200. oldal - Bezzeganya

Huhh, megint pörögnek itt a dolgok. Voltam ugye az SZTK-ban az AFP eredményért. Amit csak úgy kaphattam meg, ha előtte megultrahangoznak. Kivételes módon ez a rész pozitív volt, kedves volt a doktornő, még mosolygott is. Bár úgy nagyon nem magyarázott, de közölte, hogy minden oké. Majd megkérdezte, hogy szeretném e tudni a nemüket, mert innen tovább kell mennem az ikrek miatt a szülészetre, ahol a főorvos úr is megnézne, mert az ikreket neki meg kell mutatni, és ő már nem szeret ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozni, hogy puncis vagy pöcsös. Ezért készségesen bólogattam, hogy naná. Majd jött a kinyilatkoztatás: fiaim lesznek. Akarom mondani fiaink. Két kis zacskós. (Ha hinnék az ilyenben, akkor most azt mondanám, hogy ez megmagyarázza az extra csúcsos hasformát.)

Összesen három olyan levelet kaptam, amire érdemes volt válaszolni. Az egyik levélíróval találkoztam is, de hamar kiderült, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon (Nagyon nem! Elvesztegetett jó pár óra.). A találka után, kissé reményt vesztve, nem is válaszoltam az egyik levélre. Majd egy hét múlva elolvastam újra és akkor azt éreztem, hogy talán hiba volt nem visszaírni. Nagyon nem jellemző rám, hogy így meggondolom magam. Ha egyszer nem írtam vissza, kétszer sem fogok. De valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába.

Elérkezett a november, számomra mérföldkő-időpont. Egyrészt tavaly novemberben kezdtünk el 'nagyon' gyereket akarni. Úgy értem, onnantól kezdve vezettem komolyan a naplómat a fertilityfriend alkalmazásban, és tettünk meg mindent, amit a párok meg szoktak tenni.

Új sorozatunkban olyan nőket szeretnénk megszólaltatni, akik az általuk választott területen tökéletesen megtalálták a helyüket, céltudatosságukkal, kreativitással bizonyítják a női karrierutak nemcsak sokszínűek, de igazán izgalmasak is tudnak lenni.

Ez a poszt nem azért íródott, mert enyhén kitoltak velünk – már megint, a képünkön szétkenődő matéria mintha sokadjára jönne ugyanonnan, de ezért nem érdemes posztot írni, hozzáírom a  hosszú listához, a problémát pedig egyelőre besorolom a „rossz, ámde megoldható” dolgok közé, ennyi. A mi magánéletünket tekintve, de a dolog üzenete attól tartok, ennél sokkal súlyosabb.

Ha eluntuk a rózsaszín pónikat, a versenyautókat, a színesceruza-készletekből is fölöspéldányok halmozódnak a lakásban, a gyurmát pedig épp most vakartuk ki a kedvenc kosztümünkből, akkor általában vagy a társasjátékok, vagy a logikai játékok, esetleg a könyvek közül szemezgetnénk valami jó ajándékot - ám ezeknél néha nehezebb elsőre megítélni, melyik korosztály játszik velük szívesen. Tesztünkben egy társas és egy nemtársas, de gondolkodásra késztető játékot mutatunk be.

Én nem tudom. Figyelgetem itten már egy ideje, és most egyre gyanúsabb a dolog… valami nagyon nem stimmel. Bármit mondok, azonnal csinálja – az ellenkezőjét. Az én gyerekem fordítva van bekötve. Vagy összekeveredtek a parancsok vagy kiégett egy biztosíték vagy valami, mindenesetre hibás modellt kaptunk (majd meg kell nézetnem az urammal, seperc alatt szétszedi, kijavítja… ).

Szaúd-Arábia. Mi jut elsőkét eszedbe? Olaj? Pénz?

Nem tervezett baba volt. Csak, hogy ne értsen senki félre, 2011. január 9.-én ismertem meg a párom, július végén észleltem, hogy valami nem oké velem, hát persze, hogy terhes voltam és október 29.-én összeházasodtunk. Erre kedves férjem – mert innentől emlegessük csak így őt – mindig azt szokta mondani, hogy tervezett volt, csak nem mostanra, de ennek így kellett lennie. Mert ő már az első randin tudta, hogy el akar venni és gyereket is akar tőlem, csak az időbeosztásban ő későbbre tette volna.

Az alkoholizmus kapujából

Szegfűszeg Szandrára és Fahéj Fannira esett a választása. Gyümölcsleves készült. A gyümölcslevest pedig Szandra és Fanni tudja igazán finommá varázsolni. Ráadásul a gyümölcslevest hidegen szeretik az Emberek és nem melegen, mint az összes többit. Ezért amikor gyümölcsleves készül, Fanni és Szandra igazán különlegesnek érzik magukat. Most is annyira örültek, hogy szinte tapsikoltak örömükben. De az öröm nem tartott sokáig.

A múlt heti főzősulis poszthoz többen kommenteltek a nyúlhússal kapcsolatban: jelezték, hogy kimaradt a felsorolásból, másrészt pedig hogy szívesen olvasnának nyúlétel-recepteket. E kérésnek teret engedve most a nyúlhús elkészítéséről lesz szó.

Ha akad a kamrában egy fölös zacskó tészta, kiló rizs vagy liszt, esetleg térdig járunk a plüssoroszlánokban és műanyag játékokban, jó, ha tudjuk, hogy idén is van kinek adni a felesleget.

Mitől kerek egy kerekélet? Mikor érzi az ember, hogy: „nos, hát én révbe értem?” Mennyi az elég, a kevés, a sok? Szülünk egy-két-három gyereket, van munkánk, és többé-kevésbé gördülékenyen működünk hárman-négyen-ötön – mint közösség, és még a házasságunk is jó.

Amikor már minden hitedet elveszted önmagadban és az orvostudomány módszereiben, amikor már sem tűt, sem ultrahangot, sem orvost – a parttalan várakozásról nem is beszélve – nem kívánsz a hátad közepére sem, de még él szívedben a remény, hogy anya legyél, akkor a sors egyszer csak váratlanul eléd dob egy megoldást, teszteli, hogy vajon rálépsz-e a rögös, járatlan útra, vagy csak tovább sajnáltatod magad. Remegő lábakkal bár, de megtettem az első lépéseket.

Négy gyerek?! Normálisak vagyunk?! Ma ilyen?! Magyarországon?! Igen, igen, igen, igen.

A Mikulás elmúlt száz éves, hosszú fehér ősz szakálla van, tehát igen-igen öreg, nyilván vérnyomáscsökkentőt és vízhajtót szed, két bevetés közt valahol Hajdúszoboszlón áztatja magát piros gatyában, néha meglazul a műfogsora, valamint enyhén szenilis. Ezen morfondírozom, amikor már harmadszor csattogok át papucsban a havas udvaron, hátha rájövök végre, a nyilván aggkori elmegyengülésben szenvedő Mikulás hová dugott el két rózsaszínű lovat, aminek holnap reggelre a Nagy csizmájában kéne landolnia.

A héten két dolgot csináltam utoljára. Legalábbis átmenetileg. Az egyik a kettő közül az a tömegközlekedés. Ugyanis múlt hét elején sikeres forgalmi vizsgát tettem. Saját magamat meglepve elsőre sikerült. Innen is puszilom az oktatómat, a fény ragyogja körbe azt a cukorfalat lényét. Hálám örökké üldözni fogja. Mivel én eléggé antiszociális vagyok, az első 3-4 órán folyamatosan arról faggattam, hogyan bírja, hogy ennyi idiótát kell tanítania, mint én. Azt mondta, szereti csinálni. Úgy is csinált, mint aki szereti. Mindig halál nyugodt volt, kedves és biztató. Soha nem ordított velem, nem tolt le semmiért. Ha valamit rosszul csináltam, akkor csak rám nézett szomorúan, és közölte: „Ildikóóóóóóóóóó!!! Ne bántsd már azt a szegény váltót, hát fáj neki…” De én néha mégis bántottam. És ő nem fogtam meg a fejem a hajamnál fogva, és nem ütögette bele ütemre a dudába…

Az első magyar női pilóta, Steinschneider Lilly csupán három évig repült, mégis beírta a nevét a repülés történetébe. Bécsújhelyen – ahol 21 éves korában a pilótavizsgáját letette – még utcát is elneveztek róla.

Az én életemben is aktuálissá vált a gyerekvállalás, és hogy őszinte legyek, rettegek. Szó szerint. Hogy értsétek: pár héten belül férjhez megyek, a párommal pedig nagy az egyetértés abban, hogy kell gyerek. Minden körülmény adott, az anyagiak teljesen rendben vannak, mi imádjuk egymást, a kapcsolatunk is erős. Neki már van két fia az előző házasságából, így volt lehetőségem megfigyelni, hogy igazán példás apa. Szóval, minden készen áll egy gyerekre. Engem kivéve. Ki is fejtem, hogy miért.

Hanka 10 hetes

Átlagos hétköznapokon legalább négyszer megyek el a bíróság épülete előtt. Sokszor vagyok tanúja olyan jelenetnek, amit szívesen kihagynék. Vagy azért, mert a résztvevők olyan felzaklatott lelkiállapotban vannak, amiben maguk sem szívesen vannak a nyílt utcán, vagy épp a járdán gyűlnek össze ügyvéd és ügyfelei, és ott igyekeznek megbeszélni a felmerülő kérdéseket.

Az első ártatlan csókra (amelyik nem kamaszkorunk nyálas-nyelves élménye a ház kapujában, a műjégpályán, a sulidiszkóban, hanem az óvodában elcsattant szájrapuszi), mindenki emlékszik, akinek volt benne része. Amikor még nem tudjuk, hogy az pontosan mi, csak annyit értünk, hogy az jó, mert a felnőttek is csinálják (igen, van olyan korszak is pár évvel később, amikor fújolunk és gusztustalannak tartjuk). Az alábbi videóban egy kisfiú és egy kislány puszilkodik, és szemmel láthatóan igencsak élvezik.

Ahogy azt a lombikos orvos kérte tőlünk, a találkozó másnapján rögtön időpontot kértem a hiszteroszkópiára. Ezt sokkal könnyebb volt elintézni, mint a kariotip vizsgálatot, lévén ez rutin eljárás, és így se a várólista nem nagy, se a biztosító nem kér különleges engedélyeket. Kaptam egy beutalót az orvostól, azzal fehívtam a főváros egyik, kisebb kórházát, és mikor megvolt az időpontom, akkor azzal visszamentem a biztosító kirendeltségébe – ami egyben városi orvosi rendelőként is működik – és ott kértem az engedélyezést. Két nappal később felhívtak, hogy megadták az engedélyt, nincs akadálya a vizsgálatnak. A kariotipizálás más eset, mert ahogy azt a lombikos orvos előre elmondta, ez egy drága vérvizsgálat, és hiába nagy tekintélynek örvendő professzortól van a beutalóm, mégis várni kell, amíg a biztosító saját "szakterületi specialistája" jóváhagyja a vizsgálatot. A beutalóm így tíz napig egy asszisztens asztalán várakozott, utána kaptam meg az engedélyt, és kezdhettem végre telefonálgatni, hogy hol csinálják meg a vizsgálatot, és mikor. De végül ezen is átverekedtem magam.

Az emberek számára mielőtt megtalálják életük párját, és gyerekük lesz, az a legfontosabb család, amelyben felnőttek. Azonban amint létrejön az új kis saját családjuk, az élvez prioritást, az lesz a legfontosabb.  Nem kérdéses, hogy a szüleim és a testvéreim továbbra is fontos részei az életemnek, de már nem úgy fogom szervezni az életem mint azelőtt. Például az öcsém nagyon fontos nekem, szoros a kötelék kettőnk közt, és nagyon sok helyre vittem magammal régen, mert neki nincsenek saját barátai (elég zárkózott). És ő ezt nagyon szerette, persze én is. Amikor még a kisfiam nem volt, sokszor jött el hozzánk Pestre (vidéken laknak), és jókat szórakoztunk. Valahogy mindig a központban voltam a családunkban, mindenkivel szoros a kapcsolatom, és mindenkinek én ápolgattam a lelkét, legyen szó bármiről.

Sajnos a szülésem története nem a születés napjától kezdődött. Nagyon vártam az első NST-t, de a dolgok nem úgy sültek el, ahogy szerettem volna. Nem volt jó az első eredmény. Majd a második sem. Feküdhettem én háton, oldalt, akár tótágast is állhattam volna, nem akart mozogni annyira, mint ahogy kellett volna. Mikor az orvos kimondta, hogy akkor nyomás a kórházba, nagyon megijedtem, hiszen nem erre számítottam aznap. Ráadásul akkor jött volna a védőnő is. A pici szobája ki volt takarítva, meg volt ágyazva, hogy a védőnő ne tudjon semmi kivetni valót találni benne. De a dolog elmaradt, én pedig utazhattam a kórházba összeszorult gyomorral.

Tíz év ismeretség után, nyolc év házasság után, két gyerekkel felszerelkezve megkértem a férjemet, hogy költözzön el. Ő ugyanis megcsalt. Fura mód nem egy nővel. A munkája lett a „csaja”. A nappalokat vele töltötte, az estéket vele töltötte, az éjszakákat pedig a kimerítő együttlétek után hullafáradtan mély álomba merülve horkolt mellettem. Nem volt kíváncsi rám, nem kellettem neki, sem mint nő, se mint szexpartner. A munkája elvette az összes libidóját, már nem vágyott intimitásra a kapcsolatunkban. Csak a logisztika maradt, ki mikor hol van és ki mikor ér haza, hozza-viszi a gyerekeket.

Gyömbér Gyöngyi és Vanília Vella elválaszthatatlan barátnők voltak. Annak ellenére, hogy alig-alig használták őket egy ételben. Talán csak a karácsonyi kekszben.

Ezen a héten a két hete megkezdett főzősuli második darabja következik, ezúttal a hús lesz a téma, pontosabban az, hogy milyen húsból, illetve húsrészből milyen ételt lehet vagy inkább érdemes készíteni.