182. oldal - Bezzeganya

Napok óta egy anyuka fiához intézett levele kering az amerikai médiában. Szinte minden nagyobb blog megjelentette már arrafelé, és több nemzetközi újság is írt róla. Az anyuka, Michelle McLain egy reggelen a Facebookról tudta meg, hogy tini fia biszexuális. Zach a barátai unszolására coming out-olt a Facebookon, miután azok már jó ideje unszolták, hogy „essen már túl rajta”, hiszen mindenki úgyis tudja. Amikor Michelle reggel, munka előtt meglátta, hogy mi történt, úgy érezte, válaszolnia kell valahogyan, ezért hirtelen elhatározásból gyorsan kitett egy levelet fia szobájának ajtajára.  A levélben ez állt:

Egy hónapja a bejegyzésem ott hagytam abba, hogy még nem döntöttem el, hova is járjon Laura. Ígéretemhez híven másnap meg is hoztam a döntést, és felhívtam a távolabbi, ám olcsóbb CsaNát a jó hírrel. Az első reakció az volt a részükről, hogy aznap vagy másnap hozom-e a kauciót. Ugyanis egyhavi térítési díjat ún. kaucióként be kell fizetni, melyet (várhatóan évek múlva a mi esetünkben) az utolsó ott töltött hónap terhére lejárhat. Bár pénzügyekben igen nyílt és lényegre törő szoktam lenni, ez a pénzéhes hozzáállás megdöbbentett. Így került a kislány a közelebbi, de drágább CsaNába. A nevelőkkel, dadusokkal vagy nem is tudom, hogyan nevezzem őket, megegyeztünk abban, hogy a beszoktatás 8 napos lesz, mert ez ilyen korban elegendő. Kevésnek tartottam, és megtoldottam 2 nappal. Az augusztus 20-i hosszú hétvége előtt csütörtökön és pénteken bementünk játszani 1-1,5 órára. A hosszú hétvégét követő 3 napban kezdtük emelni az ottlét időtartamát, pénteken már egész délelőtt bent volt, csak ebéd után hoztam el. A hónap utolsó és egyben teljes hetén eljutottunk az egész napos bentlétig. Laura jó evő és jó alvó gyermek a CsaNában, talált magának egy nevelőt, akihez kötődhet, szóval, összességében sikeres volt a beszoktatás. Én igazán a 8. napon borultam csak ki. Addig is hiányzott a gyerek, soha nem késtem a megbeszélt időpontról. Csütörtökön azonban amikor érte mentem, úgy örült nekem, hogy az már nem nevetés, hanem hisztéria volt. Már ott kis híján elbőgtem magam. Miután pénteken bevittem, elmentem fülbevalót venni neki (előző nap megint elhagyta a hátát a fülbevalójának). A bevásárlóközpont meg tele volt anyukákkal, akik a gyerekükkel voltak, és elemi erővel zúdult rám az előző napi szívfacsaró élmény és a mostban megélt hiányérzet. Alig vártam, hogy hazaérjek, és végre sírhassak. A hétvége folyamán "elővettem" Apát is, és neki is elmondtam könnyek között, mennyire fáj a helyzet. Egyszerűen azért, mert nem érzem 100 százalékig azt, hogy megértette és érzelmileg is felfogta, mi történik velünk. Sajnos pénteken Laura már csöpögő orral jött haza, éjjel láza is volt. Aztán csak orrfolyás. Szeptember 2-án munkába álltam. Ha elvonatkoztatok arról, hogy mi folyik otthon, a magánéletemben, akkor ez egy jó kis pozíció, izgalmas és kihívásokkal teli negyedév vár rám. A kollégák normálisak, és bár nagyon féltem attól, mi lesz, ha kiderül a gyerek, igazán semmi nem lett. Több új belépő is gyerekes (van olyan, akinek 5 van), így azt gondolom, egy teher lekerült a vállamról. Igaz, egy pillanatig se állítottam, hogy nem magamnak gerjesztettem ezt plusz szorongást, de két olyan kisgyerekes barátnőm is van, aki igen csúnya körülmények között vesztette el az állását gyedről visszatérve, szinte azonnal. Szerencsére semmit nem tudtam dolgozni, mert a jogosultságaim nem érkeztek meg, így amikor szóltak a CsaNából, h a kislány lázas, menjek érte, gond nélkül el tudtam jönni. Hazaérve persze azonnal megmértem a lázát: 36,2. Sanda gyanúm, hogy nem vetkőztették le a gyereket, és melege volt, ők meg hónaljban mértek 37,1-et. Én popsiban mérek mindig. Nem mellékesen 37,1 még nem láz.

1.rész

Párommal 11 év együttlét (melyből 4 év házasság) után döntöttünk a gyerekvállalás mellett. Az elhatározástól kezdve egy csoda volt az egész terhességem. Annak ellenére, hogy soha nem volt normális ciklusom, és 13 éve folyamatosan fogamzásgátlót szedtem, a márciusban született döntés után júniusban már teherbe estem. Boldogok voltunk mindketten, főleg úgy, hogy egyáltalán semmi panaszom nem volt szinte végig. Teltek múltak a hónapok, nekem már 4-5 hónaposan nagy pocakom kerekedett, úgyhogy már korán be tudtam söpörni az elismerő pillantásokat az utcán, boltban és a munkahelyemen. Ennek egyetlen hátránya volt csak, lehajolni nem bírtam, úgyhogy párom szorgalmasan húzta a zoknimat és kötözgette a cipőmet. Ezúton is örök hála neki érte!

Norbi gyerekkori barátom, ismerem, mint a tenyerem. Egy tőről metszettek minket, együtt lógtunk a téren, és már nagyon korán, úgy ötödikben felfigyeltünk a női nemre. (Akkor még nem tudtam, hogy Karinthy csak a női igenre kíváncsi.)

Erre a hétre úgy gondoltam, hagyományos, magyaros ételeket hozok, úgyis kezd őszbe fordulni az idő, talán ilyenkor nagyobb a keletje a házias, nehezebb fogásoknak, meg persze nagyon sokan a hagyományos konyhát kedvelik leginkább, így nekik is kedvezek .

Manapság úgy tűnik, mindenkinek van véleménye a kisgyerekekről, akik repülőn utaznak. Sokan úgy gondolják, hogy egy gyerek, avagy egy neadjisten SÍRÓ gyerek a legborzalmasabb dolog, ami egy utazás során egy légtérbe kerülhet velük. Szívesebben elviselnének egy ápolatlan, alkoholtól bűzlő, hangoskodó, 250 kilós ülésszomszédot, aki a lepra előrehaladott stádiumának jeleit viseli, mint egy csendesen vigyorgó kétévest, aki mint tudjuk egy időzített bomba, aki bármikor zajongani kezdhet. Mások meg arra hivatkoznak, hogy a földgolyót nem csak felnőtt, komoly üzletemberek lakják, és a kicsiknek ugyanúgy létjogosultságuk van a felhők fölött, mint a földön. A légitársaságok pedig úgy tűnik kezdenek figyelni, és a különböző igényeknek megfelelni. Ez az elmúlt hónapokban ugyancsak kiélesedett, mert most már a fapadosok után vezető légitársaságok is lassan állást foglalnak valamilyen irányban.

Az úgy kezdődött, hogy mintha a Brumi által idézett etikatankönyv illusztrációja lenne, a kisebbik gyerekem drapp nadrágján felfedeztem néhány türkiz színű, enyhén testi hibás kört. Filctollnak tűnt, de a kiskorú vadul tagadott, ő ugyan nem. Pedig gyanús volt, hiszen jóformán csak elöl látszottak a remek ábrák. Nem vigasztalni, hanem eléggé el nem ítélhető módon eltüntetni akartam őket.

A problémám elég bonyolult. Nem mindenki tudja elképzelni a helyzetet, mert elég speciális. Két gyermekem van, sajnos egyedül élek mégis. Pedig egyiknél sem ezt akartam. A jelenlegi problémám a következő.

„Ne feledje: Tapossa laposra!” – áll a közleményben, amit nyilván az italos dobozokra, nem pedig az állatkerti állatokra értenek a szervezők.  Az állatkertben amúgy „bébibumm” volt mostanában, aki bejut teljes áron vagy kedvezményesen, az csodálhat zsiráf- és leopárdbébiket,vagy a nemrég féléves Ashát, a kiselefántot (aki azóta nyilván nagyobb lett, bár az elefántok nem nőnek olyan gyorsan, mint mondjuk nálunk itthon a Cirmos), vagy hétvégéken a Marsi Űrbázison egy új képzőművészeti kiállítást is megnézhet Élet a Marson címmel.

(A Terhesnapló 12 sorozat szerzője nem kívánja folytatni az írást a Bezzeganyán. Ezúton is köszönjük, hogy eddig megosztotta az olvasókkal a terhessége eseményeit, nyugalmat és könnyű szülést kívánunk. A szerkesztőség)

Idén másodikos a lányom. Még otthon vagyok kistesóval, így tavaly úgy gondoltam még az iskolakezdés előtt, hogy hazaviszem majd tanítás után. Aztán az év kezdetekor kiderült, hogy gyakorlatilag az egész osztály napközis, mert a többi anya dolgozik. Megkérdeztem a lányomat, hogy ő mit szeretne: hazajönni, vagy bennmaradni a többiekkel. A napközit választotta.

2013 április 9.

Mostanra megfigyeltem, hogy minimális eltérésekkel persze, de alapvetően kétféle napja van Avigailnak. "A" napon nevezhetném Kómahercegnőnek vagy Mintababának, ha szokásom lenne ennyire hosszú és modoros becenevekkel szórakoztatni a nagyközönséget. Ezek a napok hajnali fél négykor, egy hosszú alvás után indulnak, kissé döcögősen, mert a kaja után újabb alvás következik egészen hatig, amikor hatalmi szónak engedelmeskedve jön a reggeli evés. Ezt követően a baba résnyire nyitott szemmel nézelődik, majd mire fél nyolckor indulok a csapattal, már alszik újra.

Dohányzom. Lakásban, zárt helyen és a lányom előtt nem gyújtok rá. Fiatalon szoktam rá, többször leraktam (pl. várandósan) majd újra rágyújtottam. Lehet szétszedni miatta nyugodtan, én is ezt teszem magammal nap mint nap.

Az egész történet ott kezdődött, hogy 14 éves voltam, amikor egy tucat dokihoz kellett járnom, mert valami nem stimmelt velem. Már akkor sem volt a szervezetem a topon. Persze nőgyógyászati vizsgálatok is voltak, mert a ciklusom se volt rendben. Az ultrahangon kiderült, hogy mind a két petefészkem tele van cisztákkal. Két lehetőség volt: vagy teljesen kiveszik a petefészkeimet vagy fogamzásgátlóval leállítják a saját hormontermelésem abban bízva, hogy így nem terjednem tovább a ciszták. Pöpec. Jöhettek a bogyók. A doki felkészített arra, hogy esélyes, hogy soha nem lehet gyerekem, mert lényegében egész életemben kell majd szednem a fogamzásgátlót, hogy ne legyen saját hormontermelésem. Akkoriban nem nagyon fogtam fel, hogy ez mit is jelent. Aztán egyre inkább éreztem, hogy milyen jó lenne, ha anyuka lehetnék, aki elmegy dolgozni, lenyomja a műszakját, aztán hazamegy a családjához, megfőz, takarít, játszik a gyerekével, összhangban van a férjével. Minden szép és idilli. Csak aztán kezdtem rájönni, hogy akkor már 4 éve szedtem a bogyókat. Esélytelen. Maradt álom.

90 másodperc. Csak ennyi időre volt átlagosan szüksége egy idegen férfinak, hogy a brit ITV televíziós csatorna műsorában kisgyerekeket elcsaljon a játszótérről.  Mire elég 90 másodperc? A szülő egy gyors telefonjára, egy keresztrejtvény pár sorára, egy elgurult labda után futásra,  egy kis jópofizásra egy ismerős kismamával... és úgy tűnik, arra, hogy szemünk fényét rávegyék, hogy elsétáljon tőlünk, az ismeretlenbe, a veszélybe, a bajba.

Tanárikari karika, papíripari paripa III

Nagy felháborodást váltott ki a szülőkből az a neten keringő videofelvétel, amelyen egy venezuelai neonatológus orvos a rá bízott újszülöttet brutális kegyetlenséggel vizsgálja.

Bedurvultak a programszerkesztők, nyilván kiemelt cél, hogy e hétvégén senki se maradjon otthon, az ember csak kapkodja a fejét, hova is vigye a gyereket meg önmagát.

A sikeres üzleti modell kulcsai: találj egy betöltetlen rést és vásárlói igényt a piacon, kínálj rá jó árú megoldást, hirdessél ügyesen és mindig ügyelj a minőségre. És akkor sok pénzt fogsz keresni.

A fiam sokat olvas, én meg sokat nézelődöm, mit is adjak a kezébe, így láttam meg a Szólít a szörny című regényt, amit 12-18 éves fiataloknak ajánlanak. Mivel a fiam az alsó korhatárt épp csak eléri, előbb én olvastam el, aztán adtam neki oda. Nem hittem volna, hogy ez az elővigyázatosság az utóbbi idők legnagyobb olvasmányélményéhez juttat.

Íme a szappanopera második része, az évnyitón egy részét talán már megismertétek, ha pedig tanárok vagytok, nyilván úgy vagytok vele mint most én, aki nem tanárként is egyetlen egyet szeretne az első tanítási és ovis naptól: túlélni. Csak nektek jobban megvan rá az okotok, az én munkahelyem nem fordult fel fenekestül. A tankönyvesdi csak laza bevezető kocogás volt, stílusosan most a szekrényugrás következik - órarendek, kötelező, ám nem létező napközik, menzai tömeg rémült konyhás nénik asszisztenciájával. Apropó, nekik is több a munkájuk, ám még a jelképes béremelésbe se kerültek be.

Az elmúlt napokban legalábbis valami ahhoz hasonló dolog történt velünk. Este nyolc-kilenc körül (miután a nagyok már ágyba kerültek) fürdés, pizsama, összebújós, hosszú szopizás, és egy kis tápszer. Utána olyan tíztől fél négyig alvás egyhuzamban. Akkor átköltöztetem – a saját kényelmem miatt – a mi ágyunkba, ott kb. önkiszolgáló módon hajnali kajálás, és újabb alvás kb. hatig. Onnantól egy kicsit sűrűbbek az események, mert a reggeli sokszor egybeesik a nagyok reggeli rutinjával, ezt viszont csak úgy tudnám elkerülni, ha ötkor vagy fél hatkor ébreszteném magamat és a babát is, ezt pedig érthető okokból szeretném elkerülni. Apai segítséggel eddig mindig odaértek a nagyok időben az iskolába, a kisebbik szendvics pedig ráér fél kilencig beérni az oviba, szóval egyelőre a dolog működik. A délelőtt innentől kezdve a nyugalom és a nagy alvások ideje, legalábbis többnyire. Fél kettőre lesétálunk az oviba, aztán négyre megyünk a nagyokért, és jönnek a játszóterezős, edzésre, boltba, születésnapi partira elmászkálós délutánok. Avigail legkésőbb ötre kialussza magát, onnantól nincs alvás, jobb napokon nézelődik, rosszabb napokon kézben bírja elviselni csak az életet. A hasfájós, gázokat eregetős, tekergős időszak tankönyvszerűen erre az időszakra esik. Barátunk a cumi, ami nélkül sokkal többet fájna a fejem...

Minap mentem a GYERMEKért a bölcsibe, és a dadusok kissé borús szemmel nézve rám, megelőzve minden lehetséges egyéb konverzációt, viszont magyarázandó a vállán díszelgő, már 10 méterről is kivehető hatalmas lila harapásnyomot, közölték: „A DED ma verekedett.” Ítéljetek el (vagy ne), de olyan automatikusan tört ki belőlem a válasz: „NA VÉGRE”, hogy magam is meglepődtem.

Az eset már rég esett meg velem, de mivel megint aktuálissá vált a vásárlás, így gondoltam, nyomot hagyok ennek a kissé kínos eseménynek, ami kivételesen velem, és nem a gyerekekkel esett meg.

Csak nemrég olvastam el a kommenteket, amiket a posztomhoz írtatok. Emiatt gondoltam azt, hogy írok egy folytatást, magyarázatot, hogy mindenki számára érthető legyen.

Sajnos az öröm nem volt tartós: még alig tudtam meg és örülhettem pár napot, mikor barnás vérezgetés után elszaladtam a kerületi SZTK-ba (még nem volt választott orvosom), aki vizsgálat után javasolta, hogy kérjek időpontot UH-ra, hogy megnézzük, élő-e a terhesség, de a barna folyás nem jelent jót. Kértem, kaptam – a következő hétre. Nem bírtam annyit várni – bejelentkeztem a húgom szülészorvosához, akihez már másnap mehettem. Magánrendelésre, pénzért, de szinte rögtön.

Történetünk két évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy közös hobbi kapcsán megismerkedtünk. Két erős jellem, aki az első nap cifrán kiosztja a másikat, urambocsá még el is küldi melegebb éghajlatra. Egyébként az a típusú férfi, aki után megfordulnak az étteremben az emberek. Meg akiről a szirupos amerikai filmek jutnak eszedbe, akik az ilyen férfit „jó partinak” nevezik. Épp ezért idegesítő, akit messziről elkerülök – nem szeretem a címkézést, a tökélynek címkézést főleg nem viselem. Aztán a közös hobbi-élmények, sikerek és bukások elsimítják a ráncokat és előbukkan a közös nevező. Olyannyira, hogy egy kívülről piti, általam belülről jelentősnek megélt ügyben mellém áll, sőt megoldja a helyzetet, miközben a férjem struccpolitikát folytat. Mert igen, van férjem. Hét éve.