Rothadó uzsonnák a kispárna alatt

„Talán ötödikes lehettem, amikor apám váratlanul belenézett az iskolatáskámba. Nálunk ő volt az uzsonnafelelős, lelkesen ment reggelente friss kifliért a kisboltba, kente, rakta, csomagolta. Erre talált a táskámban 2-3 darab erősen zöldülő szendvicset. Hirtelen ötlettől vezérelve a tesóm táskáját is előkapta, eredmény ugyanaz. Mérgében kirakta egy székre a gyűjteményt, ráírta: „uzsonnamaradványok P. és Á. táskájából” és lefotózta. Azóta is őrizzük a képet, azt nem merem mondani, hogy ezután sose volt sétáltatott uzsonna a tatyónkban.”

„Most tudom, nem hiszed majd el, de úgy igaz, ahogy mondom. A fiam rendszeresen elfelejtette megenni az uzsonnáját – pedig jó étvágyú, sportoló, izmos kölyök – de legalább elajándékozta vagy kidobta volna! De nem, ő valamiért hazahozta – és bedugta az ágyában a párna alá. Már tudott egyedül ágyazni, ezért sokáig nem derült ki a dolog. De aztán valami ágyneműcserénél mégis segíteni akartam, és nem láttam a döbbenettől és a pipától, mikor megláttam, min alszik. Csak azt nem értettem, ilyen szaggal a feje alatt mit álmodik az ember gyereke?”

„Reggel még nagyon guszta volt a szendvics, amit anyu csinált. De becsomagolta ezután SZALVÉTÁBA, ami a kenyérre és a kenyérbe ragadt, egyre különösen emlékszem, zöld szalvéta volt, amitől úgy látszott, mintha a kenyér megrohadt volna. Nagyon sokszor kidobtam, de sose mertem otthon bevallani.”

Én nem zacskóztam, az akkor divatos uzsonnatáskát ételestül hagytam el a suli isten tudja, melyik sarkában. Egyetlen uzsonnatáskám se maradt meg tovább, mint 2-3 hónap, a kajára már ezek után nem volt gondom. Viszont elkezdtem tízóraizni felsőben meg gimiben, amikor az iskolai büfé melegszendvicsei mellett a fiúzás lett a fő program nagyszünetben, mindig ott lehetett a kiszemeltekkel találkozni.”

„Gazdagnak számítottam a suliban, mert anyám szinte minden nap csomagolt a kaja mellé egy fél literes, üveges üdítőt is, ami drága holminak számított, általában két barátnővel osztottam meg. De nem mindig sikerült odáig jutni, mivel a napközi pár épülettel arrébb volt, mint a suli, és amikor átrohantunk a zebrán, gyakran repült ki a táskámból a tele üveg, hatalmas csattanással robbant fel a flaszteron. Szegény napközis tanító néni majdnem infarktust kapott a hallatára.”

„Első osztályban nagyon akartam, hogy a legnagyobb gyerekem jól érezze magát. Vékonyka is volt meg válogatós is, hát különleges uzsonnákat csomagoltam: gyönyörű házi sütik, formára vágott zöldség-gyümölcs, válogatott alapanyagok. Annát nagyon népszerűvé tette ez az osztálytársak közt, de mint kiderült, gyakran neki már egy falat se jutott belőle – akkor visszavettem, és bizony „átlagos” ennivalókat csomagoltam. Azt meg hajlamos volt érintetlenül hazahozni.”

„Oviról sulira átálláskor aggódtunk, hogy a korai kelés miatt a gyerekem nem fog reggelizni, befizettük hát reggelire is az iskolai menzára. Csakhogy a menza az alagsorban volt, az osztályterem a másodikon, és Réka vagy nem ért le és vissza időben (lassan eszik, bambul), vagy egyszerűen elfelejtett lemenni. Fél év után lemondtuk a reggelit, a jó ég tudja, addig is ki ette meg.”

„Idén év elején új osztálytárs jött, pont a fiam mellé ültették. Robi hamar észrevette, hogy az új kolléga egyetlen májas zsömlével vészeli át a napot délután 4-ig, a családnak ugyanis arra se telt, hogy a menzára befizesse neki az ebédet. Feltűnés nélkül elkezdtem nagyobb uzsikat csomagolni, mert hamar kiderült, nem az én gyerekem étvágya nőtt meg, inkább Tamáson akart segíteni. Aztán a tanárok kerítettek valami támogatási lehetőséget, és a második vagy harmadik hónapban már befizették Tomit is a menzára.”

„Édes istenem, az én gyerekem és a hatalmas állatszeretete. Szabályos menzát nyitott a környék kóbor macskái és kutyái számára, amíg a korábban érkező nagyi le nem buktatta. Felnőttként már be is fogadja őket, nem áll meg az etetésnél, szabadidejében meg önkénteskedik a menhelyen.”