201. oldal - Bezzeganya

Egy jól eltalált mesekönyvnek szinte minden gyerek örül - csak mi döntjük el nehezen, hogy melyik lesz a kedvenc, és melyik megy az első fejezet után a könyvespolcra, hogy sose kerüljön többé elő. A mai ajánlóban négy kortárs, hazai könyvet ajánlunk a tipródó szülők-rokonok-ismerősök figyelmébe, a Pozsonyi Pagony kínálatából, van köztük egész kicsiknek és nagyobbaknak való is.

A naptárba írogattam a hónap elején aktuális fizetnivalókat, s akkor realizáltam, hogy a Mindenszentek – Halottak napja hétvége után (ez egész másról szól, van kire, mire emlékezni, és nem a jövővel foglalkozni) már csak két hét van. Kettő. Hova lett egy egész hét a háromból?! Két nap is úgy szaladt el, hogy csupán a napi háztartási dolgokkal bíbelődtem, és közben alig-alig tettem erőfeszítéseket a „tennivalók” listán szereplő feladatok ügyében. Mostam, babaruhát, ok. Pakoltam régi újságokat és könyveket, mert kell a hely, ok. Fogadtam a védőnőt, ok. Azaz ez megér több szót is.

Ahogy az ember lánya cseperedik, várja a lovagot a fehér paripán, szövögeti álmait a jövőről, és minden olyan meseszerűnek tűnik. Aztán végigvonul gyönyörű uszályos esküvői ruhájában az oltár elé, és szeme előtt már leendő családjának képe lebeg – sok kis aprónép, egy kutya, szép ház, meg még ami kell. Hiszen melyik nő nem veszi természetesnek, hogy az élet rendje az, hogy gyereket szüljön, családja legyen… Ám ahogy telnek-múlnak az évek, már mindent megvalósított, karriert, szép házat, kutya is került az udvarba, de a gólya valahogy mindig más valaki kéménye fölött köröz. Az elején még hajlamosak vagyunk legyinteni rá, pár év elteltével már mások is érdeklődnek, hogy mi újság baba fronton. Később, a fiatalnak már nem annyira mondható asszony nekiáll B és C tervek kivitelezésének, hiszen az idő szorít, „eredmény” meg sehol, és az álmai még finoman szólva sincsenek köszönő viszonyban a rideg valósággal.

A Reuters is beszámolt arról az orvosi újdonságról, amelyben egy nagy felbontású MRI segítségével az orvos, sőt a gyermeket váró nő is pontosabb képet kaphat a magzat méhen belüli életéről, ikrek esetén arról is tájékoztat, hogyan helyezkednek el, hogyan mozognak és hogyan viszonyulnak egymáshoz a viszonylag szűk térben. „Részleteket egy normál ultrahangos vizsgálat során is láthattam, de az egészet így egyben még soha” – nyilatkozta az egyik vizsgált londoni hölgy.

A múlt héten három említésre méltó dolog történt velem/velünk. Végre valami.

Az ENSZ közgyűlése hétfőn New Yorkban a nők nemi szervének megcsonkítását elítélő határozatot fogadott el. Ez az első ilyen szintű dokumentum ebben a témában. Világszerte 140 millió lányon végeztek vagy végeznek ilyen beavatkozást.

Egy héttel a múltkor részletezett átjárhatósági vizsgálat után jelenésünk volt a lombikos professzornál. Ez a dolog már önmagában sok gondolkoznivalót adott nekünk. Először is meg kellett barátkozni magával a gondolattal, hogy szóba került a lombik. Amikor világossá vált, hogy a spontán terhességre nagyon kicsi esélyünk van, és az idő meg szorít, arra gondoltunk, hogy megpróbálunk ezt-azt, de lombikot azt nem kéne, mert nagyon megterhelő a szervezetnek. Főleg nekem, akinek már egy természetes hormoningadozástól képes erős migrénje lenni, és éppen ezért semmilyen hormonalapú fogamzásgátló szedése nem javasolt (már amikor ugye éppen ez volt a para, hogy NE legyek terhes). Aztán ott volt még az ikrek kérdése, amit még azelőtt rövidre zártam, hogy az egyszarvú méh diagnózisról hallottam volna. Ismerem magamat, tudom, hogy mire vagyok képes, láttam a sógornőmet közvetlen közelről, nem, az ikrezés nem nekem való, már ha szabadon választott a program. És ugye azóta kiderült, hogy nem is vagyok képes kihordani egy ikerpárt. Tehát ha lombik, akkor biztosan egy darab megtermékenyült petét lehet csak visszaültetni, amit tudomásom szerint nagyon nem szoktak szeretni az orvosok.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akitől rendszeresen megkérdezik ismerősök, rokonok, hogy mikor jön a gyerek/kistestvér? Egy ideig válaszolgattam, őszintén: valószínűleg soha. Tíz esetből kilencszer az volt a válasz, hogy úgyis meggondoljuk magunkat, vagy hogy kell a gyereknek a testvér, egykének lenni nem jó. Ezután azt válaszoltam, hogy még nem tudjuk. Ez sem volt "jó" válasz, legalábbis az esetek többségében. Ekkor ugyanis elmondták, hogy a kis korkülönbség a legjobb a gyereknek, összenőnek és nekem is jó, mert egyben letudom a nehéz hónapokat. Hát én nem akarom letudni. Ha mégis lenne még egy gyerekem, élvezni szeretném az első hónapokat, a babázást, hogy a déli szoptatásba mind a ketten bealszunk, hogy csak nézem őt percekig.

Sokat hallottam már a fogtündérről, itt, a Bezzeganyán is. Nálunk nem volt szokás, a tejfogak csak jöttek-mentek különösebb csoda nélkül. Talán a szüleim nem ismerték a fogtündért. A magyar népi hiedelemvilágban nincsenek olyan kicsi, kedves, varázslatos lények – tündérek – mint az angolszász népeknél.

Alapanyagok:

Jövőre már nő is lehet mozdonyvezető - adtuk hírül nemrég itt a blogon annak a tanfolyamnak a hírét, melynek meghirdetésekor külön kiemelték: immár nők jelentkezését is várják a masinisztaképzésre. A hír nem maradt sokáig reakció nélkül A mozdonyvezetők nem máshoz, mint egyenesen Orbán Viktorhoz fordultak a tanfolyam megakadályozására – írja a hvg.hu. Ez férfiszakma, esélyegyenlőségnek itt helye nincs, mondják a tiltakozók. Persze csakis azért, nehogy a nőknek rossz legyen ebben a szakmában sínylődni.

Előzmény: 2010 márciusában volt az első császárom. Téraránytalanság – írták a zárójelentésben. Állítólag nem is illeszkedett be a buksija, nagy volt (3800/53 cm / 36,5 cm). Akkor volt választott orvosom, a kórházba 5 perces fájásokkal értünk be, kb. 6 óra múlva műtöttek. Négyujjnyi tágulásnál burkot repesztettek, de csak annyit értek el, hogy szinte összefüggővé váltak a fájások, de fel nem kelhettem a ctg miatt. A baba és én is jól voltam végig, de a doki szerint reménytelen lett volna tovább várni – műtét.

a) imádkozom b) üvöltözöm c) elsősegélyt nyújtok

Ma forralt bor készül.

Sokunknak probléma, hogy a nyári-őszi dömping után egyre szegényesebb piaci kínálatból hogyan főzzünk finom és egyszerű fogásokat, mert hát a magyaros konyha ezeket a zöldségféléket eléggé mostohán kezeli.

Elmúltam negyven, mégis nagy levegőt kellett vennem, hogy leírjam mindezt. Azért teszem, hogy segítsek azoknak a gyerekeknek és szülőknek, akik most élik át ezt, vagy valami hasonlót. Nyolcéves voltam, mikor először molesztált egy közeli családtagom. A szüleim váltott műszakban dolgoztak, és gyakran megesett, hogy egyszerre voltak éjszakásak. Vagy éppen elmentek valahová vendégségbe, moziba, mindegy is, hová. Ilyenkor bizton számíthattam rá, hogy megjelenik a szobámban ez a bizonyos valaki, és olyan dolgokat tesz velem, amiket nagyon nem akarok, amitől undorodom. Belül sikoltoztam, és mégis hang nélkül tűrtem, mert féltem, és mert szégyenkeztem.

Miközben letudtam az ügyünket igen lendületesen támogató beszélgetést a szülész-nőgyógyásszal, mintegy mellesleg megcsináltuk a második inszeminációt, szeptember legvégén. Nagyon reménykedtünk a sikerben, de egy kis hiba csúszott az időzítésbe. Hiába volt állandó vérvétel és UH vizsgálat, mégis hamarabb következett be a tüszőrepedés, mint az orvos kiszámolta. Az adott héten csütörtökön láttak egy 17 mm-es nagy tüszőt, és ez alapján az orvos azt kérte, hogy szúrjam be a tüszőrepesztő injekciót péntek este, inszemináció vasárnap reggel. De a testi jelek és az LH teszt alapján az a bizonyos ígéretes tüsző megrepedt spontán már péntek éjjel vagy szombat hajnalban, tehát az inszemináció előtt 24-36 órával. Ez mondjuk kis szerencsével még jó is lehetett volna, de hát nem volt az, mint 11 nappal később kiderült. Szóval ez a ciklus elúszott. Később kiderült, hogy akinél nem tökéletes a peték minősége, ott bizony csalóka az UH-val történő időzítés, mert a tüszők gyakran nem jutnak el a tankönyvi, 20 mm-es nagyságig, és korábban megrepednek. Ezért kellett az első körben két inszemet csinálni, tehát a "rendes" meddőségi orvosom nyilván tudott erről, a helyettese viszont úgy tűnik, nem volt ilyen előrelátó, vagy csak nem gépből van, és nem figyelt oda.

Negyedik gyermek születik kis budapesti családunkba.

Új sorozatunkban olyan nőket szeretnénk megszólaltatni, akik az általuk választott területen tökéletesen megtalálták a helyüket, céltudatosságukkal, kreativitással bizonyítják a női karrierutak nemcsak sokszínűek, de igazán izgalmasak is tudnak lenni.

Na jó, mégiscsak ruhát váltottam. (Nem hiszem, hogy felvonultatom az egész ruhatáramat, de akkor is kényelmesebb már a mamanaci, mint a többiek.)

Nem jött meg. Ma sem. Hát, most legalább van esélyem tesztelni. Vigyázz, mit kívánsz – szokták mondani. Negyedik napja kezdődik ugyanúgy a reggel. Ülök a budin, és lógatom a tesztcsíkot a műanyag pohárba. Ki iszik ilyenből kávét? Még attól is átmelegszik, hogy belepisiltem.

76.6 kg és ami azóta történt

Milyen irodalmi minták állnak a mai női alkotók előtt? Lila ködben tapogatózunk? Hol van a női szerzők helye az irodalmi kánonban? Hogyan olvassuk a régi vagy nem is olyan régi könyveiket? Van-e még (vagy már) felfedezni való? Mennyire határozza meg a női szerzők olvasását a hagyományos –férfi – szempont- és elvárás-rendszer? Tényleg giccses locsi-fecsi a női irodalom? Okoskodó nők és kékharisnyák írják? Lektűr? Lányregény? Konyhatündérek csapongó ömlengése? Leszbikusok félrebeszélése? Unatkozó, macsó szeretőre vágyakozó, házasságtörő feleségek csupán terápiás hasznot hajtó, magánjellegű irományai?

Üdvözöllek a zombik földjéről, ami határos a hasfájások és az altatási nehézségek országával! Laurát életének 5. napján, november elsején, hoztuk haza, azóta küzdünk itthon az újdonságokkal, a nehézségekkel. Olyan szinten folynak össze a napok, hogy alig tudok az agyamban rendet vágni. Egy biztos, állandó problémát okoz a hasfájás. Mármint, ha tényleg az fáj, mert persze a probléma-kijelző LED sort lespórolták a gyerekről, találgatásban meg nem vagyok valami erős, nem hiába kerülöm messziről a lottót is. Az első hétvége és az előző hét napjai biztos, hogy keserves sírással teltek. Hol a gyerek bömbölt, hol én, volt, hogy mindketten egyszerre. Járt itt a gyerekorvos, majd a védőnő. Kapot Infacolt a hasfájására, amitől – úgy tűnik – tényleg jobban van. Egy nap volt még így is kegyetlen, a péntek, amikor valahogy túletettem a kiscsajt. Felhívtam a védőnőt, aki azt javasolta, hogy térjünk át a 3 óránkénti etetésre és mérjem a gyereket.

Phulan 1963. augusztus 10-én született Ghura Ka Purwa faluban, Uttar Prades államban, India északi részén. Apja, Devidin és anyja, Mula öt gyermeket neveltek, Rukminit, Phulant, Chotit, Bhurit és az egyetlen fiút, Siv Narajant.  A lánygyermek átok volt az ilyen szegény család számára, hiszen férjhez adása sok pénzbe került. A faluban Bihári, az apa gazdag nagybátyja volt az úr, kedvére elvehette a szegények javait, bármikor megverhette őket bármiért. Phulan sokat szenvedett a gonosz nagybácsitól, aki gyakran ok nélkül ütötte-verte, apjuk javait csalással megszerezte. A bíróság sosem ismerte el Devidin igazát. Mikor Bihári meghalt, fia, Majadin lett a család feje. Devi Din egyetlen vagyonát, a kis földjén álló olvasószemfát kivágta, és eladta. Phulan kiabált, sírt és nekiesett a gonosz férfinak, de semmire sem ment vele. Csupán annyit ért el, hogy Majadin számára nemkívánatos személlyé vált a faluban, és a férfi igyekezett férjet keresni a lánynak, hogy az eltűnjön onnét. A lány korán leckét kapott az élettől: a gazdag ember bármire jogot formálhat, a törvény is mellette áll. A szegénynek nincs szava.

Vannak dolgok, amiket kiválóan össze lehet hasonlítani az iskola témakörben, akár országhatárokon keresztül is. A környezet szerintem pont nem ilyen. A mi iskolánk – ahogy ezt korábban már írták is mások a kommentekben – eléggé lepusztult, igénytelen, csupasz a magyar elképzelések szerint. Az iskola három kockából és két úgynevezett karavánból áll, ebből egy nagy kocka az első-második osztályosok épülete, egy kisebb kocka a tornaterem, és a legnagyobb kocka a maradék négy évfolyam és a tanárok, az adminisztráció helye. Az iskola területére két kapun keresztül lehet bejutni, reggel hét és háromnegyed nyolc között a lenti van nyitva, ahonnan az út egy olajfal-ligeten vezet fel a főépülethez.

Mikor Hans Grothe gyerekpszichológus –a „német Ranschburg Jenci”, akinek falom minden szavát – azt nyilatkozta az Eltern magazinnak, hogy kutatásai szerint a gyerekkorunk legjobb élményeinek megélésénél nem volt velünk felnőtt, elgondolkoztam. Elsősorban azon, hogy mennyire igaza van. A korcsolyázások a lakótelepünk víztározó taván, a kötelező, de annál kalandosabb papírgyűjtés, vasgyűjtés – az utóbbit azzal nyertük meg, hogy a világ végén találtunk egy rozsdás kádat –, a bandázások, a gumizás, pléden babázás... valóban, a legfelszabadultabb érzéseim ezekhez kapcsolódnak. Már kisiskolás koromtól lemehettem játszani egyedül, soha nem csatangoltam el, mindig találtam játszótársat. Általában nem legyek ura-féle minitársadalom alakult ki, mert ha verekedtünk, veszekedtünk is, az agresszorok meg lettek fékezve. Valahogy mindenki tudta, hol a határ. Mindössze két balesetre emlékszem, a jégen beszakadt egy kislány, akit kimentett egy apuka hason csúszva, szánkóval, és egy elsős kisfiú, akit zebrán gázolt el a busz, ő meg is halt. De alapjában jól megvoltunk, vigyáztunk egymásra, nagy ökörséget senki nem csinált és úgy általában, a felnőttek akkor még úgy érezték, a más gyerekéért is felelősek. Ezért nem támadt senkinek az az ötlete, megfürödjön a fent említett tóban, még egy gyerektelen hobbihorgász is megállította volna.  Pohár vizet pedig bármelyik ismerős szomszédtól kérhettem. Nem éltetem az autoriter nevelést, de áldásos mellékhatása, hogy egy hangos rákiabálás elég volt egy ismeretlen felnőttől is, az rendet tett köztünk.

Érett fejjel, 27 évesen  döntöttem úgy (persze a férjemmel együtt, aki 2 évvel idősebb), hogy itt az ideje gyereket vállalni. Nagyon nagy szerencsém volt, mert 2 hónappal később már terhes is voltam. A terhességet nagyon jól viseltem, a 3. hónap végéig edzőterembe jártam tornázni, végig dolgoztam, jöttem-mentem. A szüléstől kicsit féltem, de azzal biztattam magam, hogy már annyi nőnek sikerült, én is kibírom valahogy.