Nem akarok 200 ezer hálapénzt kifizetni a szülésemért

Meghallgattam őket, felmértem a helyzetet, és arra jutottam, hogy nem szeretnék 150-200 ezer forint hálapénzt szétosztogatni szülésem alkalmából (a mostani tarifák szerint, amennyire látom, itt tartanánk az orvos, a szülész, a nővérek és csecsemőgondozók kifizetése után). Nem, nem rokkanna bele a család ‒ bár ez a kiadás szerény megtakarításaink jelentős részét felemésztené, ezekre pedig munkaképtelen hónapjaim alatt nagy szükségünk lesz. Azért nem szeretném ezt a pénzt kifizetni, mert:

- Ilyen összegű hálapénz – pláne, ami az orvos és a szülész díjazását illeti – messze túlmegy azon, amit hálája kifejezéseként bárki kifizetne. Úgy tűnik, a közvélekedés az, hogy mi itt valamilyen plusz szolgáltatásért fizetünk – ti. azért, hogy azok a szakemberek segítik a szülésünket, akiket mi választottunk, nem pedig az ügyeletben lévő dolgozók.

- Amennyiben valóban ez a helyzet, akkor azt gondolom, hogy ez a szolgáltatás erősen túlárazott. Ezeket a borsos árakat kizárólag azért követelhetik meg az orvosok, mert a nők többsége végtelenül szorong a szüléstől, és szeretné magát valamelyest biztonságban érezni. Ha viszont ez így van, akkor nem tökéletesen világos, hogy azért fizetek, hogy valamilyen pluszt kapjak, vagy azért, hogy ne fosszanak meg a minimálisan kielégítő szolgáltatástól, amely, úgy gondolom, mindannyiunkat megillet.

Mindazonáltal szép dolog az elhatározás, de ettől még nem tudom, mit tegyek. Ugyanis amint beteszem a lábam a kórházba, minden ott dolgozó arra fog számítani, hogy kap tőlem valamit. Ne értsetek félre: nem az egészségügyi dolgozókat szeretném savazni – ők is, akárcsak mi, részei ennek a nem hivatalos szabályrendszernek, és az elvárásaik is ennek megfelelően alakulnak. De a helyzet mégiscsak az, hogy valami furcsa értelemben én „szerződést szegek”, ha nem fizetek, vagy sokkal kevesebbet fizetek, mint ami feltételezett társadalmi helyzetemben tőlem „elvárható”. Alapvetően tehát két lehetőségem van:

1. Maradok a nőgyógyászomnál, választok szülésznőt, náluk szülök, majd a végén fizetek nekik annyit, amennyit jónak látok. Ebben az esetben valószínűleg úgy tekintenének rám, és úgy is bánnának velem, mint valami smucig potyautassal, ami – valljuk be ‒ nem kellemes érzés.
2. Megmondom a nőgyógyászomnak, hogy nem tartok igényt a szolgálataira, és szülök annál, aki épp szembejön. Így a költségeim legalább mérsékelhetőek – bár valószínűleg így is elvárnak tőlem valami fajta ellenszolgáltatást. Leszámítva az ebben a megoldásban rejlő kockázatokat (mi van, ha pont a szülészosztály szörnyetegeit fogom ki?), ezzel a megoldással az a bajom, hogy általa burkoltan elismerem a fennálló rendszer létjogosultságát – ti. azt, hogy ezeknek a szolgáltatásoknak ennyi és ennyi az ára. Márpedig pont ezt nem szeretném elismerni.

Melyik a jobb: nyíltan szembeköpni mások – nem megalapozott, ám a többség által tiszteletben tartott – elvárásait, és viselni ennek minden kellemetlen következményét vagy akaratod ellenére elismerni pénzügyi elvárásaik jogosságát, és lemondani az általuk nyújtott szolgáltatásról?

egy olvasó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?