egy csomó minden könnyebb!

A kórház neve:

Az egész késői babavárás témán végighajózva azért az is felmerült bennem, hogy egy újabb ded érkezése mennyi lemondással jár. A meglévő gyerekeim esetében is rosszul súlyoztam mindig, vagy anya akartam lenni, de nagyon, vagy nő, de baromira. Nehezen tudtam összepárosítani a kettőt, mint amikor rossz töltőt próbálsz beletuszakolni egy jó telefonba. Fehéret a fehérhez, vöröset a feketéhez. Visszagondolva, a szélsőségek vezéreltek, egy túltöltött anyarobot és a megvadult nőszemély között nem volt átmenet.

Én magam is nehezen hittem el, és szerintem későn kapcsolódtam be, későn próbáltam segíteni. a barátnőmnek, egyszerűen nem volt az az alkat, akivel ez megtörténhet. Valamiért az egész téma még mindig tabu egyébként, mindenről beszélünk – súlyváltozás, hajhullás, libidót ért károk, sebeink gyógyulása – csak a lelkünkről nem. Mert egy anya, aki éppen megkezdi a babázást, nem lehet szomorú. Az ki van csukva.

Amikor az első gyerekem megszületett, sokféle gondolat kavargott a fejemben. Túlbuzgott bennem az adrenalin, hogy ez az icipici emberke az én felelősségem, rajtam múlik, hogy milyen felnőtt lesz belőle, az elkövetkező években az én feladatom, hogy mindennél jobban szeressem, a lehető legjobban felkészítsem az önálló életre és átadjak neki minden olyan hasznos tapasztalatot és tudást, amit én magam is megszereztem.

Tegnap, amikor hazaértünk a kórházból, megígértem magamnak, hogy leírom, mi történt, amíg még friss az élmény. Nem lesz szépítgetés, ez az én sztorim.

A Nagy beszéde szépen alakult, de tartottam attól, hogy gyerektársaság nélkül lassulni fog, esetleg megáll a fejlődés, úgyhogy felkerestem egy TSMT terapeutát.

A kórház neve:

Amikor Zalánkával ordítottam az étteremben az egy nagyon is muszáj lépés volt. Előtte borsot tört az egész társaság orra alá, szó szerint is. Cibálta a barátnőm kislányának haját, kiöntögette a levesét, direkt idegesítően vinnyogott és a nyelvét nyújtogatta szegény jóravaló pincérre. Egyszer csak elszakadt a cérna és felállítottam az asztaltól, elmentünk a sarokba és elmagyaráztam neki, hogy ennek a viselkedésnek itt a vége. Korábban felturbózott, több órás jelenet alatt visszatartott dühöm ott a sarokban kiabálássá fajult, igen, ezt elismerem. De azért nem voltam annyira szörnyű. És mégis, egyből odalépett egy önkéntes gyermekmentő, aki hangosan rám szólt, hogy mégis mit képzelek. Még a végén megverem azt a gyereket és ez nem fair mérkőzés, azonnal hagyjam abba, mert rendőrt hív.

Még nem teljesen állt el, de azért jócskán alábbhagyott a rejtélyes vérzésem. Ez is valami. Már majdnem csak egy sima menstruáció, most már akármelyik nő lehetek a hetes buszon, akinek éppen aznap reggel megérkezett a havi vérzése, semmi különcködés, már nem én vagyok a végtelenül eldurvult helyzet.

A modern technológia világában, amikor a digitális szórakozás elsődleges színtere lett a kikapcsolódásnak, újra fénykorukat élik a társasjátékok. Az emberek egyre inkább keresik azokat a lehetőségeket, amelyek valódi társas interakciót kínálnak, és a fizikai érintkezés élményét adják vissza.

Ma 14 éves a Bezzeganya. Mi pedig Vakmacska – egyébként a Terézanyu pályázatra írt – visszaemlékezésével ünneplünk. Titeket, minket.

Néha elcsodálkozom a lányomon, tízéves és képes teljesen dedós játékokat játszani, akár velem, akár egyedül, megy a baby boogie, ahogy mondjuk háromévesen játszottunk. Gondolkodtam rajta, hogy ez valamiféle fiziológiai dolog lehet, amit nem olvastam még, vagy nem is feltételeztem, hogy létezik, mint mondjuk a régen a növekedési ugrások voltak, azok összes furcsaságával együtt.

Még egy-két hét és ellepik a boltokat a csokimikulások. Juhuu, jöhet a feeling, a gyereket majd nem lehet kirángatni a boltból és csak várakozunk, várakozunk két hónapig. A karácsonyt tehát nem lehet elég korán kezdeni, valamiért évek óta előbb és előbb indulunk el a kötelező kedv felé. Előtte még érkezik egy mindenszentek, vagy egyes házaknál már Halloween, és jön a Márton-nap is, amikor forró fényű lámpásokkal sétálnak a színes sapkás gyerekek a szép őszi estében. Jókedvű lesz minden. De tényleg kötelező ez a jó hangulat?

2023. augusztusában született Szegeden a harmadik gyermekem. Mivel tudtam, hogy teljesen esélytelen, hogy az orvosom ott legyen a szülésnél (szabadságon volt), így úgy döntöttünk a férjemmel, hogy felkérünk egy dúlát, kísérje a szülésünket. Az előző két gyerek is Szegeden született, ügyeletes szülésznővel, mindig elégedettek voltunk velük, sőt! De szerettük volna, ha valaki mindig ott van velünk - akkor is, ha épp nagyüzem van a szülészeten-, ismer minket, tudja, hogy mi a normális folyamat szülés során, és mikor kell szólni valakinek, mert baj van. 40+2nél távozott a nyákdugó, 40+3 hajnalán fájásokra ébredtem. Írtam a dúlának, szóltam a férjemnek, vettem egy forró fürdőt, ami nem mulasztotta el a fájásokat. Kb. 7-10 percesek voltak, hívtam a dúlát, hogy várunk még, de úgy tűnik, szülünk. Eljutottunk egyetlen 5 perces fájásig, és egyszerűen abbamaradt. 40+5nél kellett mennem EST vizsgálatra, nehezen, de sikerült produkálni 13 fájást. Utána megvizsgált egy orvos, aki szerint a víztiszta, 3 cmnél járunk, de a méhszáj még kemény. Azonban a 3 cm már szülésnek minősül, így maradnom kellene, de majd egy másik orvos dönt a sorsomról. A másik orvos (aki nem az ügyeletes volt) ugyan nem vizsgált meg, de azt mondta, hogy este 7-re jöjjek vissza méhszájérlelésre. Kérdeztem, hogy nem lehetne-e inkább ballon, rossz emlékeim vannak a méhszájérlelővel. A ballon 3 cm-nél kiesik, így nem. Este 9:30-kor rakták fel a méhszájérlelőt, a 2 óra leteltével már 5 perces fájásim voltak, olyan erősségű, hogy már ne lehessen tőle aludni. Éjfél környékén már 2 percesek voltak, írtam is a férjemnek és a dúlának, hogy lassan jöhetnek. Szóltam a szülésznőmnek (3 szülésznő és egy fiatal orvos volt ügyeletben), hogy mi a helyzet, Ő azt mondta, hogy szól az orvosnak, addig feküdjek vissza.

A Nagy várakozásunkat felülmúló „testvér”. Nincs mindent elsöprő szerelem a Kicsi felé, de az ismerősi körben hallott sztorikhoz képest messze nálunk a legzökkenőmentesebb a gyerekek közötti kapcsolat. Voltak időszakok, amikor nem különösebben foglalkozott a babával, máskor igyekezett részt venni a Kicsi körüli teendőkben.

A kórház neve:

Na, nem ismeretterjesztő rémségekre gondolok, hanem művészi alkotásokra, amelyek valóban közelebb visznek, vagy talán megijesztenek egy kicsit. Ezeket a filmeket, színdarabokat egyébként mindegy, hogy várandósan, vagy már gyakorló anyaként nézed, a hatás mindenképpen magával ragadó, szédítő tud lenni – persze várandósan még az extra hormonok is felszabadulnak ilyenkor...

Szóval annyit már tudok, hogy nem vagyok képtelen szülni. Nem is jól mondom. Képes vagyok rá. Ez így sokkal jobban hangzik, ezek igazi teremtő szavak. Állítólag a szavaknak is nagy jelentősége van.  Úgyhogy kijöttem gondolkozni egy kicsit a ház elé. A teremtő erőkön. Foltos macska, lépcső, idefagyok. Törley Charmant-ot töltöttem. Charmant, azt jelenti, bájos. Egy betű különbség és máris bajos. Igazából mindegy. Csak a színe legyen vörös.

A „szellemszülő” kifejezés olyan külön élő szülőkre utal, akik a válás után fokozatosan vagy azonnal eltűnnek gyermekeik életéből, anélkül, hogy kapcsolatot tartanának. Az egyetlen jel, ami arra utal, hogy még élnek, a gyerektartás összege, amely néha/rendszeresen megérkezik. A fogalmat Sarah Hampson kanadai újságíró vezette be 2008-ban.

Itt a gyors diagnózis lehetősége – Applikációban a Semmelweis Egyetem gyerekgyógyászai

Megmondom őszintén, hiányzik a naplóírás! Izgatottan vártam a hétfőket, hogy kikerüljenek a bejegyzéseim, hogy aztán köröm rágva várjam érkezik-e reakció, az eltelt hét mely része ragadja meg az olvasót. Örülök, hogy a várandósság alatt belevágtam, így annak az időszaknak az emlékei örökre "megmaradnak", de annak is örülök, hogy babanaplóba nem fogtam bele. Szerencsére a lelkesedésemen felül tudott emelkedni a józan eszem, hogy belássam, képtelen leszek hétről-hétre időt szakítani egy valamirevaló beszámoló megírására. És tekintve hogy már az első hónapfordulókor terveztem jelentkezni, ehhez képest már betöltötte a hetet is... igazam volt... :) Nem is tudom, hol kezdjem az elmúlt időszak összefoglalását, de talán úgy logikus, ha a legkisebbről írok először.

A kórház neve:

Korábban írtam már bimbózó kapcsolatomról a footgolffal. Viszonyunk azóta is tart, sőt, egyre inkább elmélyül... Ahogy már az elején látni lehetett, nem csupán a technikai tudás a lényeg (bajban is lennék, ennyi idősen már ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudnék megtanulni rendesen rúgni), az sokkal fontosabb, hogy fejben ott tudjon lenni az ember, és ne vigyék el az érzelmei.