Éééés azt hiszem, kijelenthetem, hogy ezennel elérkeztünk az utolsó terhesnapló posztomhoz. Ugyanis a következő esedékes megjelenéskor a harmadik kisfiam immár a pocakomon kívül fog rugdalózni, és valószínűleg éppen a táplálásával leszek elfoglalva.
Szinte elszaladt ez a kilenc hónap és a felétek dokumentált öt hónap is. Több ismerősöm is – egymástól függetlenül – épp a napokban tette ugyanazt a kijelentést:
„Mintha csak most osztottad volna meg velem a hírt!”
És valóban… de mégsem! Mert mégiscsak tavaszba léptünk, majd eltelt egy egész nyár, és most beköszöntött az ősz is. Február 14-én tudatta velem a teszt, hogy igen, valaki elkezdett odabent fejlődni. Micsoda klisé… február 14.? Esküszöm, nem így időzítettem – ha akartam volna sem tudtam volna. Nyilván egy filmben ennek hatalmas sztorit alkottak volna a forgatókönyvírók, de én kislányos zavaromban csak annyit tudtam tenni, hogy a vécé lehúzását követően felhívtam a férjem, hogyha letette a gyerekeket az oviban, ugorjon már haza, mert lenne itt valami…
A nagy hír beavatásával szépen sorban haladtunk: rokonok – legjobban a Srácok reakcióját vártam, azonban ők valami ösztönös módon már tudták, és nem is lepődtek meg -, barátok, ismerősök és a munkahelyem. Közben egyre csak teltek a napok, rohantak a hetek. Nyár lett, meleg lett, nagyobb lett a pocakom. Persze az élet nem állt meg, ugyanúgy figyeltünk arra, hogy meglegyenek a családi programjaink, legyen kettesben töltött időnk és legyenek csak saját programjaink is: utaztunk, koncertekre jártunk, fesztiválra mentünk, moziba jártunk, játszóházba, lassan szépítgettük a nyaralót, kezdtük átalakítani a lakást a baba érkezésére és lelkiekben is készülni arra, hogy hamarosan öten leszünk. Nyár végéhez közeledve befejeztem a munkát, és arra készültem, hogy most már aztán tényleg bármikor megérkezhet Ő. Mivel folyamatosan nagyobb babának mérték, így bennem mindig ott motoszkált, hogy lehet hamarabb is érkezik majd.
És most mindjárt itt a nagy nap! Ha az ígért frontok nem teszik meg hatásukat, akkor legkésőbb a megbeszélt nap előtti délelőtt elfoglalom a szobámat: fesztiválozósan szólva, már megyek a nulladik napra. Ők felveszik az adataimat, adminisztrálnak a rendszerben, én pedig berendezkedek a szobámban, megismerkedek a lakótársammal – kétágyas szobában leszek elszállásolva. Lelkiekben és persze testileg is hangolódom a másnapra. Gondolom lesz még egy utolsó ctg/nst, vérnyomásmérés stb. Találkozom az aneszteziológussal, akivel megbeszéljük a részleteket.
Már látom magam előtt, ahogy reggel színtiszta izgalommal arra készülök, hogy randizzak az orvosommal és kis csapatával a műtőben, akik mind-mind azért segédkeznek majd – amellett, hogy minden rendben legyen vele és velem is - hogy a végén találkozzam családunk ötödik tagjával, a kisfiammal, aki hónapok óta fejlődik odabent. Már nagyon régóta érzem az intenzív mozgását, egyes testrészeit ki tudom tapintatni, hiszen néhány milliméterre van csak, de mégsem tudom, pontosan hogy néz ki. Vajon első látására melyik fiamra hasonlít majd jobban? Vagy teljesen más lesz, mint ők?
Az érzelmek teljes palettája megtalálható most benne: az izgalomtól kezdve, a félelmen és az örömön át a „legyünk már végre túl rajta” érzésig. Szerintem napestig sorolhatnám, mi kavarog bennem, viszont ehelyett inkább szeretnék köszönetet mondani, hogy olvastátok a posztjaimat. Remélem, sikerült vele pár perces kellemes kikapcsolódást adnom. Talán egy kis nosztalgiát csempészhettem a már „anyuka” címszóval illetett olvasóknak, és némi kis erőt vagy tapasztalatot átadnom a még előtte állóknak.
Köszönöm még egyszer, hogy velem voltatok ebben a néhány hónapban. További élményekben gazdag babázást kívánok a már anyukáknak, boldog babavárását a kismama olvasóknak és mielőbbi sikeres várandósságot a babára váróknak!
Bodza