A mondat, amit soha nem akar hallani egy kismama

PUBLIKÁLÁS: 2019. május 03. 07:00

Harmincéves nő vagyok (feleség, anya, munkatárs, barát, barátnő, egy anya és egy apa gyermeke, két testvér nővére, valakik szomszédja és reggelente a buszon egy utas). Huszonnégy éves voltam, amikor első próbálkozásra összejöttek a fiaink. A férjemmel akkor már hat éve voltunk együtt, épp befejeztük az egyetemet, dolgoztunk, külön éltünk - akkor még egy másik városban az egyetem miatt - és a nyári esküvőnket tervezgettük.

Bezzeganya

A szerző cikkei

Úgy gondoltuk, akkor el is kezdhetünk gondolkodni a babán... Ez olyannyira jól sikerült, hogy három hét múlva, karácsony után, az APA szülinapja előtt pozitívat teszteltem. Emlékszem, ahogy a fürdőben összeomolva zokogtam, és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel... Azt hajtogattam, hogy milyen jó életünk van, és miért pont most? Pedig előtte én is akartam, és benne voltam a buliban, csak valahogy ez a dolog így a maga valójában azzal a két félre nem érthető csíkkal, nagyon arcba csapott - nyilván már a terhességi hormonok is dolgoztak odabent.

Az APA hihetetlenül örült, és próbált összeszedni a padlóról (szó szerint). Az első sokk után persze már a borúfelhők elúsztak felőlem, és kezdtem a napsugarakat látni, meg mögötte a ciklámenszínű unikornist ugrálni. Egészen addig, amíg két hét múlva az ultrahangon ki nem derült:

„Ajjajj, van itt valami…”

Talán ez az a mondat, amit egy várandós kismama - legfőképp az első gyermekével az első ultrahangon - hallani sem akar. Majd csengőszó következett... és a doktornő kiment az érkezett csomagért a futárhoz. Igen, mint egy francia komédia... Ez az „ajjaj” annak szólt, hogy kettő petezsákot látott két kis szívhanggal. Ekkor voltak a Mackók hathetesek.

Egy - kórházi nyelven vett - eseménytelen terhesség következett. Közben visszaköltöztünk a szülővárosunkba, világra szólóan - állapotomhoz mérten - összeházasodtunk, férjem munkahelyet váltott, megvédtem a mesterszakos diplomamunkámat és leállamvizsgáztam, illetve 30 hetesen még Pesten tettem egy újabb vizsgát egy másik tanulmányom miatt. 36 hetes voltam a srácokkal, amikor bevonultam a kórházba, ahol két nap múlva megszülettek Ők!

Szerelem volt ez elsőre, meg másodikra is, meg még most közel hat év távlatából is. Mindig boldogan és nosztalgikusan gondolok arra az időre, amikor a pocakomban voltak, és arra, amit a kórházban töltöttünk. Ezért is vollt bennem a félsz éveken keresztül, hogy mi lesz a következővel...

Tavaly döntöttem úgy, hogy igen, most már készen állok a kistesóra én is - férjem már a megszületésükkor bevállalta volna a következő(ke)t. Ez a terhesség viszont nem jött olyan könnyen - hosszan tudnám taglalni a stációkat, de ezt egy későbbi posztra hagyom.

Február 14-én viszont pozitívat teszteltem. Ennek a fogadtatása részemről homlokegyenest más volt, mint hat évvel ezelőtt. Kitörő örömmel láttam meg azt a bizonyos két csíkot. Egyből jött a napfényben vágtázó ciklámen unikornis a hegyek mögül. Októberre várjuk a kistesót - akiről még nem tudjuk, hogy milyen nemű is lesz. Bár a bátyók meg vannak róla győződve, hogy kislány - majd kiderül, milyenek a megérzések.

Folyt. köv.

Bodza

Bezzeganya az Instagramon!

Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.

Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>