Labubu-láz: egy plüss, amiért akár milliókat fizetnek

Aztán meglátod az árát, és azon gondolkodsz, hogy mi történt a világgal az elmúlt években, és hogy lehetne ebből kimaradni? Sehogy, sajnos. A Labubu kötelező elem, birtoklása nélkül csemeténk már nem is érzi magát egész embernek, óriási drámák törnek ki a témában és még barátságok is múlnak rajta, szóval gondolom, ahogy én is, végül te is beadtad a derekad és vettetek egy hamis vagy eredeti vérmoncsicsit.

Mi az a Labubu, és miért kerül ennyibe?

A Labubu a kínai Pop Mart cég egyik legsikeresebb figurája. A Pop Mart alapvetően „designer játékokat” gyárt, vagyis olyan plüssöket és figurákat, amelyek nem a hagyományos gyerekjátékok, hanem félig művészet, félig gyűjtői darab jellegű relikviák. 

A trükk az volt a Labubuk esetében, hogy kitalálták a „blind boxban” értékesítést: zsákbamacska, hogy melyik változatot kapod. Ez persze azonnal növeli a vágyat a ritkább darabok iránt, illetve az egész sorozatot összegyűjteni is sokkal nehezebb így. 

Mi vásárolunk, a cég pedig köszöni, jól van. 

A Pop Mart eladásai az elmúlt években az egekbe szöktek. Csak 2024-ben százmillió dolláros bevételeket hozott nekik a Labubu-őrület, és rajongók a világ minden táján még most is sorban állnak a limitált kiadásokért. Európában és Amerikában is nyíltak Pop Mart store-ok, ahol a gyerekek (és valljuk be, a felnőtt gyűjtők is) hajlandók órákat sorban állni egy-egy ritkább Labubu reményében. 

Az alapdarabok a boltban is borsos áron vannak, de az igazi bizarr árfekvés a másodpiacon kezdődik. Ott ugyanis egy-egy limitált kiadás több száz dollárért, vagyis százezres nagyságrendű forintért cserél gazdát. És itt jön a szülői csapda: hiszen csak a gyerekeknek akartam venni valami apróságot, de végül jobban jártam volna, ha inkább félreteszek egy mosogatógép-cserére – mert az őrület fokozódni kezdett nálunk és a gyűjtés mellett elindult a különleges darabok, limitált kiadások vadászata. Repkedtek a tízezrek, a vágyak, az újabb színes „moncsicsik” (pardon), amik nélkül élni sem érdemes. 

Bizony, ez erős túlzás, ami nálunk otthon történt, de nézzük csak a világtrendeket, amiket ez a kis rosszcsont Labubu-csapat hozott magával: Idén Pekingben egy embermagasságú, 131 cm magas Labubu-figura – ha úgy tetszik, szobor – 150 000 dollárért kelt el egy aukción. Ebből az összegből 7 olyan házat lehetne vásárolni, amiben most laknak a szüleim vidéken. 

Egy másik sorozatban, a Sacai × Seventeen együttműködésnél darabonként 7–11 ezer dollár közötti árakat fizettek, de volt 31 ezer dolláros áron eladott Labubu is a gyűjteményben, amelynek ára forintban egy jó egyetem teljes tandíját fedezné, mondjuk az orvosira is majdnem elég lenne itthon.  Ezek a számok már nem játéknak, hanem komoly műtárgynak hangzanak. 

Kortárs műalkotásokat maguk mögé utasító árfekvésük ellenére számomra ezek továbbra is csak kitűnően marketingelt és valami titokzatos módon tömegpszichózist kiváltó plüssök maradnak. 

Persze nem csak a gazdag gyűjtők hajtanak a Labubura: az internet tele van olyan történetekkel, ahol emberek fél fizetéseket szórtak el egyetlen plüssre.

Labubu és a régi nagy kedvencek

Persze nem új jelenség ez. Mi, mai szülők is átéltünk hasonló divatokat:

• volt idő, amikor minden gyerek Moncsicsit akart (hála az égnek, nem volt belőle ennyi szín), 
• nálunk a suliban nagy slágerként élt a gumiszerű E.T. baba a 80-as években, szinte kötelező kellék volt, a legmenőbbek világító szívvel voltak szerelve, 
• a 90-es évek végén pedig ott voltak a Furbyk, ezek a tündérien cuki „Furbish” nyelven beszélő izék. Ők tényleg aranyosak voltak, elő is keresem az enyémet, még megvan valahol. 

Szóval minden kornak megvolt a maga Labubuja, viszont a mai árak még arányosítva is sokkal meredekebbek. 

Szülőként újabb gonosz zsaru játék

Őszintén szólva nehéz nemet mondani. Mert tudom, hogy a gyerekem számára a Labubu nem csak plüss. A közösséghez tartozás egy fura, mai korra jellemző része, az élmény, hogy bizony ilyen neki is van, hogy ő is tudja mutogatni az osztályban – sokszor többet jelent, mint maga a játék. És közben persze hallom a saját anyukám hangját a fejemben: „Nekünk nem volt pénzünk minden hóbortodra, és mégis felnőttél.”

Nemet mondtam én is, persze. Muszáj, mert egyrészt nincs ennyi pénzünk, másrészt tudom, hogy úgyis véget ér ez a hisztéria, és akkor csak marha sok Labubut kell majd ide-oda rakosgatunk portörlés alatt. Láttunk már ilyen divathullámokat és fogunk is még elszenvedni néhányat. 

Hány szezont bír még ki a Labubu? 

Ha a múltból indulunk ki: minden ilyen őrület egyszer lecseng. Emlékezzünk a fidget spinnerre, a slime-mániára, vagy a csillogós matricákra. Egy idő után ezek a játékok a szekrény mélyére kerülnek. És ki tudja? Lehet, hogy a Labubu is ott végzi pár év múlva, vagy épp ellenkezőleg: gyűjtői ritkaság lesz, amit az unokáink mutogatnak majd a neten, hogy „nézd, anyám mennyit költött egy plüssre”. Egy biztos, a világ nem marad így, nem lesz mindig Labubu-láz. 

Szülőként csak reménykedem, hogy a következő trend valamivel olcsóbb játék lesz. Az igazi persze a kavicsgyűjtés lenne a parkból, vagy a régi-idők kedvenc elfoglaltsága: falevélpréselés. Emlékszem, a nagymamám sikítófrászt kapott, hogy a kedvenc regényeit teletömködtem újságpapírban szárítandó falevél-ritkaságokkal. Bár gyanítom, hogy ha most beütne egy hasonló trend, akkor már „designer kavicsokat” is árulnának, limitált szériában, csillogó csomagolásban. Sódert blind boxban.