195. oldal - Bezzeganya

9. hét

Zac Efron (Jack) tinibálvány vidéki tahóvá vedlett, őt lepisilte egy Nicole Kidman formálta nimfomán Barbie baba (Charlotte), aki alig várja, hogy a levelezés során megismert pszichopata John Cusack (Hillary) elvegye. Kettejük frigyének legnagyobb támogatója pedig a meleg újságíró, Matthew McConaughey (Ward), aki meglátja a kiugrási lehetőséget egy szerinte tévesen elítélt alak megmentésében.

Ki az a sükebóka, aki a februári havas-latyakos-szürke Budapesten marad, amikor kétórányira szikrázó napsütés, tizennyolc fok és karnevál várja?

Még novemberben jelent meg egy posztom, „Szüljek-e még gyereket?”  címmel. Talán van, aki emlékszik és van, akit érdekel a jelen helyzet, ami a lelkemben van. Aki nem olvasta, röviden: nyolc éve „váratlan” (és nem tervezett) Csodaként megszületett első gyermekünk, majd utána sajnos két méhen kívüli terhesség. Következményként zéró petevezeték, gyerek csak lombikkal...

Születésemtől fogva rémesen trehány vagyok, és sajnos neveltetésem ezen nem nagyon tudott javítani, lévén anyukám is pont ilyen habitusú. Szeretjük a rendet és tisztaságot, de még mennyire, csak épp fenntartani vagyunk képtelenek.

A fürdetés minden este Apa feladata. A kislány mindig jó kedvvel fürdött, ahogy megtanult mosolyogni, hatalmas vigyorral jutalmazta édesapja fáradozásait. Egyik ilyen este a fürdetés közepén hirtelen sírásba váltott a nevetés, és azóta nem is javult a helyzet. Ha a kád közelébe kerül, becsukott szemmel sikítva sír. Pár nappal az első sírás után felkutattam, amit lehetett a fürdetéssel kapcsolatos sírásról. Jótanácsként olvastam, hogy próbáljuk hason fekve a kiskádba tenni, illetve próbáljunk meg együtt fürdeni vele a nagykádban. A hason fektetős módszer már az elején elbukott, hiszen ahogy a kád közelébe vitte Apa, abban a pillanatban lefelé görbült a szája, és sikítva sírni kezdett. A közös fürdetés kábé addig ment, míg a vízhez nem ért a lába. Természetesen odafigyeltünk arra, hogy a szokott hőmérsékletű legyen a víz. Másfél héttel később az oltások miatt a háziorvosnál jártunk, és neki is felvetettem ezt a problémát. Mivel a doki már máskor is ellátott hasznos tanácsokkal, reméltem, közösen megoldásra találunk. A doktor néni azt javasolta, 2-3 napig ne próbálkozzunk semmivel, mert ha rossz élmény kötődik a fürdetéshez, akkor kell ennyi idő, hogy elfelejtse. Se 2-3 nappal, se újabbegy1 héttel később nem változott a helyzet. Vasárnap addig eljutottunk, hogy bele tudtuk tenni a vízbe, és pár percig mosolyogva elvolt Apa kezében. Aztán, mintha fény gyúlt volna elméjében, hirtelen újra sírásra, sikításra váltott. Szerencse, hogy a fürdőben padlófűtés van. A kád kilépőjére törülközőt terítek, arra pelenkát. És ott csutakolom le a leányzót. Számomra kényelmetlen a földön ücsörögni, de még mindig jobb, mint az a keserves sírás, ami ebből a 3,5 hónapos kislányból ki tud törni. Nektek van ötletetek, mit tehetünk még? Lhunara

Tegnap este a zurammal az internet bugyraiban kutakodtunk vacsora után. Na, jó, ő kutatott, én meg odaültem mellé. Lapozgattunk az oldalak között, aztán hamarosan eljutottunk egy videó blogra. Lehet, hogy ismerik is néhányan, arról szól, hogy önkéntes szuperhősök kergetnek bosszantó tolvajokat, és a bevetések eredményeit osztják meg a nagyérdeművel. Úgy gondoltuk, hogy bár siralmas, hogy ilyen helyzetek léteznek, mégis fogunk jókat szórakozni a kisfilmeken. Vagy legalább majd örülhetünk annak, hogy milyen korrekten működik kishazánkban az igazságszolgáltatás.

Az én történetem elég bonyolulttá vált. Itthon megindult a szülés 4-kor, elmentem pisilni, ilyesmik, és utána rögtön indultuk be a kórházba. Fél óra alatt ott voltunk, pedig messze van a kórház tőlünk, majdnem két óra lett volna az út. El lehet képzelni, hogy mentünk… Már ötpercesek voltak a fájások. Megvizsgáltak, adategyeztetés, ctg, majd egy órát vettek igénybe, de én már a falat kapartam, míg végül felfektettek az ágyra. Én is császáros lettem.

Különös idők jártak. A félelem légköre ült a társadalmon. Senki se lehetett biztos a másikban. A szabályokat menet közben írták át, képtelenséggé vált hozzájuk alkalmazkodni. De nem is volt érdemes, mert mindenki sorsát a sajátosan szerveződő államhoz, mindenekfelett annak vezetőjéhez való lojalitás szabta meg.

Az alábbiakban összegyűjtöttük a Bezzeganyán megjelent kórházteszteket.

Gyömbér Gyöngyi a Konyhapulton vonult, mint egy sztár. Kihúzta magát, mosolygott, integetett. Körülötte a fűszerek őt éljenezték, villogtak a vakuk, hullottak a virágok a lábai elé. Gyöngyi meg csak illegette-billegette magát. Hol ebbe a kamerába mosolygott, hol abba a kamerába pózolt. Élvezte, hogy imádják, csodálják őt.

A címnél maradva, én éppen nem, most is egy diétába kezdtünk a férjemmel, de tudom, hogy sokan vannak, akik szeretnének pár kilót felszedni, és ehhez lenne szükségük pár tanácsra, ezért most ez lesz a poszt témája.

2006. augusztus 31-én dolgoztam utoljára. Hazaköltöztem a szüleimhez egy félresikerült kapcsolat végén. Inkább választottam a munkanélküliséget és újra a kisszobát, mint még pár hónapot vele. Nem volt rossz ember, csak férfi. Akaratos, önző, munkamániás. Nehéz volt visszaszokni a családba, visszatalálni a barátokhoz, belevetni magam a szingliségbe. Eltelt az első hónap, kezdtem visszarázódni. Gyakran bejártam anyámhoz a munkahelyére, ahol egy velem egykorú srác volt a helyettes vezető. Anyám nem nagyon bírta, de szerintem csak nehezen viselte, hogy egy olyan srác osztja az észt, aki a gyereke is lehetne. Egyszer aztán megszólított: „Te, aztán megiszunk egy valamit, nem?” Szakadtam a röhögéstől… persze, megiszunk.

Dóri barátnőm kétgyermekes anyuka, aki a biztos állását adta fel a bizonytalanért, hogy megvalósítsa önmagát és terveit: kismamaruházati boltokat nyitott.

Még novemberben hangzott el a fenti mondat a szemészorvosunk szájából, alig 3 hónappal azután, hogy törölték az előző műtéti időpontunkat. Mert akkor úgy látszott, javulásnak indult Dani szeme. Velem megfordult a világ. „Csak” kancsal a gyerek, tisztában vagyok azzal is, hogy ez a műtét már az én gyerekkoromban is rutinnak számított. Szóval nem nagy dolog. Mégis: altatják, a szeménél kaparásznak. Jaj.

Sokan már a gyermekek csecsemőkorában vagy korábban szétmennek, tán házasok sem voltak, tán csak így hozta az élet. Mivel az élet megy tovább, mindenki társa vágyik, lehetőség szerint olyanra, aki elfogadja, hogy már nem tiszta lappal indulnak.

Irena Krzyżanowska 1910. február 15. –én született Otwockban. Édesapja, Dr. Stanislaw Krzyzanowski orvos volt, egy Varsó melletti kisvárosban dolgozott, betegeinek többsége szegény zsidó családokból került ki. A kislány csupán hétéves volt, mikor édesapja meghalt tífuszban. Amit tőle tanult, egész életét meghatározta: „Apám akkor halt meg, amikor hétéves voltam, de örökre eszembe véstem szavait, hogy ne nemzetiségük, fajuk, vagy vallásuk szerint osszuk fel az embereket. Az a döntő, hogy ki milyen ember. A második alaptétel, melyre gyermekkoromban megtanítottak: kötelesek vagyunk kinyújtani kezünket a fuldoklók, a bajba jutottak felé.” A gyönyörű, fiatal lány szociális munkásként dolgozott. Hatalmas életakarással rendelkezett, ügyes szervező és határozott döntéshozó volt. 1939-ben a németek megtámadták Lengyelországot. Irena abban az időben a Szociális Jóléti Osztálynál dolgozott, mely Varsó több városrészében is étkezdéket üzemeltetett. A háború kezdetével azonban gyógyszereket és ruhát is osztottak a rászorulóknak. A németek keményen megbüntették azokat, akik segíteni mertek zsidó családoknak, vagy bújtatták őket. Az illegalitásban működő lengyel kormány külön szervezetet, a Zegotát hozta létre a zsidók mentésére. Irena tagja volt a csoport gyermekeket mentő részlegének, Jolanta álnéven tevékenykedett.  Már a Zegota megalakulása előtt társaival több, mint háromezer hamis papírt juttatott el zsidó családokhoz, hogy azok elmenekülhessenek a németek elől.

A kismamák közül sokan az úgynevezett gazdasági erőszak áldozatai: partnerük lebeszéli őket, esetleg tiltja is a munkavállalásukat. Megkérdőjelezik, fillérre elszámoltatják kiadásaikat. Kényszerűen működnek közre a családi vállalkozásban. Sőt, az is előfordul, hogy bevételeik és a közös családi erőforrások felett egyáltalán nem rendelkezhetnek – állítja a Jól-Lét Alapítvány képviselője az fn.hu cikkében. A kisgyerekes anyák sikeres munkavállalása nemcsak a bevételekre, hanem a családon belüli „erőviszonyokra” is pozitívan hat, illetve hosszú távon csak a munkavállalás és önálló jövedelem biztosítja az öregkori megélhetést, illetve azt, hogy akkor sem lehetetlenül el a nő (illetve adott esetben a gyerekek) megélhetése, ha a partner elveszíti munkáját, megbetegszik-meghal, esetleg új kapcsolatra vált.

Ha belegondolok, a Nagy alig volt nagyobb, mint a Kicsi most, mikor először látta. És akkor éppen tíz éve ment már, nagyjából teltházzal. Persze a gyerekelőadások szerencséjére a közönség két-három évente automatikusan megújul, de azt hiszem, ez még kevés lett volna a sikerhez.

Neves művészek is csatlakoztak aláírásukkal az Egy közülünk elnevezésű kezdeményezéshez, amelynek célja, hogy az Európai Bizottság alkosson szabályt arról: az emberi élet a fogantatással kezdődik.

Valahol nagyon szétcsúszott minden. Kiment a lábam alól a talaj, és csak kapkodok a levegő után, mint aki épp a víz alá merül – természetesen nem tudok úszni. Úristen! Lesz következő lélegzet, vagy elmerülök a mélyben? De hát milyen fuldoklás ez?

Éjjeli bagoly vagyok, de tegnap este 10 körül már majd leragadtak a szemeim. Elköszöntem kedvenc csevegőpáromtól a neten, és a hálószoba felé reppentem. Ahogy az uhuk szokták, mikor közelítenek a fészek felé. Kisfiókám békésen szuszogott a méretes franciaágy közepén, ami szinte teljesen beteríti a szobát. Fenyőből készült északi hodály, egyenesen a négybetűs svéd áruház kínálatából. Amikor rám tukmálták, az eladó dicsérte a fenyőfa kedvező hatásait, hogy környezetbarát, hogy könnyű, hogy illatos, hogy lakkozva fényes és szép. Teljesen lenyűgözött. Kaptam hozzá egy baró matracot, és én voltam a világ legboldogabb vásárlója. Eddig nem is volt különösebb bibi, igaz, hogy néha nyikorgott és csúszkált, de a célnak épp megfelelt. Végül is aludni kell benne, nem rokizni, nem igaz? Azt csinálja a Miki. De vissza a vezérfonalhoz.

Év közben lehetetlen óvodába íratni a gyereket. Hármunknak mégis sikerült. Van, akinek a beszoktatás hosszú ideig tartott, van, akinek nem is volt, és van, akinek betegség miatt szakaszosra sikerült.

Utóbb aztán elgondolkoztam, hogy nem arról van-e szó, hogy nem bízom a saját fiamban, mert nem tartom elég felnőttnek, érettnek ahhoz, hogy ő maga el tudja dönteni, neki ki lenne a megfelelő partner és feleség. Itt jutott eszembe a saját anyósom, aki hosszú évekig meg volt róla győződve, hogy az ő kisfia rosszul választott. És hogy ő nekem csak amolyan „ha ló nincs, szamár is jó” alapon kellett. Valahogy az anyósok ilyenkor beszűkülnek agyilag. Az tán eszükbe se jut, hogy ezzel a saját, egyébként imádott és agyonajnározott fiacskájukat szamarazzák bőszen. Azt hiszem, anyósom utóbb rájött.

Mikor játszottál utoljára? Nem, nem feketepétert, kinevetavégént, marokkót a gyerekekkel, és nem WOW-ot a neten. Még csak nem is Facebookos farmépítést vagy Angry Birdsöt az iPaden. Hanem olyat, amihez nem kell semmi (és gyakran senki), amit magad miatt élvezel. Amikor felszabadulsz, és semmi más nem létezik, csak az a pillanat. Amikor nem veszed túl komolyan magad és az életed – ahogy máskor szoktad.

Tündérkéz benyúlt a Konyhaszekrénybe, arra a polcra, ahol a fűszerek is laknak. Ez alkalommal nem vett ki közülük senkit. Ellenkezőleg! Egy valamit (vagy valakit?) betett. Aztán gyorsan be is csukta szekrényajtót.

Hushpuppy hatéves, bozontos, raszta hajú amerikai kislány, aki messze, délen él apjával, Winkkel. Hushpuppy, csak úgy, mint más gyerekek, gyurmázik és állatokat tart, barátai és félelmei vannak, de ami mégis megkülönbözteti a többi gyerektől, az az, hogy az ő gyurmája sár. Ebből a sárból épít fészket egy barátjának, aki mocsári madár, és Hushpuppy tudja, hogyha nem gondoskodik róla, a barátja elpusztul.

Sziasztok, Laci vagyok, alkoholista. Nemrég (na jó, elég rég) írtam az alkoholizmusról, és arról, hogyan lehet kijönni belőle. Most a magam szempontjait, elsősorban azt szeretném leírni, miért is választottam az AA-t. Nem olvasom át újra a régi posztot és a kommenteket, lehet, hogy ismételni fogok, de repetitio est ...

Súlyos beteg volt, számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az, amire tulajdonképpen senki sem tud felkészülni. Decemberben majdnem itt hagyott minket, de a sors kegyes volt, és adott még két hónapot nekünk. Neki, feleségének, édesanyjának, lányának és unokáinak. Kedd hajnalban elhunyt imádott édesapám, az unokái Bajszi papija.