180. oldal - Bezzeganya

Ráadásul a diploma után olyan munkahelyet találtam, ami egész embert kívánt. Napi 10-12 óra meló, sokszor enni se volt idő, teljesen kitöltötte az életemet, ez járt a fejemben, ezzel álmodtam. Pedig otthon egy olyan férfi várt, aki bármelyik pillanatban készen állt rá, hogy apává váljon. Tudom, hogy a legtöbb kapcsolatban ez fordítva történik, de itt én voltam a gyenge láncszem, aki vétózott, és várakozó álláspontra helyezkedett. Féltem az életre szóló felelősségtől, a saját alkalmatlanságomtól, az anyai ösztönök teljes hiányától, az önzőségemtől.

A Bezzeganya olvasóinak majdnem háromnegyede biztosan elutazott a nyáron, közel negyven százalék többször is elment nyaralni. Minden második ember belföldre készült, 18 százalék utazott külföldre, és a válaszadók egyharmada pedig belföldre is és külföldre is ment nyaralni. A legkedveltebb célpont a tengerpart, a legtöbben autóval utaztak és terveik szerint 200 ezer Ft-nál többet költöttek a nyaralásra. A nem utazók túlnyomó többsége pénzhiány miatt maradt itthon, vagy azért, mert terhes vagy túl pici a gyerek, derül ki a Bezzeganya és a Wizz Air közös kérdőívéből, melyben utazási szokásokról kérdeztünk. A kérdőívet több mint 800-an töltötték ki, a felmérés nem reprezentatív.

Az amerikai Luvs pelenkamárka nem a legnépszerűbb, vagy leggyakrabban használt a fogyasztók között, hanem harmadik a rangsorban. Kicsivel olcsóbb, mint a konkurens pelenkák, bár sokak szerint ugyanolyan jó. Viszont egy nemrégi piackutatási eredmény azt hozta, hogy a második és sokadik gyermekes anyukák sokkal nagyobb arányban választják, mint az elsőgyerekesek, akik a többet reklámozott, nagyobb választékban kapható, ám drágább márkákat veszik meg.

Szeretek szülni. Habár nehéz, és persze, hogy az ember aggódik előtte, hogy minden rendben lesz-e mégis az életem legszebb élményei. Lehet, hogy el vagyok varázsolva, mert itt szuszog mellettem egy csöpp kislány, aki rózsaszín szemüveget tart az orrom elé, még ha akadnak nehézségek is.

Mikor a legkisebb asztalt kapjátok az étteremben, de nem bánod. Mert annyira közel vagytok, hogy szinte összeér az arcotok. Pont ilyen volt. A gyerekek odahaza. A nagynéni már bizonyára befejezte az esti mesét és eloltotta a villanyt, talán még küzd a csibészekkel, hogy ne csináljanak extra műsort a rendkívüli helyzet örömére. De ez most nem érdekel. Ez benne a szép. Csak mi ketten vagyunk, a világ megszűnt körülöttünk.

A múlt heti poszt rekordmennyiségű kommentet és jobbnál-jobb ötleteket hozott, ezúton is köszönöm nektek. Többen felvetették, hogy szívesen olvasnának fasírtrecepteket.

Nagy boldogan jelentettük be a nagy hírt mindenkinek, és nem éppen azokat a reakciókat kaptuk, amikre vágytunk/vártunk. Apuka bátyja nem hogy nem örült és nem gratulált egy szem kisöccsének, még elértük azt is, hogy mondvacsinált ürügyekkel nem keres őt/minket és hoz fel 11 évvel ezelőtt történt sérelmeket. Mindemellett a dolog hátterében az áll, hogy párom bátyjának és barátnőjének nem jön össze a baba, és a drága barátnő féltékeny, hogy nekünk meg igen. Első kudarc, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni és nem foglalkozni vele. Mondjuk úgy, hogy inkább sajnáltam őt, hisz a féltékenység sok csúnya dolgot tud kihozni az emberből.

Többen kérdeztétek az előző posztomnál, hogy egy pánikbetegnek, hipochondernek, hogyan segít a családja. Ha megértő, elfogadó, akkor nagyon sokban. Ha hisztinek gondolja, akkor semmiben, sőt. Hozzáteszem, hogy édesapám is pánikbeteg, félévente visszük a sürgősségire szívinfarktus tünetével. Az is igaz, hogy 60 éves, tehát a rosszulléteket nem lehet hisztinek nézni, foglalkozni kell vele. Nála szóban sem kerülhet a megfelelő szakember keresése, a vörösborban bízik. Egy darabig. Sőt, a családunkban mindkét öcsém szenved vagy szenvedett pánik betegségben vagy valamilyen betegségfóbiában. Ezt a vonalat nézve, és alaposan utánajárva a gyerekem is örökölheti a hajlamot. Ezért fontos a gyermek, megértő, segítő, szerető nevelése, amit nem győzök hangsúlyozni.

A kislányom féléves, bal lábfeje sajnos egyáltalán nem úgy néz ki, mint a másik. Deformált. Szorongok. Egyoldali dongalábbal született, diagnózis: pes equinovarus, pontszám: 6, a  dongaláb mérési szempontja szerint a legsúlyosabb változat. A legmodernebb, Ponset-módszer szerinti kezelésen esett át, 4 hónapon át folyamatosan gipszelték, 5 hónaposan Achilles-hosszabbító műtéte volt (fél cm-es vágás).

Első körben kicsit összekaptam magam, eljutottam fodrászhoz és lerövidítettem a hajam annyira, hogyha hamarosan elkezd hullani, akkor ne őrüljek bele (annyira). Aztán felfrissítettem testápoló és sminkkészleteimet. Újra elkezdtem vitaminokat szedni. Elpakoltam a terhesruhákat, és az őszi ruhatárból már a normális méreteimet pakoltam elő. Nos, sokkot nem kaptam attól, hogy nem kényelmes a korábbi szoknyák többsége, ugyanis van mérlegem és tükröm is. Korábban is tisztában voltam vele, hogy ez így nem lesz jó. Azt ugyanis tudom, hogy hormonok és hónapok, de amikor a közvetlenül szülés után kialakult új értékekhez képest a súlyom lassan, de biztosan elindult felfele, akkor azért egyértelmű volt, hogy ez nem jó. Két hónapra viszont szükségem volt, hogy ezt mentálisan elfogadjam, és legyen energiám foglalkozni vele. Nincs szükségem már a megnövekedett szénhidrát mennyiségre, a csokoládéra, süteményekre pedig soha nem is lett volna, csak lelkileg. De ez egyre jobban zavart. Zavart a függőség, zavart a kontrollvesztett állapot,  aggódtam az egészségem miatt, és igen, nem tetszett, amit a tükörben láttam. Így aztán átverekedtem magam az első három cukormentes és kenyérmentes napon, aztán elővettem a futócipőmet is. A látványos eredményekhez persze sok időre és elszántságra lesz még szükség, de a közérzetem már most sokkal jobb. Mérhetetlenül jobb.

Szerintem minden terhes nő szeret úgy gondolni magára és az állapotára, hogy olyan különleges és csodálatos, mint egy hópihe.  Más, mint a többi. Amikor az ember elég sokáig beszélget egy terhes nővel, előbb-utóbb azt is megtudja, hogy az illető ezt mivel magyarázza: mert egyszer egy orvos azt mondta neki, hogy nem lehet majd gyereke, mert már elvetélt, nehezen esett teherbe, mert olyan könnyen esett teherbe pont jókor, és ez maga a csoda, vagy mert már nem is számított rá.  Ez egy rém aranyos és természetes dolog, és semmi baj nincsen vele. Én sem vagyok kivétel. Szerintem is az egész egy csoda. Akkor is, ha jelenleg több százmillió van belőlünk a földön (és ez csak az emberek, a többi emlősről ne is beszéljünk).

Napok óta egy anyuka fiához intézett levele kering az amerikai médiában. Szinte minden nagyobb blog megjelentette már arrafelé, és több nemzetközi újság is írt róla. Az anyuka, Michelle McLain egy reggelen a Facebookról tudta meg, hogy tini fia biszexuális. Zach a barátai unszolására coming out-olt a Facebookon, miután azok már jó ideje unszolták, hogy „essen már túl rajta”, hiszen mindenki úgyis tudja. Amikor Michelle reggel, munka előtt meglátta, hogy mi történt, úgy érezte, válaszolnia kell valahogyan, ezért hirtelen elhatározásból gyorsan kitett egy levelet fia szobájának ajtajára.  A levélben ez állt:

Egy hónapja a bejegyzésem ott hagytam abba, hogy még nem döntöttem el, hova is járjon Laura. Ígéretemhez híven másnap meg is hoztam a döntést, és felhívtam a távolabbi, ám olcsóbb CsaNát a jó hírrel. Az első reakció az volt a részükről, hogy aznap vagy másnap hozom-e a kauciót. Ugyanis egyhavi térítési díjat ún. kaucióként be kell fizetni, melyet (várhatóan évek múlva a mi esetünkben) az utolsó ott töltött hónap terhére lejárhat. Bár pénzügyekben igen nyílt és lényegre törő szoktam lenni, ez a pénzéhes hozzáállás megdöbbentett. Így került a kislány a közelebbi, de drágább CsaNába. A nevelőkkel, dadusokkal vagy nem is tudom, hogyan nevezzem őket, megegyeztünk abban, hogy a beszoktatás 8 napos lesz, mert ez ilyen korban elegendő. Kevésnek tartottam, és megtoldottam 2 nappal. Az augusztus 20-i hosszú hétvége előtt csütörtökön és pénteken bementünk játszani 1-1,5 órára. A hosszú hétvégét követő 3 napban kezdtük emelni az ottlét időtartamát, pénteken már egész délelőtt bent volt, csak ebéd után hoztam el. A hónap utolsó és egyben teljes hetén eljutottunk az egész napos bentlétig. Laura jó evő és jó alvó gyermek a CsaNában, talált magának egy nevelőt, akihez kötődhet, szóval, összességében sikeres volt a beszoktatás. Én igazán a 8. napon borultam csak ki. Addig is hiányzott a gyerek, soha nem késtem a megbeszélt időpontról. Csütörtökön azonban amikor érte mentem, úgy örült nekem, hogy az már nem nevetés, hanem hisztéria volt. Már ott kis híján elbőgtem magam. Miután pénteken bevittem, elmentem fülbevalót venni neki (előző nap megint elhagyta a hátát a fülbevalójának). A bevásárlóközpont meg tele volt anyukákkal, akik a gyerekükkel voltak, és elemi erővel zúdult rám az előző napi szívfacsaró élmény és a mostban megélt hiányérzet. Alig vártam, hogy hazaérjek, és végre sírhassak. A hétvége folyamán "elővettem" Apát is, és neki is elmondtam könnyek között, mennyire fáj a helyzet. Egyszerűen azért, mert nem érzem 100 százalékig azt, hogy megértette és érzelmileg is felfogta, mi történik velünk. Sajnos pénteken Laura már csöpögő orral jött haza, éjjel láza is volt. Aztán csak orrfolyás. Szeptember 2-án munkába álltam. Ha elvonatkoztatok arról, hogy mi folyik otthon, a magánéletemben, akkor ez egy jó kis pozíció, izgalmas és kihívásokkal teli negyedév vár rám. A kollégák normálisak, és bár nagyon féltem attól, mi lesz, ha kiderül a gyerek, igazán semmi nem lett. Több új belépő is gyerekes (van olyan, akinek 5 van), így azt gondolom, egy teher lekerült a vállamról. Igaz, egy pillanatig se állítottam, hogy nem magamnak gerjesztettem ezt plusz szorongást, de két olyan kisgyerekes barátnőm is van, aki igen csúnya körülmények között vesztette el az állását gyedről visszatérve, szinte azonnal. Szerencsére semmit nem tudtam dolgozni, mert a jogosultságaim nem érkeztek meg, így amikor szóltak a CsaNából, h a kislány lázas, menjek érte, gond nélkül el tudtam jönni. Hazaérve persze azonnal megmértem a lázát: 36,2. Sanda gyanúm, hogy nem vetkőztették le a gyereket, és melege volt, ők meg hónaljban mértek 37,1-et. Én popsiban mérek mindig. Nem mellékesen 37,1 még nem láz.

1.rész

Párommal 11 év együttlét (melyből 4 év házasság) után döntöttünk a gyerekvállalás mellett. Az elhatározástól kezdve egy csoda volt az egész terhességem. Annak ellenére, hogy soha nem volt normális ciklusom, és 13 éve folyamatosan fogamzásgátlót szedtem, a márciusban született döntés után júniusban már teherbe estem. Boldogok voltunk mindketten, főleg úgy, hogy egyáltalán semmi panaszom nem volt szinte végig. Teltek múltak a hónapok, nekem már 4-5 hónaposan nagy pocakom kerekedett, úgyhogy már korán be tudtam söpörni az elismerő pillantásokat az utcán, boltban és a munkahelyemen. Ennek egyetlen hátránya volt csak, lehajolni nem bírtam, úgyhogy párom szorgalmasan húzta a zoknimat és kötözgette a cipőmet. Ezúton is örök hála neki érte!

Norbi gyerekkori barátom, ismerem, mint a tenyerem. Egy tőről metszettek minket, együtt lógtunk a téren, és már nagyon korán, úgy ötödikben felfigyeltünk a női nemre. (Akkor még nem tudtam, hogy Karinthy csak a női igenre kíváncsi.)

Erre a hétre úgy gondoltam, hagyományos, magyaros ételeket hozok, úgyis kezd őszbe fordulni az idő, talán ilyenkor nagyobb a keletje a házias, nehezebb fogásoknak, meg persze nagyon sokan a hagyományos konyhát kedvelik leginkább, így nekik is kedvezek .

Manapság úgy tűnik, mindenkinek van véleménye a kisgyerekekről, akik repülőn utaznak. Sokan úgy gondolják, hogy egy gyerek, avagy egy neadjisten SÍRÓ gyerek a legborzalmasabb dolog, ami egy utazás során egy légtérbe kerülhet velük. Szívesebben elviselnének egy ápolatlan, alkoholtól bűzlő, hangoskodó, 250 kilós ülésszomszédot, aki a lepra előrehaladott stádiumának jeleit viseli, mint egy csendesen vigyorgó kétévest, aki mint tudjuk egy időzített bomba, aki bármikor zajongani kezdhet. Mások meg arra hivatkoznak, hogy a földgolyót nem csak felnőtt, komoly üzletemberek lakják, és a kicsiknek ugyanúgy létjogosultságuk van a felhők fölött, mint a földön. A légitársaságok pedig úgy tűnik kezdenek figyelni, és a különböző igényeknek megfelelni. Ez az elmúlt hónapokban ugyancsak kiélesedett, mert most már a fapadosok után vezető légitársaságok is lassan állást foglalnak valamilyen irányban.

Az úgy kezdődött, hogy mintha a Brumi által idézett etikatankönyv illusztrációja lenne, a kisebbik gyerekem drapp nadrágján felfedeztem néhány türkiz színű, enyhén testi hibás kört. Filctollnak tűnt, de a kiskorú vadul tagadott, ő ugyan nem. Pedig gyanús volt, hiszen jóformán csak elöl látszottak a remek ábrák. Nem vigasztalni, hanem eléggé el nem ítélhető módon eltüntetni akartam őket.

A problémám elég bonyolult. Nem mindenki tudja elképzelni a helyzetet, mert elég speciális. Két gyermekem van, sajnos egyedül élek mégis. Pedig egyiknél sem ezt akartam. A jelenlegi problémám a következő.

„Ne feledje: Tapossa laposra!” – áll a közleményben, amit nyilván az italos dobozokra, nem pedig az állatkerti állatokra értenek a szervezők.  Az állatkertben amúgy „bébibumm” volt mostanában, aki bejut teljes áron vagy kedvezményesen, az csodálhat zsiráf- és leopárdbébiket,vagy a nemrég féléves Ashát, a kiselefántot (aki azóta nyilván nagyobb lett, bár az elefántok nem nőnek olyan gyorsan, mint mondjuk nálunk itthon a Cirmos), vagy hétvégéken a Marsi Űrbázison egy új képzőművészeti kiállítást is megnézhet Élet a Marson címmel.

(A Terhesnapló 12 sorozat szerzője nem kívánja folytatni az írást a Bezzeganyán. Ezúton is köszönjük, hogy eddig megosztotta az olvasókkal a terhessége eseményeit, nyugalmat és könnyű szülést kívánunk. A szerkesztőség)

Idén másodikos a lányom. Még otthon vagyok kistesóval, így tavaly úgy gondoltam még az iskolakezdés előtt, hogy hazaviszem majd tanítás után. Aztán az év kezdetekor kiderült, hogy gyakorlatilag az egész osztály napközis, mert a többi anya dolgozik. Megkérdeztem a lányomat, hogy ő mit szeretne: hazajönni, vagy bennmaradni a többiekkel. A napközit választotta.

2013 április 9.

Mostanra megfigyeltem, hogy minimális eltérésekkel persze, de alapvetően kétféle napja van Avigailnak. "A" napon nevezhetném Kómahercegnőnek vagy Mintababának, ha szokásom lenne ennyire hosszú és modoros becenevekkel szórakoztatni a nagyközönséget. Ezek a napok hajnali fél négykor, egy hosszú alvás után indulnak, kissé döcögősen, mert a kaja után újabb alvás következik egészen hatig, amikor hatalmi szónak engedelmeskedve jön a reggeli evés. Ezt követően a baba résnyire nyitott szemmel nézelődik, majd mire fél nyolckor indulok a csapattal, már alszik újra.

Dohányzom. Lakásban, zárt helyen és a lányom előtt nem gyújtok rá. Fiatalon szoktam rá, többször leraktam (pl. várandósan) majd újra rágyújtottam. Lehet szétszedni miatta nyugodtan, én is ezt teszem magammal nap mint nap.

Az egész történet ott kezdődött, hogy 14 éves voltam, amikor egy tucat dokihoz kellett járnom, mert valami nem stimmelt velem. Már akkor sem volt a szervezetem a topon. Persze nőgyógyászati vizsgálatok is voltak, mert a ciklusom se volt rendben. Az ultrahangon kiderült, hogy mind a két petefészkem tele van cisztákkal. Két lehetőség volt: vagy teljesen kiveszik a petefészkeimet vagy fogamzásgátlóval leállítják a saját hormontermelésem abban bízva, hogy így nem terjednem tovább a ciszták. Pöpec. Jöhettek a bogyók. A doki felkészített arra, hogy esélyes, hogy soha nem lehet gyerekem, mert lényegében egész életemben kell majd szednem a fogamzásgátlót, hogy ne legyen saját hormontermelésem. Akkoriban nem nagyon fogtam fel, hogy ez mit is jelent. Aztán egyre inkább éreztem, hogy milyen jó lenne, ha anyuka lehetnék, aki elmegy dolgozni, lenyomja a műszakját, aztán hazamegy a családjához, megfőz, takarít, játszik a gyerekével, összhangban van a férjével. Minden szép és idilli. Csak aztán kezdtem rájönni, hogy akkor már 4 éve szedtem a bogyókat. Esélytelen. Maradt álom.

90 másodperc. Csak ennyi időre volt átlagosan szüksége egy idegen férfinak, hogy a brit ITV televíziós csatorna műsorában kisgyerekeket elcsaljon a játszótérről.  Mire elég 90 másodperc? A szülő egy gyors telefonjára, egy keresztrejtvény pár sorára, egy elgurult labda után futásra,  egy kis jópofizásra egy ismerős kismamával... és úgy tűnik, arra, hogy szemünk fényét rávegyék, hogy elsétáljon tőlünk, az ismeretlenbe, a veszélybe, a bajba.

Tanárikari karika, papíripari paripa III