Ne remegjen már, nem tudom összevarrni!

A várandósság ideje alatt szinte semmilyen problémám nem volt, leszámítva a terhességi diabéteszt. Ennek viszont megvolt az az előnye, hogy mivel tartanom kellett a 150 g-os szénhidrát diétát, mindösszesen 5 kg-ot híztam a terhesség alatt. Hányingerem viszont egyáltalán nem volt, és kívánós sem voltam. (emlékszem, az első három hónapban csak azt figyeltem reggelente, hogy rosszul leszek-e? A terhesség vége felé jelentkezett némi kis vizesedés a lábamon, de ez sem igényelt további kezelést. Lelkesen jártam kismama tornára, és egy-két alkalommal szülésfelkészítőre, plusz szülőszoba látogatásra. A szülésfelkészítőn elmondták, hogy ebben a kórházban rutinszerű a gátmetszés az először szülőknél, illetve EDA-t sem szoktak adni első szülésnél, mert ha nem időben adják be, akkor nem fogjuk tudni, mikor kell nyomni.

A dokim elmagyarázta, hogy akkor kell indulni a kórházba, ha rendszeresek a fájások, vagy ha elfolyik a magzatvíz. Így érkezett el április 18-a, amikor is pecsételő vérzést vettem észre. Mivel délutánra abbamaradt, nem foglalkoztam vele különösebben. Másnap, a terminus napján újrakezdődött a vérzés, és nem is maradt abba még délutánra sem. Felhívtam a dokit, hogy ilyenkor mi a teendő, menjek vagy ne menjek, hiszen se fájás, se magzatvíz. Mondta, hogy ez valószínű csak a tágulással együtt járó vérzés, (ilyenről addig nem is hallottam) de azért menjek be, s az ügyeletes vizsgáljon meg. Neki lett igaza: megvizsgáltak, de mivel abszolút semmi fájástevékenység nem volt, hazaküldtek. Az ügyeletes távozóban még megjegyezte: „este úgyis találkozunk”. Magamban nevettem rajta, hiszen annyi olyan történetet hall az ember, hogy 12-24 órákat vajúdnak első gyerekkel, nekem meg egy darab fájásom sincs, kizárt dolog, hogy ebből ma gyerek legyen.

Mondanom se kell, a dokinak lett igaza. Este 10 óra körül éreztem, hogy időnként keményedik a hasam, bár fájdalmat még ekkor se éreztem. Kíváncsiságból mértem az időközöket: 8-10-12 percenként jöttek. Éjfélkor lefeküdtem, de persze aludni már nem tudtam. Fél 2-kor már nagyjából 5 percesek voltak, így szóltam a szüleimnek, hogy szerintem indulnunk kellene. A fájdalom azonban még mindig elviselhető volt. Szerencsére közel lakunk a kórházhoz, így hamar odaértünk, felvették az adataimat, és hívták a dokimat. Megvizsgált, majd kérdezte, hogy elfolyt-e a magzatvíz? Mondtam, hogy szerintem nem, én legalábbis nem éreztem semmi olyasmit. Rákérdezett még egyszer, hogy ez biztos, mert ő nem látja a magzatburkot. Kiderült, hogy csak a baba feje volt annyira nekifeszülve a buroknak, és azért nem érezte.

Burokrepesztés következett, ez már fájt eléggé, majd közölte a doki, hogy ezután a fájások erősebbek lesznek. Kicsit durva volt, mert az addig elviselhető 5 percesekből hirtelen brutál erősségű 2 percesek lettek, de próbáltam csendben vajúdni. A szülőszobában volt egy ágy és egy gumilabda, ez utóbbit kipróbáltam, de nem jött be, ugyanúgy fájt minden. Akkor volt a legjobb, ha sétáltam, így kevésbé fájt. Nem piszkáltak, a doki azt mondta, szóljak, ha úgy érzem, nyomnom kell. Nem tudom, mennyi idő telt el, de egy idő után már nagyon szerettem volna túl lenni rajta, és szóltam, hogy nyomnék. A doki megvizsgált, és közölte, hogy még nem lehet, nincs elsimulva a méhszáj. Fölfektettek az ágyra, és mondták, hogy öt fájást bírjak ki az egyik oldalamon, és ötöt a másikon. Ez volt a legrosszabb, hogy mozdulatlanul kellett maradni. Kétszer-háromszor megcsináltatták ezt velem, majd szóltak, hogy nyomhatok.

Nehéz volt, mert bár nyomtam, éreztem, hogy valami nem jó, nem halad a dolog, hiába segített rá a doki könyökléssel. Egy ponton kb. 1-2 percre leálltak a fájások, aminek én nagyon örültem, hiszen így végre lélegzetvételhez jutottam. A dokim már kevésbé volt lelkes, szólt a szülésznőnek, hogy készítse a vákuumot. Ez volt az a pont, ahol egy kicsit megijedtem, mert hallottam már olyat, hogy vákuumos babák agyvérzést kaphatnak, s emiatt visszamaradottak lehetnek. (konkrétan volt egy ilyen osztálytársam) Ekkor eldöntöttem magamban, hogy: na, ezt nem engedem. Édesanyám, aki velem volt a szülésnél, szintén biztatott, hogy szedjem össze magam. S ekkor mintegy válaszként jött a következő fájás, én csak nyomtam, nyomtam, s éreztem, ahogy a baba feje kicsusszan, majd a következő nyomásra 05.50-kor megszületett Csabi 3500 grammal és 52 cm-rel, 9/10-es Apgarral. (a nyakán és az egyik lábán volt a köldökzsinór) Bevallom őszintén, hogy semmiféle boldogsághormon nem öntött el, csak megkönnyebbülést éreztem.

A babát nekem csak egy pár pillanatra tették a hasamra, aztán odaadták anyunak, majd elvitték fürdetni. Viszont kegyetlenül fáztam, gondolom a vérveszteség miatt, annyira, hogy szó szerint minden porcikám reszketett. A doki, aki összevarrt, (a gátmetszést természetesen én sem kerülhettem el) rám is szólt, hogy ne remegjek már, mert így nem tud összevarrni. Köszi... Magát a gátmetszést nem éreztem, de a varrást igen. (úgy emlékszem, öt vagy hat öltés volt) A remegésen kívül a szomjúság is kínzott, a magammal hozott két liter üdítőt szinte azonnal megittam. Ezeket a kellemetlenségeket leszámítva összességében pozitív élmény volt a szülés, úgy gondolom, szerencsém volt, hogy az első „fájástól” számított nyolc órán belül már megszületett a kisfiam. Mindenkinek hasonlóan „könnyű” szülést kívánok.

hópelyhecske

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?