222. oldal - Bezzeganya

A koraszülött baba a külvilág számára sokszor nem létezik. Nincs már az anyukája pocakjában, de otthon sincs. Nem tologatja babakocsiban, nem viszi hordozóban az oviba, sokszor nem is mesél róla (mert nem bír sírás nélkül). Nem létezik. Tegyünk róla, hogy létezzen! - írta Kicsinap. Hogyan tudunk segíteni, ha rokonnak-ismerősnek korababája érkezik?

Akik az egyre sűrűsödő, ötperces fájásból tolófájássá fajuló, majd szülésbe torkolló, sokszor hangos kiáltásokkal tarkított fájásokról akarnak itt olvasni, nos, ők csalódni fognak.

Az otthoni szülés kockázataira hívta fel a figyelmet pénteken a Cseh Orvosi Kamara (CLK). A szakmai szervezet tudományos tanácsa szerint az előre elhatározott otthon szülés ellentmond az orvostudomány legújabb ismereteinek. Milan Kubek, az orvosi kamara elnöke a tanácskozás után újságíróknak elmondta: a szakértők egyetértettek abban, hogy hazai, családi környezetben semmiképp sem lehet megoldani azokat a problémákat, amelyek szülés közben felmerülhetnek. Ehhez egészségügyi intézményre, kórházra van szükség.

Hajnalban nem tudtam aludni, inkább egy filmet néztem, egy olyan tipikus BBC-s sorozat egyik részét, egy csendes zongorafutamokra esztétizáló, töprengő, szemlélődő műsort, amiben egy középkorú fotós a fény természetéről beszélt, miközben skóciai tengerpartokon döcögött egy régi Land Roverrel a halványrózsaszín hajnalban. Eszembe jutott, amikor még így láttam az élet legegyszerűbb alapelemeit, a reggeli párát, a nyolcvanas troli jellegzetes szagát, egy CD hangjait a roskadozó könyvespolcok alatt heverészve a nagyszülői házban, a rigófüttyöt a tetőteraszon – izgalmas drámának, amelyen kívül nincs is egyéb fontos dolog. Akkor úgy véltem, hülyék, akik a pénzre, a munkára, a politikára, a tudományra, a hétköznapi feladatokra koncentrálnak.

A születés utáni első pillanatok csodája, mikor az anya magához öleli a babát, mellére teszi, és megszoptatja.

Most rendhagyó poszt következik, ezúttal recept nélkül: megpróbálok áttekintést adni ezekről az édesítőkről, jellemzőikről, alkalmazhatóságukról és ajánlok pár olyan linket is, ahol felhasználásukkal készült ételek receptjei olvashatók. (Kipróbálni sajnos nem volt időm – és merszem sem – őket, de majd kiderül, hogy ezt miért írom).

Geréb Ágnesnek csak májusban kell megkezdenie kétéves fogházbüntetése letöltését, mivel a Fővárosi Törvényszék a benyújtott kérelemre engedélyezte a három hónapos halasztást. Ettől függetlenül viszont a szülész-nőgyógyász más ügyek miatt továbbra is házi őrizetben van.

Előfordult már veletek, hogy amikor megláttatok egy érdekes babaápolási terméket vagy gyermekneveléssel kapcsolatos holmit, az volt az első gondolatotok, hogy „bárcsak az én időmben is lettek volna ilyenek?” Mi most szeretnénk egy csokorba gyűjteni a különleges, hasznos termékeket, melyek a várandósságban, gyermeknevelésben segítenek.

Valamikor réges-régen élt egyszer egy Apóka és egy Anyóka. Nagy szeretetben éldegéltek, egymást "Anyácskának" és "Apácskának" szólították. Olyan szép volt a házasságuk, hogy csodájára járt az egész világ. Az életet kéz a kézben küzdötték végig, átéltek háborút, szegénységet, munkatábort és üldöztetést, felneveltek három gyereket, szerették a munkájukat, ahol tudtak, segítettek, így hát öregségükre hatalmas szellemi kincset halmoztak fel. Az ajtajuk mindig nyitva állt, bárki betérhetett hozzájuk, és kaphatott néhány jó szót, figyelmet, tanácsot, egy szalonnás rántottát, kinek, amire éppen szüksége volt. Jártak is hozzájuk a népek, s csodálták őket jóságukért, bölcsességükért, de leginkább az egymás iránti elkötelezett szeretetükért.

A legújabb kutatások szerint hazánkban a nők 21 százalékkal keresnek kevesebbet a férfiaknál. A különbség már a pályakezdőknél megmutatkozik és a 35-44 éves munkavállalóknál a legnagyobb, írja a hrportal.

Afféle könyvmolyként a másokat félelmetesen eltántorító és enyhe undorral eltöltő kötelező olvasmány kifejezés nem kavart fel. Sokat közülük rég elolvastam, mire feladták volna, másokat bár nem komáltam, végigrágtam, majd feltettem fejemben a nem tetszett polcra.

2012.02.26-án, 21:33-kor megszületett Hanna. 3180g-mal és 56 cm-rel.

Nem terveztem a terhességet, úgy éreztem, huszonhat évesen ráérek még erre. De márciusban az első védekezés nélküli együttlét alatt megfogant a kisfiam. Pánikba estem, és egyben örültem is ennek, kavarogtak bennem a pozitív es a negatív érzések. Eszembe se jutott megszabadulni a kicsitől, még a gondolatától is irtóztam. Titkon azt reméltem, hogy a barátom kitörő örömmel fogadja, és egy boldog család leszünk. Hát nem így alakultak a dolgok. Ő vette meg a terhességi tesztet, és amint megtudta, hogy apa lesz, máris rákeresett a neten a lehetséges terhességi megszakításokra. Harcot kellett vívnom vele, hogy megtarthassam a babát. Ő állandóan veszekedett velem, hogy még nem készült fel harminckét éves fejjel a családalapításra, még túl korai, én meg éretlen vagyok, és ebből semmi jó nem sülhet ki. A kilencedik héten kórházba kerültem egy vírusfertőzés miatt, amit hányással és kiszáradással járt. De túlélte a pici az apja legnagyobb bánatára. A negyedik hónapig még a hasamat se érintette meg, mintha fertőző betegségben szenvednék, úgy kezelt. Azt mondta, engem szeret, de az apaság gondolatával nem tud megbarátkozni. Én még meg is értettem. Rossz családi háttérrel rendelkezett, gondoltam, ez az oka a viselkedésének. Kb. a huszadik héten kezdte elfogadni, illetve beletörődni a helyzetbe. Eljött velem ultrahangra, amit néma csend követett az autóban útban hazafelé. Hazafelé az anyukámhoz, mert ott voltam szinte végig a terhességem alatt. Nem éreztem, hogy örülne a jelenlétemnek az agglegény lakásában. A huszonötödik héten szólt az orvosom, hogy nagyon kicsi a baba súlya, és menjek vissza két hét múlva. Nagyon megijedtem, zokogva jöttem ki a kórházból. Két hét múlva mindent rendben találtak, megnyugtattak, hogy gyarapodott, és minden rendben van, csak én is vékony vagyok, talán ez lehet az oka. Egy hét múlva alhasi fájdalmakra ébredtem éjjel. Nem vettem komolyan, de hirtelen öt-tízpercenkent jelentkezett. Hívtam a barátomat, hogy jöjjön gyorsan, mert valami nincs rendben. Egy óra múlva érkezett meg. A kisfiam már nem élt, azt mondták, három-négy nappal azelőtt már meghalt. Egy világ omlott össze bennem, de nem lehettem akkor gyenge, mert meg kellett szülnöm a halott kisfiamat. Csak egy fájdalomcsillapítót kaptam, a többi ment magától. A születésnapomat a kórházban töltöttem erőtlenül az ágyban, megfosztva mindentől. A barátommal együtt maradtunk, én megpróbálok megbocsátani neki, hiszen szeret (ezt mondja, és időnként tesz is értem dolgokat), de nem könnyű elfogadni a helyzetet. Azóta hazaköltözött külföldről az anyósom, és én jelenleg azt érzem, hogy ő tetszeleg a feleség szerepében, míg nekem csak a szeretői státusz jutott. Mindig azt éreztem, hogy jobb nem költözni össze a barátommal, mert az ő lakását egy kicsit se tartom az otthonomnak. Így csak egy hetet vagyok nála, pár napot otthon, hogy azért fenntarthassam magamnak az én kis otthonomat. De azzal, hogy anyós naponta átjön, és átrendez a konyhában és mindenhol szinte mindent, csak azt az érzést erősíti bennem, hogy nem tartozom oda. Lehet, hogy jót akar, segít csak nekem, de az ellenkező hatást éri el. Még a hálószobába is bejön kopogás nélkül, és leül néha az ágyra tévét nézni. Amikor mindezt szóvá tettem, az volt a válasz, hogy az ő házában azt csinál, amit akar. Sajnos mindezek ellenére szeretem a pasimat, mert sok jó tulajdonsága van a negatívumok mellett, de nehéz megbocsátanom mindezeket a dolgokat, amit elkövetett ellenem, még ha nem is szándékosan tette. Azt, hogy nem állt mellettem érzelmileg a terhességem alatt, és utána se kímélt meg a további érzelmi megrázkódtatásoktól. Gyereket csak kiegyensúlyozott, normális kapcsolatban lehet szülni, ahol őszinte szeretet es ragaszkodás veszi körül. Talán majd egyszer nekem is sikerül. Cicababa

Amikor terhes voltam, gyakran eszembe jutott, hogy milyen jó lenne profi fotókat csináltatni, amelyen megörökítenék nagy hasamat az utókornak. Aztán (a suszter meg a cipője, ugye…) végül nem lett belőle semmi.

15. hét

Egy év telt el ezóta a belülről szétfakadós, magamban káromkodós, frusztrált, hullafáradt február óta. Nehéz megmondani, mikor dúdolgattam először, hogy „most már el fog múlni, nem lesz semmi baj, jobb lesz és aztán kicsit megint jobb lesz”, de a rend kedvéért májusra, a fiam egyéves szülinapjára teszem az innentől szép az élet-et jelölő, szívecske alakú kis post-it-et. (Elnézést, mindjárt elcsöppenek, tudom.)

A bulvársajtó hetek óta ettől volt hangos. A szalagcímekről megtudhattunk mindent András magánéletéről. „Hibáztak az orvosok?” „András többé nem élvezheti a szexet” „Alig tudtam járni utána – vallotta be András”. „Hónapok óta nem tud aktust létesíteni a megcsonkított áldozat” „Minden érintés fáj.”- zengték a lapok.

A Zuglói Szülők Közössége elsősorban anyukák szövetsége. Nemsokára egyéves születésnapját ünnepli. Szemezget, figyel, elszántan harcol, ha kell. Nem politikus alkat. Kizárólag a gyerekek érdekét tartja szem előtt. Az önkormányzat oktatásra szánt költségvetését figyeli, illetve azt, hogyan ne spóroljanak a kerület vezetői a gyerekeiken. Főleg, mivel az adófizetők pénzét költik. Ha kell, levelet írnak, most bölcsőde ügyben léptek, a térítési díj bevezetése ellen.

Az 5 és 13 év közötti brit gyerekek csaknem fele nem tudja bekötni a cipőfűzőjét, kétharmaduk ugyanakkor remekül elboldogul a DVD-lejátszóval, 42 százalékuk pedig a legfejlettebb mobiltelefonnal is.

A téma sokszor előkerült már a Bezzeganyán, csak épp mindig a másik oldalról. Megy az ember a játszótérre, gyerek eljátszogat magában vagy mással, trallala, trallala, prittyprettyprütty, aztán egyszer csak előkerül egy vadidegen kölök, egy miniagresszor, odaront, oszt behúz a mit sem sejtő miénknek egyet, mi meg állunk, mint a faszent, általában a másik gyerek szülőjével együtt.

Aztán egy napon, mikor vásárolni voltunk, s egyébként is minden a feje tetején állt, mégis otthagytam őt a hatalmas és alacsony franciaágy közepén, míg beszaladtam a konyhába. Csak egy percre, de tudjuk, ezek azok a percek, amikor baj történik. Ekkor még forogni sem tudott a babám, nemhogy bármi más helyváltoztató mozgásra képes lett volna.

Súly: 87.7 kg Edzések: 1h+2h+1h

Ma nem ismertem meg a nőt a tükörben. Ott álltam és néztem, hogy ki ez az idegen. Próbáltam rájönni, honnan jöhetett. Minek? És egyáltalán: mit keres az ÉN fürdőszobámban?

Atomvillanásként borított el a düh, amikor az ügyeletes orvos kiröhögött a kórházi felvételen. Nem túlzok, röhögöttt. A fiam 24 órája vizet trottyantott, konkrétan vizet és emésztetlen ételt, az ügyeletes pedig csak egy pillantást vetett a pelusba: "Rotavírus. Nővérke, egy liter infúzió lesz, tegyük be a branült."

Anna nem tudta, hogy a magzatvize folyt el a vécén, mert korábban senki nem mesélt neki ezekről a dolgokról. Egyedül kellett szülnie, akkoriban az apás szülés még nem volt szokás. Szülés közben nem engedték, hogy kimenjen a vécére, utána pedig kétszer is meg kellett katéterezni, ami igen nagy fájdalmakat okozott. Anna harmincöt évvel ezelőtti szülését meséli el. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a [email protected] címre.

Elégedettség. Ez a megfelelő szó, ezt éreztük, amikor leszálltunk a buszról szeles-hűvös-sáros-szürke estében a bécsi repülőtér közelében, és megpillantottuk hűséges családi paripánkat a hosszú sorokban parkoló autók között. Hát megcsináltuk. Aprócska győzelem, de örültünk neki. Egy szerény kis nyaralás a taknyos tél végi hétköznapok helyett, töméntelen repülés, gyaloglás, buszozás, autózás, rengeteg élmény – és persze némi ólmos fáradtság, ilyenkor kéne még tíz nap szabi otthon.  Már alig vártuk, hogy hazaérjünk. Három röpke óra, és… Nahát, ez a spéci riasztó nem pittyenti meg. Talán elfelejtettem bekapcsolni, akkor lássuk a gyárit… Nini, ez sem csinál semmit. És nicsak, egyik jelzőfény sem pislákol a szélvédőnél.

Tiltakoznak a romániai apák az ellen, hogy márciustól kötelezik őket, töltsenek legalább egy hónapot gyermekgondozási szabadságon - írta pénteken a romániai sajtó.

A múltkori poszthoz írt kommentek közt Brumibaby a tepertős pogácsa receptjét kérte tőlem. Sajnos, ezzel nem tudtam szolgálni, mert nem szoktam sütni, de ez adta az apropót ahhoz, hogy most a pogácsákról írjak.

Sokfajta ember létezik, van, aki ha felébred, kipattan a szeme, és rögtön indul a napja. Nálunk édesanyám alacsony vérnyomását és nehezen ébredését a bátyámmal együtt „örököltük”. Gyerekkoromban is legalább félóra kellett, hogy eszméljek, és első gondolatom minden reggel az volt, hogy „mikor lesz már este!”