Amikor engem vártak, még csak a népi hagyományok alapján lehetett jósolni arról, hogy vajon majd apukám keresztnevét öröklöm-e, vagy egy hangzatos lánynevet kapok majd – amúgy a mai napig nem jutottak dűlőre a szüleim, hogy anyukám tündéri kozmetikusa vagy az apukám kedves és csinos kézilabdás ismerőse után kaptam a nevemet. A család árgus szemekkel nézte anyukám étvágyát, a pocakja állását és persze a viselkedését is, hogy tudják, milyen színű takarót horgoljanak számomra. De bizonyosságot csak a születés után nyertek.
Az öcsém néhány évvel később született, mint én. Itt már volt összehasonlítási alap arra vonatkozóan, hogy más-e ez a terhesség, mint az előzőnél, de még itt sem volt száz százalékos, hogy kell-e majd új ruhát venni a kistesónak.
A húgom már a kétezres évek legelején született. Emlékszem, én 15 éves voltam, és akkor kezdték hirdetni a 4D-s ultahangot a nőgyógyászati rendelők ajtaján plakátolva – nyilván még csak 15 éves voltam, szóval nekem úgy tűnt, ez valami nagyon menő és elérhetetlen dolog, ami akkor még csak tehetősebb réteg számára volt elérhető. Anyukám megmaradt az akkor már hagyományosnak számító 3D-s ultrahang mellett, de így is hamar kiderült – úgy a várandósság felénél – hogy elegendő lánynevekben gondolkodnunk.
Azonban ezen a nőgyógyászati látogatáson szembesültem először a technika csodájával, hogy milyen izgalmas is látni, hogy mi zajlik a pocakban. Akkor valahogy már beleágyazódott a fejembe ez a sok D és hogy ha egyszer… ha egyszer majd… valami csoda folytán én is…. akkor én biztos… élni fogok ezzel a lehetőséggel.
Közel tíz évet kellett várni erre az akkorra. Viszont ez a tíz év elegendő is volt ahhoz, hogy a 4D-s kukkolás, vagyis hangzatosabb nevén babamozi, elérhető árban legyen bárki számára. A magánorvosomnál 3D-s ultrahangon láthattuk a Mackókat, és a kórházi kötelező ultrahangon csak a szonográfus látta a kivetítőn, így mindkettőnkben erős volt a vágy egy kis babamozira.
Rá is kerestem, hogy a lakóhelyünkön ki végez ilyen géppel ultrahangot. Bejelentkeztem, így a fiúkkal először a 14. héten voltunk 4D-s ultrahangon.
Elsőgyerekesekként maga a csoda volt, amikor becsatlakozott a gép a pocakomra, és kivetítőn megláttam, ahogy rugdosnak és csapdosnak odabent – ugye akkor még érezni sem éreztem a mozgásukat. Ikrek révén érdemes volt az elején (is) menni, mivel ekkor még akár együtt is láthatóak tudnak lenni a képernyőn.
Aki az ultrahangot végezte, egyben nőgyógyász is, így közel egy órát töltöttünk bent. Lemérte minden egyes porcikájukat, és megnéztük őket annyi oldalról, ahogy az csak lehetséges volt. Megtudtuk a nemüket, és csodálatos sztárfotókat lőtt, illetve dvd-re kiírta az egész videót. Nagyon boldogan léptünk ki az ajtón, hiszen láttuk, hogy mi az a valami, amit készülődik odabent. Tényleg hatalmas élmény volt ez lelkileg mindkettőnknek.
Ezután elmentünk 24 hetesen is – bár költözés miatt már egy másik városban egy másik helyre. Itt már leginkább a babamozin és nem a mérésen volt a hangsúly viszont olyan izgalmas életképekbe nyerhettünk bepillantást, mint abba, hogy egyikük éppen pisil... Megdöbbentő, hogy az ott készült képükre mennyire hasonlítanak. A polcon kint van a két jól sikerült fotó a pofijukról, és hiába hatévesek már, tökéletesen kivehető, hogy melyikük melyik.
Ezért nem is volt kérdés, hogy most sem elég, hogy az orvosnál 3D-s képet kapunk a kismackóról, hanem most is elmegyünk babamozizni. Erre először a 17. héten került sor. Viszont a fiatalúr – ekkor derült ki, hogy fiú – igazán kényelmes babának bizonyult, mivel egész idő alatt igyekezett a méhlepény mögé bújni, és nem kaptunk róla igazán tiszta képet. Ugyanígy jártunk a saját orvosomnál is. Látszódott a baba, látszódott valami a pofijából, de valahogy mindig olyan kis homályos volt, mintha egy felhő az arca elé úszna.
Szerettünk volna még egyszer elmenni vele egy kis mozizásra. Azóta a technika odáig fejlődött, hogy a babát már 5D ultrahanggal is szemre lehet vételezni. Ez ugyan még nem annyira elterjedt, de ahol fellelhető, ott egy jó akció keretében majdhogynem ugyanannyiért érhető el, mint máshol a 4D-s ultrahang. Gondolom, mondanom sem kell, hogy kihasználtuk a lehetőséget, és elmentünk a múlt hétvégén.
Ekkor már a Srácok is velünk voltak, mert komoly érdeklődés övezi, hogy mi zajlik anya pocakjában. Kényelmes, barátságos, családbarát rendelőben fogadtak egy nagy kanapéval, ahol apa a két fiúval kényelmesen elfértek. A szívhangdobogás mellett nekik leginkább az tetszett, amikor átkapcsolták a képet és fel kellett venni a szemüveget, hogy lássák az összeálló sok-sok D-t.
Érdekes, lelkileg milyen sokat tud adni az, hogy láthatjuk azt, ami ott van nap mint nap bennem – vagy éppen a fiúk szeme előtt – de mégis láthatatlan. Azóta valahogy ők is sokkal jobban tudják vizualizálni, hogy az a bizonyos kistesó tényleg ott van bent, és igen, tényleg van kukija. Mert igen, ez is egy fontos pont volt, amikor a képernyőn felfedezték, hogy a kistesónak is van kukija.
Tudom, hogy előbb-utóbb kiderül, ki lakik odabent, de továbbra is fantasztikusnak tartom, hogy ilyen részletességgel lehet betekintést nyerni a pocak másik oldalára, holott néhány éve még azt sem lehetett megmondani, hogy hány baba lakik odabent…
Bodza
A mondat, amit soha nem akar hallani egy terhes kismama
Talán ez az a mondat, amit egy várandós kismama - legfőképp az első gyermekével az első ultrahangon - hallani sem akar.
Tovább>>>
Négy hónapos terhesen toltam ki a kocsit a sárból
Nem is gondolkodtam, ezt hívják ösztönnek: ugrottam a kocsi elé és toltam. A fiúk, akik a hátsó ülésen ültek és ujjongtak: „anya kitolta a kocsit”.
Tovább>>>
Öt dolog, ami miatt jó fiús anyukának lenni
„Naaah, és lány lesz, ugye? Két fiú után illene már egy lányt, nem!?” Kiderült: a harmadik baba is fiú...
Tovább>>>
Tudod a gyerekeidet egyformán szeretni?
Most értettem meg az egygyermekes anyuka pár évvel ezelőtti kérdését, aggályát: lehet-e ugyanúgy? Ugyanúgy érezni? Ugyanúgy szeretni?
Tovább>>>
Nincs még gyereked és semmire nincs időd? Hahahaha!
Amikor a gyermektelen fiúrokonom vagy épp ismerősöm arról panaszkodik, milyen fáradt és mi mindenre nincs ideje, már csak nevetek...
Tovább>>>
Hülye kérdések, amikkel a kismamákat fárasztják
Az ikerterhesség alatt, majd később az ikerbabakocsi tologatása közben elég érdekes kérdésekkel, megjegyzésekkel találtak meg.
Tovább>>>
A második terhesség nem olyan, mint számítottam...
A várandósság előtt azt képzeltem, hogy bizony nem hagyom abba a mozgást, és én leszek a zumbacsoport legklasszabb kismamája.
Tovább>>>
Ikrekkel, terhesen autózni tizenórát? Azt azért már nem!
Idén a 15-18 órás autóutat - még - hanyagoljuk, mivel ez már megterhelő lenne a pocakomban növekvő gyermekünknek és ismerem magamat, hogy mennyire aggódnék, hogy biztos most történik majd valami.
Tovább>>>
A hőségriadóban karácsonyi szettet vettem. Bundazsákkal
A legnagyobb kánikulában vettem téli bundazsákot és karácsonyi szettet. Akciós volt!
Tovább>>>
Másfél órát pózoltam a levendulamezőben
Készültek képek csak rólam is és a családunkról minden létező felállásban is: csak kettőnkről a férjemmel, csak a Srácokról kellékkel, stb.
Tovább>>>
Terhes vagyok, meddig dolgozzak még?
Fontos kérdés foglalkoztat mostanában. A szabadság ideje alatt is sokat gondolkodtam ezen: meddig dolgozzak még? A nagy fejtörés eredménye: sok a pro, sok a kontra.
Tovább>>>
Az ikreknek dupla babakelengye kell? Na nem!
Sok esetben nem éreztem indokoltnak a dupla kelengyevásárlást. Például azt, hogy külön körömvágó szettet vegyek nekik...
Tovább>>>
Kórházi rohamcsomagot kerestünk az éjszaka közepén
Éjszaka görcsöltem, hívtam az orvosomat, aki a panaszaim alapján azt mondta, azonnal induljunk a kórházba.
Tovább>>>
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
