194. oldal - Bezzeganya

Erre a hétre spárgás recepteket hoztam, hiszen most kezdődik a szezonja. Aki még nem főzött vele, érdemes kipróbálnia, mert szerintem a legfinomabb zöldségek egyike, emellett számos jótékony hatása is van.

Itten vakarom a fejemet egy órája, de komolyan. Az általam választott (de már megbántam) iskolában a preferált vallások, mellesleg jegyzem meg, mert mint fentebb említettem, nem vagyunk vallásosak: a baptista, a református, a hit gyülekezete és a katolikus; tájékoztatót három egyháztól kaptunk, a baptistától nem, a hit gyülekezetéé az egyetlen színes és weboldallal is ellátott. Oké, ezen lendüljek túl, térjünk át az erkölcstanra. A Nyilatkozat felett fél oldal tájékoztató, az erkölcstan mibenlétét taglalja, ha szívemre teszem a kezem, elég szimpatikusan: az erkölcsi nevelés célja "az önálló és felelős kritikai gondolkodás" kialakulásának elősegítése, fő feladata "az igazságosság és méltányosság elvének megértése és elfogadtatása a gyerekekkel", valamint fejleszteni akarják a gyermekem érzelmi intelligenciáját, "melynek hiánya, illetve fejletlensége elemi akadálya lehet a kívánatos értékek bensővé válásának". Tökéletesen egyetértek, ezeket a dolgokat meg kell tanítani a gyerekekkel! Nem viccelek, halál komoly vagyok.

Tegnap birtokomba került egy, a parlament honlapján olvasható miniszteri válasz, a kérdés arra vonatkozott, az óvodai nevelést (ami 2014-től 3 éves kortól kötelező) meg lehet-e családi napköziben is oldani, ha az ott dolgozók képzett óvodapedagógusok, a helyi óvodákban pedig túljelentkezés, elégtelen számú férőhely van. A sallangokkal és teljesen irreleváns tényekkel körbetűzdelt válasz (pl családi adókedvezményért saját váll veregetése, én speciel a témával kapcsolatban ezt PLSZ) minisztériumról magyarra fordítva lakonikus és egyértelmű: nem.

Szinte kötelességemnek érzem beszámolni, az elmúlt időszakról… Az érzéseimet még mindig nem tudtam helyre rakni, olyan furán érzem magam. Nagyon féltem a „kiírt időponttól”. Féltem, mi lesz majd május elején, hogyan fogom megélni azt, hogy az én Tepertőim nem úgy lesznek velem, mint ahogyan én azt tavaly elképzeltem.

Mostanában az utamba akadt néhány cikk, melyben kedves, szimpatikus „kortárs” pszichológusunk azt tanácsolja boldog és kiegyensúlyozott gyermekre vágyó szülőknek, hogy ne neveljék a gyereküket, hanem járjanak elöl jó példával. Az majd jól ráragad a gyerekre, és a gyerkőc átveszi a mi értékrendünket. Ez szépen hangzik, és én hiszek is neki. A gyereknevelést én is tökéletesen így képzeltem el mindig is. Tehát mutatom a jó példákat a sajátjaimnak.

19. hét

Repülünk. Gyerekkel. Mert muszáj (mert mondjuk a fél család a világtúlvégén lakik, mi meg látni szeretnénk őket), vagy mert hasznos (van egy esélyünk dolgozni, tanulni, vagy világot látni) vagy mert szeretnénk, mert húsz éve kitaláltuk már, hogy oda el akarunk jutni, egy baba már csak nem lehet akkora akadály.

Én és a kisfiam közös élete 2012 augusztusában ért véget, és mostanra csitultak el bennem az érzelmek annyira, hogy objektíven le tudjam írni az azóta történteket, mert úgy érzem, egy nagyon egyedi és tanulságos esetről van szó.

2013 januárjában szültem a harmadik gyerekünket. Mindhárom gyermekünk itt, a veszprémi kórházban született. A legidősebb 5,5 éve, a középső 4. Komplikációktól mentes szülés volt mind a kettő. Elmondhatom, hogy a körülmények nem sokat változtak, viszont most (sajnos) jobban beleláttam a kórház életébe, az ott dolgozók munkájába. 37. héten kellett befeküdnöm, mert az NST-n magzati aritmiát állapítottak meg. Majd néhány nap múlva derült ki, hogy a májenzim értékeim vészesen emelkedettek. A nőgyógyászaton kaptam helyet. A nőgyógyászati osztályt különösebben nem részletezném. Azért megemlíteném a nővéreket, akik kedvesek voltak, segítőkészek.

Olvasván Kjukamama posztját, belőlem is előtört a játszótéri játszma téma. Egy 22 hónapos, elég akaratos (hmm, hát gondolom, minden 22 hónapos gyermek anyja azt gondolja, akaratos a gyerek) kiscsaj édesanyja vagyok. Én azt gondoltam, elég laza vagyok a játszótér témában, aztán jött a tavasz. A tavasz nálunk azt jelentette, hogy Zita felkelt 7:30-kor, majd heves "cipő, cipő" rigmusokkal szaladt ki az előszobába, szóval reggeli, mosogatás, mosógép bepakolás után indulhatott a móka (jó, kicsit örültem, hogy délben tényleg el fog aludni, mert eléggé elfárad.

Mikor eldöntöttük a férjemmel, hogy babát szeretnénk, úgy gondoltuk, van pár hónapunk a gyakorlatozásra. De úgy alakult, hogy az első éles hónapban megfogant a kisfiunk. Persze nagyon örültünk, a terhesség nekem rózsaszín ködös, vattacukros boldogság volt. Dolgoztam a 34. hétig, a harmadik trimeszterben néhány extra szabadnapot beiktatva.

Julcsa néni, mi tagadás, kicsit büdös volt. Meg aztán volt egy kackiás kis bajsza, amit az általam mérhetetlenül öregnek látott nénik közül is csak nagyon kevés viselt. A férjét, Pista bácsit ez már nem zavarta, a szag ellen pedig Csongor szivarokkal védekezett. De én tehetelen voltam, mert ők ugyan nem túl közeli, de azért rokonok voltak. Évi háromszori, kötelező látogatásra érdemesített rokonok.

Mára ismét tavaszias ételeket igyekeztem összegyűjteni, ezúttal hétvégi ebédmenü formájában. Lesz leves, húsos főétel, krémes sütemény és meleg tészta is.

A napokban az alábbi sajtóközlemény érkezett a Bezzeganya postafiókjába az EMMI Családpolitikai Főosztályáról: "Anyák Napja előtt egy nappal, május 4-én KismaMatiné címmel 300 várandós kismamát és kispapát vár az Operaház egy igazi családi szórakozást ígérő, vidám balettre, a Makrancos Katára. A résztvevő várandós kismamák között a szobatisztaságig elegendő pelenkamennyiséget (5000 db) sorsolnak ki. A kismamákat Soltész Miklós, az EMMI Szociális- és Családpolitikai államtitkára, valamint Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója köszönti. Az előadás szünetében a Misztrál együttes anyák napi meglepetése mellett nagy családi fotó készül az épület főbejárata előtt. Jelentkezni lehet péntek 18 óráig az [email protected] e-mail címen.

35. hét (34+7) Úgy néz ki, lassan tényleg a végén járok. Tíz héttel ezelőtt az volt a legirreálisabb gondolatom hogy eddig kihúzom, teljesen biztos voltam benne hogy a 30-at nem lépem át. Most itt vagyok, 3-án töltöm a 35-öt. Mikor elkezdtem írogatni a naplóm, minden dühöm és kiadatlan feszültségem beleadtam és kis időre könnyebb volt. Mikor Tőletek a sok pozitív visszajelzést és bátorítást kaptam, az hatalmas erőt adott és lassan elkezdtem bízni magamban és a testemben. Sokszor visszaestem az önsajnálat és a parázás dagonyájába, néha még most is bevallom, de olyan sok kedves szót és pozitív gondolatokat adtatok nekem Ti és sokan mások, hogy egy idő után már nem sajnáltam magam, hanem előre néztem és kezdett természetes lenni, hogy nem lesz semmi baj! Köszönöm szépen a sok jó szót, amit Tőletek kaptam, komolyan meghatódtam, de amolyan nyálasan! Szóval holnap megyek ultrahangra és matatásra, ahol kiderül, Brájti mennyit hízott négy hét alatt – gyanítom, sokat –, és talán kiderül húzom-e még 2-3 hétig, ami minden vágyam lenne. Saul elég sokat nőtt, már minden kis mozdulatát érzem, sokszor rugdossa a bordáimat, úgy, hogy hullámzik a hasam, közben a csípőmnél, ott, ahol a combom találkozik a hasammal, érzem a kapirgálást vagy a csuklást. Múlt hét óta szinte dupla olyan erősnek érzem a mozgásait, gyanítom, hosszú baba lesz, és most van a rapid hízókúrán még pár hétig. Nekimegyek mindennek, a csúcs meg, amikor járás közben bugizik és én meg csak úgy elkezdek tántorogni, annyira nem találom az egyensúlyom. Lassan már nem érzem a határaim, hol kezdődök, hol végződöm, egyáltalán hol is van a testem és hol kezdődik a lassan önjáró pocakom! Félek a szüléstől, nagyon. Az elsőnél nem féltem, mert nem volt viszonyítási alap, azt tudtam, hogy fájni fog, de a valóság mindent felülmúlt, a másodiknál pont ezért féltem, most meg még inkább. Tegnap a várandós csomagban kapott kis tájékoztatóban olvasgattam a szülésről szóló részt, ami teljesen korrekt és valósághű. Csöpögött az izzadságtól a kezem és éreztem, hogy gyorsan veszem a levegőt, és egy pontnál tovább nem tudtam olvasni. Befostam, de durván. A korrektség kedvéért ez a félelem eltűnik, amint az ember a felvételen túl van, egész egyszerűen mert csak magára koncentrál, és hihetetlen eufóriát és erőt ad, ha tudja, hogy mindjárt megláthatja a 9 hónapig rejtőzködőt, és amint vége, tényleg elfelejt minden fájdalmat! Elkezdtem utánajárni a homeopátiás felkészülésnek. Majával alkalmaztam, de már nem emlékeztem rá. Úgy vagyok vele, hogy nem hiszek benne, inkább placebónak tartom, de ha azáltal segít, akkor miért ne próbálnám ki? Régen dohányoztam, sok felesleges szart megvettem, ennyi flancolás belefér, és legalább a cél nemes, nem úgy, mint a ciginél például. Málnalevelet használtam mindkét alkalommal a 36 .héttől, a hatása nem hit kérdése szerintem, a gyógynövények hatóanyaga tény és nem kell a "rezgéseire" ráhangolódni, hogy hasson. Az emésztésemre tuti hatott. Odáig már eljutottam, hogy készen és kimosva áll az összes cucc hiánytalanul, amit vinni kéne a kórházba, de még nem pakoltam el. Egyébként hihetetlen, mennyi minden kell, pakolok és pakolok és folyamatosan jövök rá, még mi minden fittyfene kellhet! A lányok szobát cserélnek a hétvégén, jövő héten festünk és szobát rendezünk, valahogy már megnyugtatna, ha be lennének pakolva a cuccai, és a kész szobában hesszelhetnék, ha a boszorkák hagynak! Jövő héttől elkezdődik a mókuskerék, nst, doki, védőnő hetente. Holnap sokkal többet tudok már, és remélem végre megnyugszom akkor is, ha doki szerint már nem húzom sokáig. Szeretném, ha holnap megerősítenék a sejtésem, és doki szerint is szépen megnőtt, és már nem lenne baja, ha most megszületne valószínűleg, és minden a legnagyobb rendben vele! Aztán szépen hátradőlök és egész nap nyálcsorgatok és ömlengek negédesen és pocaklakózom, és pisikélni megyünk majd, ha rám jön, és pocisimi lesz egész nap, és babucikácskával hajcsikázunk, míg meg nem uncsizzuk!! Ennyi igazán jár az utolsó terhességem utolsó heteiben, az effajta nyálzást még úgysem csináltam terhességeim alatt, és még a pocikánkat sem bántotta a szelecske, gondoltam ezt is megpróbálom! Főleg, hogy eddig felhőtlenül nem tudtam élvezni, de most aztán fenékig ürítem a cukrosnyálat és érzelgősséget!! Mert megérdemlem, hogy a retkesbe' ne tenném! Minakó

„Szüleinket, idős hozzátartozóinkat, és általában az idősebbeket gondozni mindannyiunk kötelessége” – mondja Marozsák Szabolcs, a "Szeretem az anyukámat” Facebook oldal gazdája. Szabolcs egy kérdőív segítségével arra kereste a választ, hogy hogyan bánunk mi magyarok a szüleinkkel. Azokat az édesanya korú (18-40) közti nőket kérdezték, akiknek még élnek a szülei.

Egy szép tavaszi napon derült égből villámcsapásként ötlött fel bennem, hogy gyermeket szeretnék. MOST! A férjem nem értette, hogy mi ez a hirtelen elhatározás, én sem értem azóta sem, de nem kellett sokat noszogatni, két hét után rajta voltunk az "ügyön". A húszas éveink közepén jártunk, fiatalok voltunk, a legjobb korban. Szinte biztos voltam benne, hogy hipp-hopp teherbe esem. Hát nem így lett. Teltek múltak a hónapok, mindhiába. Nyolc sikertelen hónap után nem bírtuk tovább, és jelentkeztünk egy családtervező központba, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy rögtön az első vizsgálat eredménye ilyen szélsőséges: azoospermia. Nem hogy kevés spermium, vagy nem mozgó... egy darab sem volt! Összetörtünk, mélységesen. Csak tetézte a fájdalmunkat, hogy a környezetünkben a kutyától a macskáig mindenki teherbe esett. Volt, aki véletlenül, volt, aki nehezebben, de egy közös volt bennük, szörnyen büszkék voltak, a férfiak pedig nem győzték hangoztatni, hogy milyen remek munkát végeztek. Miközben mi éppen próbáltuk felfogni, hogy ez számunkra ott és akkor lehetetlen volt.

Terhesnapló 9. – 18. hét

Május első vasárnapján Bognár Szilvi koncerttel, interaktív zenés - mesés előadással, kézműves foglalkozással, és sok virágvasárnapos mókával várják a kicsiket és szüleiket az Akvárium feletti füves területen.

Nemrég, két rohanás között csapta meg a fülemet a hír: szeptembertől változik a terhesgondozás. Vagyis szeptembertől elég lesz szülésznőhöz járni, aki a teljesen egészséges (problémamentes kismamák) gondozását a jogszabályban foglaltak szerint elláthatja. Aztán porszívózás közben csak nem hagyott nyugodni pár dolog. Az első (milyen mocsok vagyok) hogy a csudába engedték ki a kezükből a jól fizető terhesgondozást a nődokik? Rejtély? A másik, hogy akkor a kismama szaladgálhat a szülésznő-védőnő-nődoki (gondolom, az ultrahangot továbbra is ő végzi) háromszögben, és mindenhova odaér időben. Álom, álom, édes álom. Ha már törekszünk arra, hogy a magyar társadalom orvosközpontú mentalitását megváltoztassuk, akkor miért nem lehetne jól csinálni? Az ötlet nagyon jó, csak valahogy nesze semmi fogd meg jól az egész, szerintem. Idézem, hogy is szól a leendő jogszabály:

Ez a levél azért született meg, mert hónapok óta, sőt lassan évek óta van egy jelenség a környezetemben, ami nagyrészt a velem egyidős anyukákat, kisrészt a velem egyidős nem-anyukákat érinti. A poszt azért most íródott, mert mint gondolom sokatokat, engem is nagyon megrázott az éhhalált halt agárdi kisfiú esete. Minden nap gondolok rá és felmerült bennem az a gondolat, hogy mi van, ha én is ismerek ilyen szülőket?

A kölkök ovisok-kisiskolások. Rég elhatároztam, hogy nem erőltetek rájuk semmilyen hobbit, nem járatom őket saját szép emlékeim miatt balettra/lovagolni/kézműveskedni/akármire, csak ha ők szeretnék. De semmiképp sem sokra, mert nem esünk túlzásokba. Hallom a fejemben Vekerdy tanár urat: hagyjam, hagy legyenek csak gyerekek (lassan 5-7-9 évesek), játsszanak csak kötelezettségek nélkül, szabadon, boldogan. Ismét szép az elmélet… és a valóságban ott találom a gyerekeim minden este, hogy épp csak hazaestünk, hulla fáradtak, nincs idő semmire itthon, és másnap indul ugyanez. Hogy jutottunk el ide?!?Saját magunk hajszoltuk bele ennyi elfoglaltságba, vagy az elvárások, szokások mentén sétáltunk bele – kissé vakon – ebbe a csapdába?

Előjáték

Január 18-ra voltam kiírva, de valahogy úgy gondoltam mindig, hogy január legelején fogok szülni. A terhességet jól viseltem, a 36. hétig melóztam. Jártam kismama tornára, jógázni, meg őszig még egy-egy lazább túrára és biciklitúrára is elmerészkedtem. (A terhesség előtt sokat jártam túrázni, szóval viszonylag edzettnek számítottam túra-ügyben.)

Jelentem, itt vagyok, a teljes nihil szélén némi agybajjal megfejelve. Kínlódom, és minden józan eszem, ösztönöm és tisztánlátásom odalett. Meg sem tudom fogalmazni, mi a bajom. Múlt héten volt némi erős rendszertelen fájásom, némi kis tágulásos vérzéssel, dokihoz mentem, szerinte ez normális a harmadiknál, csak a görcsöket kell kerülni. Megint beleestem a hibámba, és kérdezgetni kezdtem Dr Google-t. Beijedtem, mert más kapott tüdőérlelőt, mást befektettek, más nem érti, miért nem kaptam már a 23. héten, mikor ez az egész elkezdődött, és már nem is valószínű, hogy a betöltött 34. után adnak, én meg semmit nem éreztem, mit kéne tennem: verni az asztalt a dokinál, figyelmen kívül hagyni mást, mert én én vagyok. Besokalltam, ez volt a hab a tortán a 10 hétig tartó aggódáson, és egyszerűen kikapcsolt az agyam a jóváhagyásom nélkül, és most üresség van bennem is egy kicsit. Haragszom magamra, mert amúgy nem vagyok ilyen tejbetök, de valami lefogja a kerekeket, ha az agyam önvédelme az, akkor köszönöm, talán stressztől akar kímélni, ami biztos csak árt.

Mivel a gyerekeim igazi fagyiimádók, és mindent szeretnek, ami jeges és hideg, nagyon megörültem, amikor a svéd bútoráruház kasszasorán szembejött velem a jégkrémforma. Ez egy nagyon ötletes kis találmány, egy kis műanyag csúcsos forma, amibe műanyag pálcikát lehet tenni, amire ráfagy az általunk készített jégkrém-massza, így ha már megfagyott, a pohárból kivéve igazi pálcikás jégkrémet ehetünk. Egy készletben hat forma van és egy kis állvány, ami a hat forma kifagyasztását megkönnyíti. Akinek nincs formája, kis joghurtospohárral ugyanígy elkészítheti a fagyit, csak műanyag kanalat, vagy spatulát, hurkapálcát (ebből többet) illesszen bele fogantyúnak.

Valamelyik nap arról olvastam, hogy melyik anya mekkora csecsemőt szült meg természetes úton fájdalomcsillapítás nélkül. Záporoztak az anyatársak eredményei egymás után a kommentekben, és nekem az a népszerű reklám jutott eszembe, amikor a 80-as években gyerekek a játszótéren egymásra licitálnak, hogy az apjuknak mije van, és az egyik gyerek benyögi, hogy az ő apjának CSÉB-je van, erre a másik gyerek, az én apukámnak meg...meg...meg…mi az a CSÉB, és elbőgi magát. Először hozzá akartam szólni, de miután a múltkoriban hitvitába keveredtem több – ráadásul régóta ismerős – anyatárssal, rájöttem, hogy a ki a jó anya olyan meredek téma, hogy csak egy odavetett komment vagy vélemény atombombaként robban sokak fejében és szívében. Verseny az egész. Hol kezdődik? Én ott vettem észre először, amikor még 34 évesen se volt gyerekem, de a körülöttem lévőknek már volt, akár több is. Kényszeredetten magyarázkodtam, az igazság nem tartozik senkire, a gyors beszélgetéshez meg nem vagyok elég felszínes, szóval nyűglődtem piszkosul.

A nővérem csalódottan állt fel az előadás után az első sorban, én viszont fel voltam dobva. Ő azért volt csalódott, mert szerinte a darabnak nem volt feloldása: nyomasztóan lett vége. Én ezt vitattam. Hiszen a végén mindenki őszinte lesz önmagához és bevallja magának az igazat. Van ennél igazibb happy end?

Ez a történet a most három hónapos babáról szól, legyen segítség mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak, vagy fognak lépkedni később. A terhességem teljesen panaszmentes volt, tökéletes, minden kínzó testi dologtól (légszomj, gyomorégés, derékfájdalom) mentes. Január 18-án aztán megszületett a babánk, egészségesen, rózsaszínű csöpp testtel. Három nappal később jött az első megdöbbenés, amikor közölték velünk, hogy másnap nem mehetünk haza, mert a gyerek bukósabb az átlagnál, refluxos, folyamatosan fogy, elég sokat veszített már így is a súlyából. Nem tudja a főorvos, hogy meddig kell maradnunk, de egy napot még biztos, a mi picink kiemelkedett a többi baba közül – egy nagy, megdöntött emelvényen lesett körbe, mert felpolcolva nem bukik.