202. oldal - Bezzeganya

Szegfűszeg Szandrára és Fahéj Fannira esett a választása. Gyümölcsleves készült. A gyümölcslevest pedig Szandra és Fanni tudja igazán finommá varázsolni. Ráadásul a gyümölcslevest hidegen szeretik az Emberek és nem melegen, mint az összes többit. Ezért amikor gyümölcsleves készül, Fanni és Szandra igazán különlegesnek érzik magukat. Most is annyira örültek, hogy szinte tapsikoltak örömükben. De az öröm nem tartott sokáig.

A múlt heti főzősulis poszthoz többen kommenteltek a nyúlhússal kapcsolatban: jelezték, hogy kimaradt a felsorolásból, másrészt pedig hogy szívesen olvasnának nyúlétel-recepteket. E kérésnek teret engedve most a nyúlhús elkészítéséről lesz szó.

Ha akad a kamrában egy fölös zacskó tészta, kiló rizs vagy liszt, esetleg térdig járunk a plüssoroszlánokban és műanyag játékokban, jó, ha tudjuk, hogy idén is van kinek adni a felesleget.

Mitől kerek egy kerekélet? Mikor érzi az ember, hogy: „nos, hát én révbe értem?” Mennyi az elég, a kevés, a sok? Szülünk egy-két-három gyereket, van munkánk, és többé-kevésbé gördülékenyen működünk hárman-négyen-ötön – mint közösség, és még a házasságunk is jó.

Amikor már minden hitedet elveszted önmagadban és az orvostudomány módszereiben, amikor már sem tűt, sem ultrahangot, sem orvost – a parttalan várakozásról nem is beszélve – nem kívánsz a hátad közepére sem, de még él szívedben a remény, hogy anya legyél, akkor a sors egyszer csak váratlanul eléd dob egy megoldást, teszteli, hogy vajon rálépsz-e a rögös, járatlan útra, vagy csak tovább sajnáltatod magad. Remegő lábakkal bár, de megtettem az első lépéseket.

Négy gyerek?! Normálisak vagyunk?! Ma ilyen?! Magyarországon?! Igen, igen, igen, igen.

A Mikulás elmúlt száz éves, hosszú fehér ősz szakálla van, tehát igen-igen öreg, nyilván vérnyomáscsökkentőt és vízhajtót szed, két bevetés közt valahol Hajdúszoboszlón áztatja magát piros gatyában, néha meglazul a műfogsora, valamint enyhén szenilis. Ezen morfondírozom, amikor már harmadszor csattogok át papucsban a havas udvaron, hátha rájövök végre, a nyilván aggkori elmegyengülésben szenvedő Mikulás hová dugott el két rózsaszínű lovat, aminek holnap reggelre a Nagy csizmájában kéne landolnia.

A héten két dolgot csináltam utoljára. Legalábbis átmenetileg. Az egyik a kettő közül az a tömegközlekedés. Ugyanis múlt hét elején sikeres forgalmi vizsgát tettem. Saját magamat meglepve elsőre sikerült. Innen is puszilom az oktatómat, a fény ragyogja körbe azt a cukorfalat lényét. Hálám örökké üldözni fogja. Mivel én eléggé antiszociális vagyok, az első 3-4 órán folyamatosan arról faggattam, hogyan bírja, hogy ennyi idiótát kell tanítania, mint én. Azt mondta, szereti csinálni. Úgy is csinált, mint aki szereti. Mindig halál nyugodt volt, kedves és biztató. Soha nem ordított velem, nem tolt le semmiért. Ha valamit rosszul csináltam, akkor csak rám nézett szomorúan, és közölte: „Ildikóóóóóóóóóó!!! Ne bántsd már azt a szegény váltót, hát fáj neki…” De én néha mégis bántottam. És ő nem fogtam meg a fejem a hajamnál fogva, és nem ütögette bele ütemre a dudába…

Az első magyar női pilóta, Steinschneider Lilly csupán három évig repült, mégis beírta a nevét a repülés történetébe. Bécsújhelyen – ahol 21 éves korában a pilótavizsgáját letette – még utcát is elneveztek róla.

Az én életemben is aktuálissá vált a gyerekvállalás, és hogy őszinte legyek, rettegek. Szó szerint. Hogy értsétek: pár héten belül férjhez megyek, a párommal pedig nagy az egyetértés abban, hogy kell gyerek. Minden körülmény adott, az anyagiak teljesen rendben vannak, mi imádjuk egymást, a kapcsolatunk is erős. Neki már van két fia az előző házasságából, így volt lehetőségem megfigyelni, hogy igazán példás apa. Szóval, minden készen áll egy gyerekre. Engem kivéve. Ki is fejtem, hogy miért.

Hanka 10 hetes

Átlagos hétköznapokon legalább négyszer megyek el a bíróság épülete előtt. Sokszor vagyok tanúja olyan jelenetnek, amit szívesen kihagynék. Vagy azért, mert a résztvevők olyan felzaklatott lelkiállapotban vannak, amiben maguk sem szívesen vannak a nyílt utcán, vagy épp a járdán gyűlnek össze ügyvéd és ügyfelei, és ott igyekeznek megbeszélni a felmerülő kérdéseket.

Az első ártatlan csókra (amelyik nem kamaszkorunk nyálas-nyelves élménye a ház kapujában, a műjégpályán, a sulidiszkóban, hanem az óvodában elcsattant szájrapuszi), mindenki emlékszik, akinek volt benne része. Amikor még nem tudjuk, hogy az pontosan mi, csak annyit értünk, hogy az jó, mert a felnőttek is csinálják (igen, van olyan korszak is pár évvel később, amikor fújolunk és gusztustalannak tartjuk). Az alábbi videóban egy kisfiú és egy kislány puszilkodik, és szemmel láthatóan igencsak élvezik.

Ahogy azt a lombikos orvos kérte tőlünk, a találkozó másnapján rögtön időpontot kértem a hiszteroszkópiára. Ezt sokkal könnyebb volt elintézni, mint a kariotip vizsgálatot, lévén ez rutin eljárás, és így se a várólista nem nagy, se a biztosító nem kér különleges engedélyeket. Kaptam egy beutalót az orvostól, azzal fehívtam a főváros egyik, kisebb kórházát, és mikor megvolt az időpontom, akkor azzal visszamentem a biztosító kirendeltségébe – ami egyben városi orvosi rendelőként is működik – és ott kértem az engedélyezést. Két nappal később felhívtak, hogy megadták az engedélyt, nincs akadálya a vizsgálatnak. A kariotipizálás más eset, mert ahogy azt a lombikos orvos előre elmondta, ez egy drága vérvizsgálat, és hiába nagy tekintélynek örvendő professzortól van a beutalóm, mégis várni kell, amíg a biztosító saját "szakterületi specialistája" jóváhagyja a vizsgálatot. A beutalóm így tíz napig egy asszisztens asztalán várakozott, utána kaptam meg az engedélyt, és kezdhettem végre telefonálgatni, hogy hol csinálják meg a vizsgálatot, és mikor. De végül ezen is átverekedtem magam.

Az emberek számára mielőtt megtalálják életük párját, és gyerekük lesz, az a legfontosabb család, amelyben felnőttek. Azonban amint létrejön az új kis saját családjuk, az élvez prioritást, az lesz a legfontosabb.  Nem kérdéses, hogy a szüleim és a testvéreim továbbra is fontos részei az életemnek, de már nem úgy fogom szervezni az életem mint azelőtt. Például az öcsém nagyon fontos nekem, szoros a kötelék kettőnk közt, és nagyon sok helyre vittem magammal régen, mert neki nincsenek saját barátai (elég zárkózott). És ő ezt nagyon szerette, persze én is. Amikor még a kisfiam nem volt, sokszor jött el hozzánk Pestre (vidéken laknak), és jókat szórakoztunk. Valahogy mindig a központban voltam a családunkban, mindenkivel szoros a kapcsolatom, és mindenkinek én ápolgattam a lelkét, legyen szó bármiről.

Sajnos a szülésem története nem a születés napjától kezdődött. Nagyon vártam az első NST-t, de a dolgok nem úgy sültek el, ahogy szerettem volna. Nem volt jó az első eredmény. Majd a második sem. Feküdhettem én háton, oldalt, akár tótágast is állhattam volna, nem akart mozogni annyira, mint ahogy kellett volna. Mikor az orvos kimondta, hogy akkor nyomás a kórházba, nagyon megijedtem, hiszen nem erre számítottam aznap. Ráadásul akkor jött volna a védőnő is. A pici szobája ki volt takarítva, meg volt ágyazva, hogy a védőnő ne tudjon semmi kivetni valót találni benne. De a dolog elmaradt, én pedig utazhattam a kórházba összeszorult gyomorral.

Tíz év ismeretség után, nyolc év házasság után, két gyerekkel felszerelkezve megkértem a férjemet, hogy költözzön el. Ő ugyanis megcsalt. Fura mód nem egy nővel. A munkája lett a „csaja”. A nappalokat vele töltötte, az estéket vele töltötte, az éjszakákat pedig a kimerítő együttlétek után hullafáradtan mély álomba merülve horkolt mellettem. Nem volt kíváncsi rám, nem kellettem neki, sem mint nő, se mint szexpartner. A munkája elvette az összes libidóját, már nem vágyott intimitásra a kapcsolatunkban. Csak a logisztika maradt, ki mikor hol van és ki mikor ér haza, hozza-viszi a gyerekeket.

Gyömbér Gyöngyi és Vanília Vella elválaszthatatlan barátnők voltak. Annak ellenére, hogy alig-alig használták őket egy ételben. Talán csak a karácsonyi kekszben.

Ezen a héten a két hete megkezdett főzősuli második darabja következik, ezúttal a hús lesz a téma, pontosabban az, hogy milyen húsból, illetve húsrészből milyen ételt lehet vagy inkább érdemes készíteni.

Egyelőre ma ragyogó napsütés van, eddig nem emlékszem olyan napra, amikor hosszabb kint tartózkodás után lefagyott volna az orrom, a kezem vagy a lábam. Szóval nincs baj, amíg nincs baj… mégis minden héten olvashatom, hogy van, ahol így is baj van.

Egy jól eltalált mesekönyvnek szinte minden gyerek örül - csak mi döntjük el nehezen, hogy melyik lesz a kedvenc, és melyik megy az első fejezet után a könyvespolcra, hogy sose kerüljön többé elő. A mai ajánlóban négy kortárs, hazai könyvet ajánlunk a tipródó szülők-rokonok-ismerősök figyelmébe, a Pozsonyi Pagony kínálatából, van köztük egész kicsiknek és nagyobbaknak való is.

A naptárba írogattam a hónap elején aktuális fizetnivalókat, s akkor realizáltam, hogy a Mindenszentek – Halottak napja hétvége után (ez egész másról szól, van kire, mire emlékezni, és nem a jövővel foglalkozni) már csak két hét van. Kettő. Hova lett egy egész hét a háromból?! Két nap is úgy szaladt el, hogy csupán a napi háztartási dolgokkal bíbelődtem, és közben alig-alig tettem erőfeszítéseket a „tennivalók” listán szereplő feladatok ügyében. Mostam, babaruhát, ok. Pakoltam régi újságokat és könyveket, mert kell a hely, ok. Fogadtam a védőnőt, ok. Azaz ez megér több szót is.

Ahogy az ember lánya cseperedik, várja a lovagot a fehér paripán, szövögeti álmait a jövőről, és minden olyan meseszerűnek tűnik. Aztán végigvonul gyönyörű uszályos esküvői ruhájában az oltár elé, és szeme előtt már leendő családjának képe lebeg – sok kis aprónép, egy kutya, szép ház, meg még ami kell. Hiszen melyik nő nem veszi természetesnek, hogy az élet rendje az, hogy gyereket szüljön, családja legyen… Ám ahogy telnek-múlnak az évek, már mindent megvalósított, karriert, szép házat, kutya is került az udvarba, de a gólya valahogy mindig más valaki kéménye fölött köröz. Az elején még hajlamosak vagyunk legyinteni rá, pár év elteltével már mások is érdeklődnek, hogy mi újság baba fronton. Később, a fiatalnak már nem annyira mondható asszony nekiáll B és C tervek kivitelezésének, hiszen az idő szorít, „eredmény” meg sehol, és az álmai még finoman szólva sincsenek köszönő viszonyban a rideg valósággal.

A Reuters is beszámolt arról az orvosi újdonságról, amelyben egy nagy felbontású MRI segítségével az orvos, sőt a gyermeket váró nő is pontosabb képet kaphat a magzat méhen belüli életéről, ikrek esetén arról is tájékoztat, hogyan helyezkednek el, hogyan mozognak és hogyan viszonyulnak egymáshoz a viszonylag szűk térben. „Részleteket egy normál ultrahangos vizsgálat során is láthattam, de az egészet így egyben még soha” – nyilatkozta az egyik vizsgált londoni hölgy.

A múlt héten három említésre méltó dolog történt velem/velünk. Végre valami.

Az ENSZ közgyűlése hétfőn New Yorkban a nők nemi szervének megcsonkítását elítélő határozatot fogadott el. Ez az első ilyen szintű dokumentum ebben a témában. Világszerte 140 millió lányon végeztek vagy végeznek ilyen beavatkozást.

Egy héttel a múltkor részletezett átjárhatósági vizsgálat után jelenésünk volt a lombikos professzornál. Ez a dolog már önmagában sok gondolkoznivalót adott nekünk. Először is meg kellett barátkozni magával a gondolattal, hogy szóba került a lombik. Amikor világossá vált, hogy a spontán terhességre nagyon kicsi esélyünk van, és az idő meg szorít, arra gondoltunk, hogy megpróbálunk ezt-azt, de lombikot azt nem kéne, mert nagyon megterhelő a szervezetnek. Főleg nekem, akinek már egy természetes hormoningadozástól képes erős migrénje lenni, és éppen ezért semmilyen hormonalapú fogamzásgátló szedése nem javasolt (már amikor ugye éppen ez volt a para, hogy NE legyek terhes). Aztán ott volt még az ikrek kérdése, amit még azelőtt rövidre zártam, hogy az egyszarvú méh diagnózisról hallottam volna. Ismerem magamat, tudom, hogy mire vagyok képes, láttam a sógornőmet közvetlen közelről, nem, az ikrezés nem nekem való, már ha szabadon választott a program. És ugye azóta kiderült, hogy nem is vagyok képes kihordani egy ikerpárt. Tehát ha lombik, akkor biztosan egy darab megtermékenyült petét lehet csak visszaültetni, amit tudomásom szerint nagyon nem szoktak szeretni az orvosok.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akitől rendszeresen megkérdezik ismerősök, rokonok, hogy mikor jön a gyerek/kistestvér? Egy ideig válaszolgattam, őszintén: valószínűleg soha. Tíz esetből kilencszer az volt a válasz, hogy úgyis meggondoljuk magunkat, vagy hogy kell a gyereknek a testvér, egykének lenni nem jó. Ezután azt válaszoltam, hogy még nem tudjuk. Ez sem volt "jó" válasz, legalábbis az esetek többségében. Ekkor ugyanis elmondták, hogy a kis korkülönbség a legjobb a gyereknek, összenőnek és nekem is jó, mert egyben letudom a nehéz hónapokat. Hát én nem akarom letudni. Ha mégis lenne még egy gyerekem, élvezni szeretném az első hónapokat, a babázást, hogy a déli szoptatásba mind a ketten bealszunk, hogy csak nézem őt percekig.