Nyári szünet, 4. hét: Az őrület peremén

Hogyan terveztem VS. mi a valóság

A terv áprilisban: Két hét tábor, egy hét nagyinál, egy hét családi nyaralás, a többit majd valahogy...

A valóság most: Az első tábor fantasztikus volt. Csend, béke, produktív munkanapok. Azt hittem, megúsztuk. A második táborról viszont kiderült, hogy „túl meleg van a teremben”, és a harmadik napra már nem akartak menni. A nagymamánál töltött hét azt jelentette, hogy vasárnap este teljesen elkényeztetett, cukormámorban úszó gyerekeket kaptam vissza, akiknek a tévétilalom már emberi jogi kérdés.

És akkor jött a családi nyaralás. Ami szuper volt persze. De már azon aggódtam, hogy fogjuk túlélni a következő heteket. A barátaim már tervezgetik a szeptemberi programokat. Én még mindig csak azt próbálom kitalálni, hogy mit csinálunk jövő hét kedden.

A home office

„Anya, unatkozom!” - ez körülbelül 15 percenként elhangzik. Nem számít, hogy éppen mit csinálok. Lehet, hogy épp egy fontos hívásban vagyok (igen, nyáron is vannak fontos hívások), lehet, hogy koncentrálnom kell. Az unalom azonnal jelentkezik.

Múlt héten próbáltam kompromisszumot kötni. Reggel kilenc és tizenkettő között dolgozom, utána programozunk valamit. De ugye a kilencórás kezdés azt jelenti, hogy nyolc harminckor már kopogtatnak az ajtón: „Anya, éhes vagyok."

És akkor jön az örök dilemma: adjam fel a munkát, és csináljak rántottát, vagy magyarázzam el egy hatévesnek, hogy miért nem tudok most kaját csinálni?

A programszervezés pokla

Hétfőn: „Menjünk a strandra!” - Jó, megyünk. Kora délután: „Itt olyan meleg van, mehetnénk már haza?” Kedden: „Maradjunk inkább otthon.” - Rendben. Délután: „Miért nem mentünk sehova?”

Szerdán kompromisszum: játszótér. Ez egyébként bevált, leszámítva, hogy utána órákig ráztam ki a homokot a ruhákból.

Csütörtökön esett. Egész nap. A gyerekek már délutánra úgy néztek rám, mintha én lennék felelős az időjárásért is.

A nagyszülői kártya kijátszva

„Nem tudnád még egy hétre...” - kezdem óvatosan a telefonban. „Persze, drágám” - jön a válasz, de hallom a hangjából, hogy anya is a végét járja. Mert ugye nem csak az enyéimre vigyáz, hanem a bátyám gyerekeire is, váltásban. És ő is ember, neki is kellenének a saját nyári napjai.

Múlt héten mondta: „Tudod, én is szeretnék már csak úgy ülni a kertben, anélkül, hogy valaki ordítana.” Akkor döbbentem rá, hogy a mi nyári szünet problémánk mások számára is probléma.

A bűntudat hullámai

Közben persze ott a bűntudat is. Mert a gyerekek boldogok. Nincs ébresztő, nincs rohanás, nincs házi feladat. Ők pont azt csinálják, amire a nyári szünet való: lustálkodnak, játszanak, felfedeznek. És én itt idegeskedem, hogy nem tudok normálisan dolgozni.

A fény az alagút végén

Próbálom elfogadni, hogy ez egy másik időszak. Lassabb, kaotikusabb, de talán emberibb is. És ha teljesen őszinte akarok lenni: néha szörnyű (vagy inkább többnyire), viszont néha csodálatos. Tegnap délelőtt majdnem sírtam a frusztráció miatt, délután pedig nevettünk, mint a hülyék, mert a gyerekek színdarabot adtak elő a plüssállatokkal. Szeptemberben majd visszasírom ezt a káoszt. De most csak azt szeretném tudni: normális, hogy egy felnőtt ember ennyire ki tud jönni a sodrából a két gyereke nyári szünete miatt?

Dius