Rendszerint ilyenkor szoktunk elindulni az egyhetes családi nyaralásunkra a tenger felé. Ilyenkor már szortírozom a csomagokat, a kocsiban mi kerül előre, az utastérbe, mi hátra, a csomagtartóba, mindenkinek érvényes-e személyi igazolványa, a kocsi zöldkártyája, jó-e még a fürdőbugyi és naptej szavatossága, és végül megkötöm az utasbiztosítást.
Ez idén kimarad, de helyette találtam egyéb elfoglaltságot a témában: a csomagok helyett a babaruhákat szortírozom, pipálom a listán, mi az, ami már megvan, és együtt tervezgetjük a lakás apróbb átalakítását az új családtag érkezéséhez. Mivel a kistesó megörökli a mi hálószobánkat, így mi átköltözünk majd a nappaliba. Így két szobát is tervezgethetünk.
Itt a precizitási kérdések: befér-e, elfér-e, odafér-e, kiadja-e stb. felelőse Apa – aki szakmájából adódóan is a mérések embere: mérnök.
A színek, formák és a megéri-e, hol olcsóbb és hogy szerezzük be kérdések felelőse én vagyok.
A fiúk pedig asszisztálnak a beszerzésben és a megvalósításban. Pár kiegészítőt és ruhát már így is együtt választottunk ki.
Ez a tervezgetés óriási lelkesedéssel tölt el, és már alig várom, hogy a papíron összeállt kép valóban megvalósuljon..
Ezt hívják fészekrakó ösztönnek? Talán specifikálhatjuk ezt a terhesség végére, de mi nők, amúgy is hajlamosak vagyunk a kis kuckónkat megteremteni. Én legalábbis már gyerekkoromban is szerettem, ha megcsinálhattam a magam egy négyzetméteres kis bunkiját a kertben vagy a szobában, ahová egy komplett összkomfortos lakást képes voltam berendezni – remélem, érthető a magammal szembeni szarkazmusom. De ha elutazok és akár csak egy éjszakára is szállok meg valahol, egyből a kuckósabbnak tűnő ágyat választom, vagy ha tömegközlekedem, akkor is szeretek az ablak mellett ülni, mert ott érzem magam egyből otthonosabban.
Amikor a fiúkkal voltam várandós, az avatatlan szem (aki nem tudta, hogy ikreket várok) számára már hamar úgy tűnt, hogy a boltból egyenesen a kórházba tartok szülni. A kereskedők kérdése mindig az volt, mikorra várjuk a babát. Ekkor közöltük a jó hírt: mikorra és persze, kerekedett a szem, hogy akkor milyen nagy a hasam… Igen, ikreket várunk. Ilyenkor mint egy mesefigurának, dollárjelek nőttek a szemükben, és hamar gyorsan igyekeztek mindenből kettőt eladni. Ami rendszerint jogos: nyilván kettő ágyat veszek, külön törölközőben mosdatom őket, és ágyneműjük is lesz saját.
Azonban sok esetben nem éreztem indokoltnak a dupla kelengyevásárlást. Például azt, hogy külön körömvágó szettet vegyek nekik, hiszen ha kilenc hónapig egymás közelségében éltek, miért ne vághatnánk egy ollóval és reszelhetnénk egy reszelővel a körmüket? Az eladónak természetesen voltak racionális érvei, amivel igyekezett mindenképpen rávenni arra, hogy bizony két gyerek-két manikűrszettet érdemel. Azért ennyire nem voltam előrehaladott érzelmi állapotban, és az érvek sora sem győzött meg.
Jelentem, azóta is ezzel vágjuk a körmüket. Igen, mindkettőnek ugyanazzal, lassan hat éve. És élünk olyan veszélyesen, hogy kéz- és lábkörmüket is. Sőt, néha az egyiknek a kezén, másiknak a lábán és aztán újra az egyik kezén. Eddig nem vettük észre, hogy nagy baj származott volna belőle.
Úgyhogy a veszélyességben egy új szintre lépünk: a kistesó sem kap külön manikűrkészletet!
Bodza
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.