12. oldal - Bezzeganya

A meseolvasásról szinte csak jó dolgokat lehet mondani.

Szülőként nap mint nap rengeteg döntést kell meghoznunk. Jó súlyos, nyomasztó döntéseket is. Melyik iskola a legjobb a gyereknek? Milyen sportot kezdjen? Hogyan építsük a családi rutinokat? De kevés téma vált ki akkora vitát, mint az oltás kérdése. Különösen mostanában, valahogy a covid járvány óta nehezebben kezeljük az oltások kérdését.

Biztos találkoztál már olyan gyerekkel, aki láthatatlan barátjával beszélgetett, játszott, vagy épp vitatkozott. De vajon mi zajlik ilyenkor a kis fejekben? Dr. J. Bradley Wigger nemzetközi kutatása érdekes dolgokat derített ki erről a néha ijesztő jelenségről. Kiderült, hogy ezek a titokzatos barátok nemcsak gyakran felbukkannak a gyerekek életében, de fontos szerepük is van a fejlődésükben.

Te mit tennél, ha korlátlan anyagi lehetőségeid lennének gyereknevelésre? Bezáratnál egy egész játékboltot, hogy a gyereked nyugodtan válogathasson? Vagy inkább az egyszerűbb örömöket választanád?

Nem mindenki tudja, de előfordulhat, hogy bár egy szülő megfelel a jogosultsági feltételeknek, mégsem kapja meg a gyermekgondozási díjat. Ez akkor történhet meg, ha:

Amikor a meglévő gyerkőccel arról beszélgettek, milyen is lesz majd az ő testvére, mindketten azt remélitek, hogy egy mindig hű pajtása lesz majd, aki mellettük áll, akivel jókat lehet játszani és nagyokat bulizni. A valóság azonban nem fekete vagy fehér. A veszekedések, konfliktusok és a testvérféltékenység sokszor kimerítő próbatételek, amik képesek felőrölni még a legkiegyensúlyozottabb a szülők türelmét is. Ha te is álltál már egy békétlen pillanat közepén és a két gyerek visítása, kiabálása, sírása közben azon töprengtél, hol rontottad el, akkor ez a cikk neked szól.

Szülőként folyamatosan keresem azokat az eszközöket, amelyekkel enyhíteni tudom a gyerekeim szorongását. Mert bármennyire is szeretném, nem mindig tudom elkerülni azt a helyzetet, hogy őket is magukkal ragadják a saját aggodalmaik.

Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy nap egyedül fogom nevelni a gyermekemet, valószínűleg csak legyintettem és felnevettem volna. De itt vagyok, és most már elmondhatom: ez az életem egyik legnagyobb kihívása, ugyanakkor a legfontosabb és legszebb feladata is. És ha te is egyedül nevelsz gyereket, tudnod kell, hogy nem vagy egyedül – még akkor sem, ha néha úgy érzed.

Mi mindent tanulhatunk a mesékből, különösen a népmesékből?

A kórház neve:

Milyen változásokra számíthatunk a családok által felvehető támogatott hitelek szempontjából 2025-ben? Hogyan optimalizáljuk a CSOK Pluszt, a falusi CSOK-ot, a babavárót és a munkáshitelt?

Emlékszem, mekkora cirkusz volt abból, hogy balkezes vagyok. Jó, igaz, én nagyon régen voltam gyerek, akkor ez még olyan furi dolog volt. Az akkori „mindenki egy és azonos forma” ideológiájának megfelelően próbálták átszoktatni a balkezes gyerekeket, de sok helyen még a téma (jelenség?) annyira új volt, hogy igazából a tanítónéni sem tudta, mit kell tennie egy „rossz” kézzel dolgozó gyerekkel.

Megszületünk, felnővünk, de addig is kapunk jó pár oltást. Nézzük csak, milyeneket is pontosan!

PR-tartalom

Tavaly év elején lett 20 hónapos. Fáradt voltam, kialvatlan, bármit megtettem volna, csak ne kelljen tovább gyereket nevelnem. Amúgy sem jellemző rám a fogadkozás, de jól emlékszem, nem tettem fogadalmat. Én csak kívántam: kettőt.

Basszus, de utáltam már terhesnek lenni! 41. hét, és semmi jele, hogy ez a gyerek ki akarna jönni. A dokik már a szülésindítást emlegették, én meg rettegtem tőle. Aztán egyik éjjel arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Nem úgy, mint a filmekben, hogy PAM és kész - ez csak csordogált, és nem is voltam biztos benne, hogy az-e. Felhívtam a szülésznőt hajnali 2-kor, biztos örült nekem.

Régen egyszerű volt: vasárnap ebéd a nagymamánál, közben a nagypapa a sufniban barkácsol az unokával. A nagyi főz, süt, a gyerekek pedig degeszre eszik magukat, mielőtt hazamennek. De mi van ma?

Sokszor előkerül a téma, hogy a friss anyukák hogyan vonhatnák be jobban a párjukat a baba körüli teendőkbe? Mit tehetnek az apák az első hetekben? Összeraktam nektek egy kis segédletet, amit akár továbbküldhettek a leendő vagy friss apukáknak is.

Talán jobb lenne, ha a kutatók inkább nem is kutatnának. Mindig valami ijesztő derül ki ugyanis. Kétségtelen, hogy jobb szembenézni azzal, amit elrontunk. Nem általános alany, mert tudom, hogy sok szülő igyekszik máshogy csinálni. Mégis, a statisztika kegyetlen módon arcul csap mindnyájunkat. Szülőket. Szóval az van, hogy a friss kutatások eredményei rémes képet festenek a gyerekeink táplálkozási szokásairól. Nagyjából az derült ki, hogy cukorból és zsírból rengeteget esznek utódaink, gyümölcsből és zöldségből pedig messze nem fogyasztják el a minimálisan kellő mennyiséget sem. Más kultúrák példáival összevetve azonban kiderül, hogy a gyerekek igenis nyitottak az egészséges ételekre is.

Két évig élt egyedül egy 9 éves kisfiú – senki nem vette észre, hogy magára hagyták

Másfél hónapja nem írtam. Naplót sem, levelet sem, üzenetet sem. Egyrészt azért, mert kezdek teljesen belefordulni saját rögeszmémbe, másrészt azért mert nincs is jó hír. Mondjuk hála a magasságosnak, rossz hír sincs. A vérzések nem tértek vissza, elvileg teljesen egészséges vagyok, sőt, még egy menopauza szűrőcsomagot is megcsináltattam, biztos, ami ziher. Erről mesélek egy kicsit.

Még brit tudósok sem kellenek ahhoz, hogy észrevegyük, mennyit romlott a gyerekek kommunikációs képessége, mennyivel szegényesebb a szókincse, mennyire alulmarad a nyelvi eszköztáruk az előző generációkhoz képest, de az utóbbi években különösen.

Szeretném megosztani veletek kisfiam születésének történetét. Ki tudja, talán másoknak is segít majd, ha elolvassák.

Ki ne gondolta volna már azt életében, hogy ha én nem csinálom meg, akkor senki? Pedig nincs mese, valakinek csinálnia kell, mert a használt zoknik nem sétálnak el maguktól a szennyeskosárba, az ebéd nem lesz kész csengettyűszóra, a lakáshoz sem járt bejárónő, amikor beköltöztetek. Mi lenne, ha egyszerűen csak megengednénk magunknak az érzést, hogy nekünk is van egy határunk. Mondjuk ki bátran: fáradt vagyok!

Ismeritek azt az érzést, amikor szilveszter éjszaka, pezsgővel a kézben, csillogó szemekkel fogadkozunk, hogy 2025 más lesz? Amikor szentül meg vagyunk győződve arról, hogy idén TÉNYLEG minden reggel időben kelünk, TÉNYLEG mindent előre megtervezünk, és TÉNYLEG nem eszünk több csokit a gyerek nasija közül? (Oké, az utolsót senki nem gondolta komolyan.) Szóval itt ülök január 3-án, a kanapén tornyosuló ruhakupac tetején, kezemben egy „majd bepakolom” feliratú szatyorral, és azon gondolkodom, hogy talán kicsit túlzásba vittem a fogadkozást. De más is így van ezzel, ugye? UGYE? Na, nézzük csak, mit is fogadtam meg idén... már ha megtalálom a listát a kupacok alatt...

Az a biztos, ha idén is töretlenül reménykedünk a havazásban, és ehhez jó előre betárazunk a tuti tippekből, akkor nem lesz probléma, hogy merre is induljunk a gyerekekkel, ha végre varázslatos hótakarót szeretnénk látni.

Reggel már ébredéskor elkezdődik a cicanyávogás, miszerint ő nem akar iskolába menni. A kabát felvételénél aztán már komoly szócsatákat kell vívni vele, és amikor a félsötétben kinyitjuk a téli ajtót, amin betódul a hideg, akkor majdnem elsírja magát.

Sokszor izgalmas, meglepő, irigylésre méltó, vagy egyenesen félelmetes lehet számunkra az eltérő kultúrákban alkalmazott hagyományos gyereknevelési módszerek és szokások sokasága.

A Robloxot mindenki ismeri. Megosztó a szülők véleménye róla, ki engedi, hogy a csemetéje ezen lógjon egész nap, ki pedig totális tagadásban és tiltásban van. Utóbbi esetben is biztosan kijelenthetjük, hogy a gyerkőc kellő mennyiségű információt szerez a játékról osztálytársai vagy barátai révén, csak legfeljebb nem játszik vele.