193. oldal - Bezzeganya

Azt hiszem, az én szülésem ott kezdődik, amikor az első kisbabám megszületett. Mert az egészen máshogyan alakult, mint ahogyan én arra készültem. Reggel halvány kontrakciók. Öröm. Jókedvvel eltöltött órák. Délután kétperces kontrakciókkal a kórházba, amik nem fájdalmasak, és amik a kórházba érve visszaesnek ötpercesekre. A méhszáj csak egyujjnyira nyitva. Egy óra múlva kétujjnyi méhszáj, fájdalom nélkül. Burokrepesztés (csak mert így szokás). Következő egy órában közepes fájdalom, kevesebb mint egyujjnyi tágulás. Oxitocin (csak mert így szokás). És innentől már semmi közöm nincs a szülésemhez… Leírhatatlan fájdalom. Kapaszkodás a légzésembe. Őrületes feszültség a lelkemben, a testemben. Két óra szenvedve tágulás. Vízszintesbe fektetés (csak mert így szokás). Tiltakoznék, de nem tudok. A méhszáj nem simul el teljesen. Fájdalomcsillapító felajánlása. Sírok, ezt nem így akartam.

Hogyan készítsünk szülinapi bulira normális meghívót?

Körözött

Macskakávézó. Briliáns ötlet. Főleg a hozzám hasonlóaknak, akik különböző okok miatt (papagáj, hörcsög, albérlet, kisgyerek, stb.) nem tarthatnak macskát, de minden vágyuk, hogy doromboló négylábúakat simogathassanak.

február 11. (23+0) Hétfő reggel van. Felrontok az emeletre a helyi sztk-ban és kopogok az ajtón, a nőgyógyászom ajtaján...kijön az asszisztens, kérdezi mi van, én hebegve kinyögöm, miért is jöttem. Erre közli, hogy be kellett volna mennem a kórházba már szombaton, mert amíg arra vártam, hogy elmúljanak a görcsök, el is vetélhettem volna, és várjam meg a dokit, jön mindjárt. Betámolygok valahogy a mosdóba, marja valami a szemem veszettül, torkom összeszorul, és a gondolatok szétesnek... nem és nem és nem, ez nem történhet meg, hangtalanul sírok. október: A négy hónappal ezelőtti események hirtelen megint valóságosak... pisilés után vért látok a papíron. Hét hetes vagyok épp. Belefér az okosok szerint... megyek fürödni, szép patakokban folyik az élénkpiros vér a combomon... megáll a víz a kádban, mert szar a lefolyó. Görcsölök. Fej kiürül, elhessegetem a szívem és praktikusan gondolkodom. Oké, akkor a teendő: férf hétköznap külföldön melózik, szóval anyóst áthívni, pakolni, vastag betét van, mert júliusban is szükség volt rá. Nem rohanok, minek? Ha jobban vérzek, megyek, ha nem, reggel ráér. Abbamaradt. Másnap nem vérzek, doki nincs, október 23. van. Két nap múlva doki. Azzal kezdtem kapásból, hogy most hozza már előrébb a műtétet, amilyen gyorsan csak lehet, mert nem akarok napokat várni, mint júliusban. Uh: egy élő embrió, szívműködés kimutatható, crl: 5 mm Kimegyek a mosdóba, marja a szemem a könny, szétesnek a gondolataim, és nagyon nem tudom mi történik velem...betét a bugyiban, mert újra vérzek... február 11: (23+0) Ismét február. Doki megérkezik, közli, ha máskor ilyen lesz be a kórházba, csodát nem tudnak tenni, de ott legalább kénytelen leszek pihenni, mert két kicsi mellett nem könnyű. Szednem kell tovább a szokásos magnézium adagom, és a nyugibogyót, a Frontint. Itt ezt írják fel a keményedésre, görcsre, ha a magnézium nem segít. Többet nem tud tenni, a kórházban is ez van, meg egy-két bónusz vigyorgó cucc, de azt otthon nem lehet szedni. Pihennem kell, pontosabban az ágyat nyomni, itthon vagyok, férj most még segíteni tud, sajnos kell a bogyó mert ha kicsit virgonckodom, egy kis porszívózás, mosogatás, és ismét jön a szokásos, húzás, keményedés. február 9. 22+6 nap hajnali 1:15 Egy kedves barátom sms-ére keltem fel, megszületett a kisfia. Nagy az a boldogság, mintha én szültem volna, vigyor ezerrel. Aztán az arcomra fagy hirtelen. Keményedek, húz alul a hasam, felül rendszertelen keményedések, sebaj, majd kialszom. Reggel ugyanaz. Sőt, gyakrabban, erősebben jönnek. Kétezer mg Mg-citrát betol, pihenés, semmi hatás. Pánik, fekvés, valamennyire enyhül. Aztán mégsem. Utolsóként a kórház előtt pár korty Unicum a konty mögé, mondván, ha ez sem segít, jöhet az elkerülhetetlen! Lefeküdtem, agy kiürül, szememet marják a könnyek, gombóc a torokban, szétcsúszott gondolatok. Még túl korán van mindenhez, még semmi esély, még meg kell szülnöm úgy, hogy utána a semmi vár. Eszembe jutnak az itt is olvasott szomorú történetek, nagyon félek, hogy velem is megtörténnek, nem értettem mi a baj megint, én csináltam valamit rosszul? Mi a baj velem? Egyszerűen blokkol az agyam, nem reális semmi, mintha kívülálló lennék, lebegek. Nincs fájdalom, nem érzek semmit, nem tudom, mi van. Nem, ez nem lehet megint! július: Egy kis rózsaszín csík a vécépapíron, no para, belefér. Tízhetes vagyok. Másnap mintha bélgörcsöm lenne, és kést szúrnának az alhasamba. Belefér, mondom magamnak. Másnap elmúlik a hányinger, pisilés. Belefér, a kicsivel is ilyen hirtelen történt. Négy nap múlva uh, megyünk magabiztosan, mi baj lehet, miért lenne. Doki hasi uh-val néz, hümmög. Vetkőzzek, megnézi hüvelyivel. Érzem, gond van, de nem fogtam fel. Ugyanakkora mint két hete, megszűnt dobogni a szíve. Feltápászkodom, bemegyek a mosdóba. Szemem ég, talán belement valami? Szorít a torkom, nem kapok levegőt. Kimegyek, nem tudom mi történik körülöttem, meglátom a felém szaladó gyerekeim és ömlenek a könnyeim, letérdelek és érzem, hogy úgy sírok, hogy szakad ki a szívem a helyéről. Közben jönnek velem szemben a kismamák nagy pocakkal. The show must go on. Lányaim közlik, hogy éhesek. Dhow must go on... február 9 (22+6) Abbamaradt a görcs, fekszem, Milos mocorog, én meg happy. De tudom, nem vele van a baj, a körülményekkel, tehát fej búnak ereszt. Nem tudom, mi lesz, de már nem tervezek, elteszem szem elől a 3 d-s uh képeket... Nagyon fáj! február 11 , 23+0 Hazajöttünk dokitól! Tudom, szeretnek paráztatni, de most úgy érzem, szükség van rá, rohadt reálisan kell látnom a dolgokat! Doki mondta, szíve szerint befektetne, mert nincs kis vécépucolás, főzés, takarítás, fekvés, pihenés, különben elvetélhetek, és csodát nem tudnak tenni. Nyers, kibaszottul, de igaza van, le kell szállnom a földre. Nézegetem a koraszülöttek túlélési esélyeit. Hahaha, mondom keserűen, jó vicc! Épp a 23-at töltöttem. Vetélés az kisanyám, ne képzelődj!! Még hogy koraszülés! Bizalomgerjesztő: betöltött 23. hét: 17%, betöltött 24. 47% a koraszülött.com oldala alapján. Bocs, ha nem pontosan emlékeztem a számokra, ha valaki konkrétabban tudja, kíváncsi lennék rá. Igazából tökmindegy... Arról nem szól a fáma, hogy milyen károsodást, defektust szenvednek ezek a picurkák, mi lesz maradandó, stb. Bár ez erősen egyéni állítólag, mert olvastam károsodás nélküli, makkegészséges 24 hétre született babáról, és a 30 .hétre született, retardált babáról is. február 13, 23+2 Ma, hogy ezt írom, már nem túráztatom magam az esélyeken, mert fájó belegondolni az egészbe, nem akarok ezzel foglalkozni, nem akarok tudni róla, nem akarom, hogy ez legyen velem, nem akarok semmit, csak egy egészséges babát! Miért van ez, miért egy hajszálon múlik minden? Miért van, hogy valaki tök egészséges, okés terhesség közben koraszül minden előjel nélkül, meddig kell még rettegnem, és min múlik, hogy ilyen görcsök mellett még a pocakban van a fiam? Érthetetlen, kifürkészhetetlen, és sokszor kegyetlen dolgok történnek az emberrel, amire nincs magyarázat, maximum hogy csak... Ezt nehéz elfogadni, mindenkor, minden helyzetben, hogy csak! A Frontinnak köszönhetően már alig keményedek, már csak álmosít picit, de nem kábuldozom, mint egy részeg egér, de mint egy rongybaba az izmaim, tényleg jó cuccos, a magnézium kutyafüle hozzá képest. Még mindig nem értem, hogy miért és meddig! október, november: Még mindig vérzek. Napközben alig valami maszat, este begörcsölök, jön a vérpatak. Tíznaponta uh, baba minden egyes vizsgálaton nagyobb a koránál, eufória. Aztán a sötét gondolatok győznek és a miértek és a hitetlenség. Még mindig nem értem, miért és meddig! Hogy van ez és mi a franc van? A 12. heti uh-n hátha meg tudják mondani, mi ez tulajdonképpen. február 13, 23+3 Félek, és minden egyes napnak örülök, és nem szoktam, de imádkozom minden napért, és hálát adok a sorsnak, hogy ezt a napot is elhagyjuk, és nem tervezek, nem álmodozok, de talán minden egyes nap végén jobban érzem a nap melegét, és hálás vagyok, hogy ilyen stramm kisfiam van, és hogy küzd ő is, és hogy méltónak tart rá, hogy én legyek az anyukája, egy igazi harcos ő! Milyen jogon adnám fel?! Show must go on! Minakó

A családon belüli erőszak témáját dolgozza fel az Orlai Produkció legújabb előadása, amelyet Minden ötödik órában címmel mutatnak be április 10-én az Átrium Film-Színházban. A darab a családon belüli erőszak kérdéskörét Bozsik Yvette rendezésében járja körül. Az előadásban Fullajtár Andrea, Rába Roland, Mórocz Adrienn, Vati Tamás, Samantha Kettle és Valencia James játszik - áll a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület MTI-hez eljuttatott közleményében.

Pár hete az egyik kommentelő írta: „nem is gondoltam volna, mennyi mindenre jogosult egy munkavállaló, és mennyi lehetősége van, ha némi olvasgatással, esetleg egy jó ügyvéddel készül a rossz hírekre”. Bár az új Munka Törvénykönyve sok pontban szűkítette a munkavállaló jogait, még mindig maradtak olyan helyzetek, ahol igenis érdemes tisztában lenni jogainkkal, és nem lemondani róluk az első percekben, mondjuk az elénk tolt „közös megegyezés” szó nélküli aláírásával. Jogi szakértőnk, Dr. Farkas Zsuzsanna tanácsai következnek arról, mikor, milyen helyzetben jár végkielégítés, ha már megszűnik az állásunk.

Nem tudom, kiért bőgök, értetek vagy magamért. A pillanatért, amikor rájöttök, hogy nem jövök többet, hiába hívtok. Apátokért, amikor el kell mondania. A magányáért. Az elkövetkező esték fojtogató csendjéért. Vagy a saját magányomért? Félelmemért? Az összetört soha-már álmokért? Nem nagy dolgokért, csak hogy lássalak titeket kamaszodni. Vagy legalább én kísérjelek iskolába az első napon. Olyan egyszerű, pitiáner dolgokért, ami mást bosszant, mint a veszekedés azon, hogy legalább a szennyestartóba tegyétek a zoknit. Tagadás Ez nem velem történik. A családban senkinek nem volt ilyen. Lehetetlen, hiszen nem is vagyok rosszul. Az összes felmenőm 80-on túl is élt, engem is lapáttal kell majd agyonverni, hosszú az életvonalam. Düh Miafrancez???? Hogyhogy nincs gyógymód? Kezelés se?! Az orvos téved, egy hülye, különben is, anyám tehet róla, cigizett az első hónapban. Az élelmiszeripar tehet róla, mindenkit megmérgeznek. Alkudozás Talán a csodagomba hat. Vagy a természetgyógyász. Talán lelassítja, ha egészségesen eszek. Vagy sportolok. Vagy többet pihenek. Talán tudok még majd járni, amikor a kicsit oviba szoktatjuk, hogy apának könnyebb legyen. Talán még elég kicsik, hogy fel se fogják. Talán elfelejtenek könnyen. Depresszió Már nem vagyok az anyjuk, hagyj békén, rakd te tisztába, ha akarod. Nem érdekel, hogy anyám hívott, majd elmondja a síromnál amit akart. Azt hiszed, neked nehéz? Fel se tudod fogni, mennyire félek! Ne érj hozzám, egy hullát tapogatsz! Mindegy. Úgysem sikerült semmi ebben az életben. Megbékélés Mindent elrendeztem. A szomszédasszonnyal megbeszéltem, hogy kéthetente jön, ingyen segít takarítani meg főzni. Az óvodavezetővel beszéltem, a kicsit biztosan felveszik, fenntartanak neki egy helyet. A húgom jön havonta, süt-főz és vigyáz rájuk. Ne gyászolj évekig, kell melléd valaki. Akkor és úgy mondod el nekik, ahogy akarod. De, beszélnünk kell róla. Tudom, te még a tagadás közepén jársz, és hallani sem akarod. Mártírkodom? Talán. Fáj? Mint a só a nyers sebben. Félek. De most már minden percem pokol. Engedjetek el. Summarygloss

Az utóbbi időben bosszantani kezdett, hogy a posztok és hozzászólások mennyire budapesti szemellenzősök, egészen pontosan a legutóbbi kötelező óvodás írásban idézett valamiféle hivatalos állásfoglalásnál húztam össze nagyon a szemöldökömet, hogy mennyire nincsenek tisztában sokan a vidéki életkörülményekkel-lehetőségekkel. A mi szemszögünkből írok ezekről.

Új férfi lépett az életembe. Már első látásra megtetszett. Először csak szemeztünk. Meg akartam szerezni. Aztán ahogy közeledtem felé, menekülni kezdett. Amikor sarokba szorítva érezte magát, viselkedése megváltozott: támadott. Ekkor hátraléptem kettőt, és messziről figyeltem csak. Pörgött még egy ideig, de hagytam. Türelmesen vártam, mert tudtam, hogy előbb-utóbb az enyém lesz.

9. hét

Zac Efron (Jack) tinibálvány vidéki tahóvá vedlett, őt lepisilte egy Nicole Kidman formálta nimfomán Barbie baba (Charlotte), aki alig várja, hogy a levelezés során megismert pszichopata John Cusack (Hillary) elvegye. Kettejük frigyének legnagyobb támogatója pedig a meleg újságíró, Matthew McConaughey (Ward), aki meglátja a kiugrási lehetőséget egy szerinte tévesen elítélt alak megmentésében.

Ki az a sükebóka, aki a februári havas-latyakos-szürke Budapesten marad, amikor kétórányira szikrázó napsütés, tizennyolc fok és karnevál várja?

Még novemberben jelent meg egy posztom, „Szüljek-e még gyereket?”  címmel. Talán van, aki emlékszik és van, akit érdekel a jelen helyzet, ami a lelkemben van. Aki nem olvasta, röviden: nyolc éve „váratlan” (és nem tervezett) Csodaként megszületett első gyermekünk, majd utána sajnos két méhen kívüli terhesség. Következményként zéró petevezeték, gyerek csak lombikkal...

Születésemtől fogva rémesen trehány vagyok, és sajnos neveltetésem ezen nem nagyon tudott javítani, lévén anyukám is pont ilyen habitusú. Szeretjük a rendet és tisztaságot, de még mennyire, csak épp fenntartani vagyunk képtelenek.

A fürdetés minden este Apa feladata. A kislány mindig jó kedvvel fürdött, ahogy megtanult mosolyogni, hatalmas vigyorral jutalmazta édesapja fáradozásait. Egyik ilyen este a fürdetés közepén hirtelen sírásba váltott a nevetés, és azóta nem is javult a helyzet. Ha a kád közelébe kerül, becsukott szemmel sikítva sír. Pár nappal az első sírás után felkutattam, amit lehetett a fürdetéssel kapcsolatos sírásról. Jótanácsként olvastam, hogy próbáljuk hason fekve a kiskádba tenni, illetve próbáljunk meg együtt fürdeni vele a nagykádban. A hason fektetős módszer már az elején elbukott, hiszen ahogy a kád közelébe vitte Apa, abban a pillanatban lefelé görbült a szája, és sikítva sírni kezdett. A közös fürdetés kábé addig ment, míg a vízhez nem ért a lába. Természetesen odafigyeltünk arra, hogy a szokott hőmérsékletű legyen a víz. Másfél héttel később az oltások miatt a háziorvosnál jártunk, és neki is felvetettem ezt a problémát. Mivel a doki már máskor is ellátott hasznos tanácsokkal, reméltem, közösen megoldásra találunk. A doktor néni azt javasolta, 2-3 napig ne próbálkozzunk semmivel, mert ha rossz élmény kötődik a fürdetéshez, akkor kell ennyi idő, hogy elfelejtse. Se 2-3 nappal, se újabbegy1 héttel később nem változott a helyzet. Vasárnap addig eljutottunk, hogy bele tudtuk tenni a vízbe, és pár percig mosolyogva elvolt Apa kezében. Aztán, mintha fény gyúlt volna elméjében, hirtelen újra sírásra, sikításra váltott. Szerencse, hogy a fürdőben padlófűtés van. A kád kilépőjére törülközőt terítek, arra pelenkát. És ott csutakolom le a leányzót. Számomra kényelmetlen a földön ücsörögni, de még mindig jobb, mint az a keserves sírás, ami ebből a 3,5 hónapos kislányból ki tud törni. Nektek van ötletetek, mit tehetünk még? Lhunara

Tegnap este a zurammal az internet bugyraiban kutakodtunk vacsora után. Na, jó, ő kutatott, én meg odaültem mellé. Lapozgattunk az oldalak között, aztán hamarosan eljutottunk egy videó blogra. Lehet, hogy ismerik is néhányan, arról szól, hogy önkéntes szuperhősök kergetnek bosszantó tolvajokat, és a bevetések eredményeit osztják meg a nagyérdeművel. Úgy gondoltuk, hogy bár siralmas, hogy ilyen helyzetek léteznek, mégis fogunk jókat szórakozni a kisfilmeken. Vagy legalább majd örülhetünk annak, hogy milyen korrekten működik kishazánkban az igazságszolgáltatás.

Az én történetem elég bonyolulttá vált. Itthon megindult a szülés 4-kor, elmentem pisilni, ilyesmik, és utána rögtön indultuk be a kórházba. Fél óra alatt ott voltunk, pedig messze van a kórház tőlünk, majdnem két óra lett volna az út. El lehet képzelni, hogy mentünk… Már ötpercesek voltak a fájások. Megvizsgáltak, adategyeztetés, ctg, majd egy órát vettek igénybe, de én már a falat kapartam, míg végül felfektettek az ágyra. Én is császáros lettem.

Különös idők jártak. A félelem légköre ült a társadalmon. Senki se lehetett biztos a másikban. A szabályokat menet közben írták át, képtelenséggé vált hozzájuk alkalmazkodni. De nem is volt érdemes, mert mindenki sorsát a sajátosan szerveződő államhoz, mindenekfelett annak vezetőjéhez való lojalitás szabta meg.

Az alábbiakban összegyűjtöttük a Bezzeganyán megjelent kórházteszteket.

Gyömbér Gyöngyi a Konyhapulton vonult, mint egy sztár. Kihúzta magát, mosolygott, integetett. Körülötte a fűszerek őt éljenezték, villogtak a vakuk, hullottak a virágok a lábai elé. Gyöngyi meg csak illegette-billegette magát. Hol ebbe a kamerába mosolygott, hol abba a kamerába pózolt. Élvezte, hogy imádják, csodálják őt.

A címnél maradva, én éppen nem, most is egy diétába kezdtünk a férjemmel, de tudom, hogy sokan vannak, akik szeretnének pár kilót felszedni, és ehhez lenne szükségük pár tanácsra, ezért most ez lesz a poszt témája.

2006. augusztus 31-én dolgoztam utoljára. Hazaköltöztem a szüleimhez egy félresikerült kapcsolat végén. Inkább választottam a munkanélküliséget és újra a kisszobát, mint még pár hónapot vele. Nem volt rossz ember, csak férfi. Akaratos, önző, munkamániás. Nehéz volt visszaszokni a családba, visszatalálni a barátokhoz, belevetni magam a szingliségbe. Eltelt az első hónap, kezdtem visszarázódni. Gyakran bejártam anyámhoz a munkahelyére, ahol egy velem egykorú srác volt a helyettes vezető. Anyám nem nagyon bírta, de szerintem csak nehezen viselte, hogy egy olyan srác osztja az észt, aki a gyereke is lehetne. Egyszer aztán megszólított: „Te, aztán megiszunk egy valamit, nem?” Szakadtam a röhögéstől… persze, megiszunk.

Dóri barátnőm kétgyermekes anyuka, aki a biztos állását adta fel a bizonytalanért, hogy megvalósítsa önmagát és terveit: kismamaruházati boltokat nyitott.

Még novemberben hangzott el a fenti mondat a szemészorvosunk szájából, alig 3 hónappal azután, hogy törölték az előző műtéti időpontunkat. Mert akkor úgy látszott, javulásnak indult Dani szeme. Velem megfordult a világ. „Csak” kancsal a gyerek, tisztában vagyok azzal is, hogy ez a műtét már az én gyerekkoromban is rutinnak számított. Szóval nem nagy dolog. Mégis: altatják, a szeménél kaparásznak. Jaj.

Sokan már a gyermekek csecsemőkorában vagy korábban szétmennek, tán házasok sem voltak, tán csak így hozta az élet. Mivel az élet megy tovább, mindenki társa vágyik, lehetőség szerint olyanra, aki elfogadja, hogy már nem tiszta lappal indulnak.

Irena Krzyżanowska 1910. február 15. –én született Otwockban. Édesapja, Dr. Stanislaw Krzyzanowski orvos volt, egy Varsó melletti kisvárosban dolgozott, betegeinek többsége szegény zsidó családokból került ki. A kislány csupán hétéves volt, mikor édesapja meghalt tífuszban. Amit tőle tanult, egész életét meghatározta: „Apám akkor halt meg, amikor hétéves voltam, de örökre eszembe véstem szavait, hogy ne nemzetiségük, fajuk, vagy vallásuk szerint osszuk fel az embereket. Az a döntő, hogy ki milyen ember. A második alaptétel, melyre gyermekkoromban megtanítottak: kötelesek vagyunk kinyújtani kezünket a fuldoklók, a bajba jutottak felé.” A gyönyörű, fiatal lány szociális munkásként dolgozott. Hatalmas életakarással rendelkezett, ügyes szervező és határozott döntéshozó volt. 1939-ben a németek megtámadták Lengyelországot. Irena abban az időben a Szociális Jóléti Osztálynál dolgozott, mely Varsó több városrészében is étkezdéket üzemeltetett. A háború kezdetével azonban gyógyszereket és ruhát is osztottak a rászorulóknak. A németek keményen megbüntették azokat, akik segíteni mertek zsidó családoknak, vagy bújtatták őket. Az illegalitásban működő lengyel kormány külön szervezetet, a Zegotát hozta létre a zsidók mentésére. Irena tagja volt a csoport gyermekeket mentő részlegének, Jolanta álnéven tevékenykedett.  Már a Zegota megalakulása előtt társaival több, mint háromezer hamis papírt juttatott el zsidó családokhoz, hogy azok elmenekülhessenek a németek elől.

A kismamák közül sokan az úgynevezett gazdasági erőszak áldozatai: partnerük lebeszéli őket, esetleg tiltja is a munkavállalásukat. Megkérdőjelezik, fillérre elszámoltatják kiadásaikat. Kényszerűen működnek közre a családi vállalkozásban. Sőt, az is előfordul, hogy bevételeik és a közös családi erőforrások felett egyáltalán nem rendelkezhetnek – állítja a Jól-Lét Alapítvány képviselője az fn.hu cikkében. A kisgyerekes anyák sikeres munkavállalása nemcsak a bevételekre, hanem a családon belüli „erőviszonyokra” is pozitívan hat, illetve hosszú távon csak a munkavállalás és önálló jövedelem biztosítja az öregkori megélhetést, illetve azt, hogy akkor sem lehetetlenül el a nő (illetve adott esetben a gyerekek) megélhetése, ha a partner elveszíti munkáját, megbetegszik-meghal, esetleg új kapcsolatra vált.

Ha belegondolok, a Nagy alig volt nagyobb, mint a Kicsi most, mikor először látta. És akkor éppen tíz éve ment már, nagyjából teltházzal. Persze a gyerekelőadások szerencséjére a közönség két-három évente automatikusan megújul, de azt hiszem, ez még kevés lett volna a sikerhez.