189. oldal - Bezzeganya

Tegnap gyereknap volt, amikor a gyerekeket szórakoztatják vagy megajándékozzák valamivel. Tulajdonképpen én is gyerek vagyok, de én nem megajándékozott, hanem ajándék lettem, bár vehetjük úgy is, hogy ezzel engem is megajándékoztak – hiszen egy lakásban kergetni a cipőfűzőket mégiscsak jobb perspektíva, mint egy ketrecben ücsörögni és várni, hogy vigyen el már végre engem is valaki. Elhoztak, hogy játszópajti legyek egy embergyereknek, van ennél rosszabb foglalkozás is. Annál biztos jobb megnevezés, mint „fölösleges szaporulat” ahogy eddig hívtak bennünket.

Sziasztok! Egy 24 éves boldog férj vagyok, és igyekszem tökéletes Apácskává válni.  2012 novemberében kezdtük megtervezni az esküvőnket, majd 2013 január elején úgy éreztük, itt az ideje, hogy a szerelmünk egy új életben testet öltsön. Úgy számoltuk, hogy nagyjából az esküvő időpontja körül járunk majd sikerrel, de elszámítottuk magunkat.

Problémám nem volt, még az ödémásodós lábaim is kevésbé dagadtak, mint azelőtt, keveset híztam (na jó, eleve volt rajtam jó néhány kiló plusz, szóval ennek azért örültem), sajtot kívántam tejjel meg zöldségekkel, gyalogoltam, intézkedtem, jöttem-mentem, pörögtem, nem volt velem sok gond.

Mindig arról álmodtam, hogy kislányaim lesznek. De legalább egy. Talán mert nekem is lánytestvérem van és olyan jól megvoltunk mindig. Amikor az első gyermekünket vártuk, nagyon bíztam benne, hogy lány lesz, úgy voltam vele, hogy akkor meglesz az örömöm, utána már jöhet bármilyen nemű baba. Persze fiú lett. És a második is. Az elsőnél jobban csalódott voltam, mint a másodiknál. Édes, gyönyörű kisfiúk, gyakran megkérdezik, hogy lányok-e, pedig nagyon fiús ruhákat hordanak és a hajuk is rövid, csak hát az angyalarc, kék szemek, szőke göndör haj és bájos mosoly sokakat megtéveszt. Imádom őket, igazi eleven, rosszcsont fiúk, építőkockáznak, autóznak, markolóznak, daruznak. Olyan jó lenne még egy harmadik, nem csak akkor, ha kislány lenne. De ha sikerülne, akkor nagyon boldog lennék. Sajnos hazánkban nem engedélyezett, hogy megválasszuk a születendő gyermek nemét.

Erre a hétre töltött zöldségek receptjeit hoztam. Ezek mindegyike gyakorlatilag egytálétel, tartalmaznak húst, általában rizst és valamilyen mártást is készítek melléjük, így komplett ebédet tudok tálalni, ami viszonylag könnyen és gyorsan elkészíthető. Nálunk a család nagyon kedveli ezeket, főleg a fiam, aki odavan a hússal rakott ételekért.

Ma már majdnem a telefon után nyúltam, hogy felhívjalak és viccesen kárörvendjek, hogy ismét egy évvel öregebb lettél, vén csataló. Már láttam, ahogy bajuszod alatt mosolyogsz, szemeid ragyognak, és arról mesélsz izgatottan, hogy a Hajógyárira tervezel menni szalonnát sütni. Jó kis születésnap, mondom neked, és megfejelem egy közös sörözés ígéretével. Aztán belém hasít a felismerés: ez a beszélgetés soha nem fog elhangozni köztünk. Nem lesz több születésnapozás és szalonnázás. Alig több mint három hónapja hagytál itt minket és mentél el az örök táncmezőkre.

Páran kíváncsiak voltatok, hogy a férjem hogy éli meg/át az ikreink elvesztését. Először leírom az én szemszögemből:

Két gyerekprogramot ajánlunk a gyereknapos hétvégére.

Nemrég írtam második gyermekem születéséről. Az azóta eltelt nyolc hónap nem volt túl fényes, mert a hároméves Nagy szinte egyfolytában beteg volt, és ezt természetesen, jó testvér módjára megosztotta az öccsével is. A betegségeket egész jól tudom kezelni, de az ezzel járó bezártságot annál kevésbé. A hosszú tél folyamán nem sokszor tudtunk kimozdulni, vagy az idő, vagy a különböző kórságok miatt, ami egy háromévessel nem egyszerű. Hiányzott neki a mozgás, a társai a bölcsiben, a szabad levegő. Gondolom, ez is növelte a hisztik számát. És elérkeztünk A témához. Mikor hazahoztuk Öcsit a kórházból, a Nagy igazán örült neki is és nekem is. Néhány nap múlva egy sokadik "nemakajom" és "nem is sejetsz engem, ejmentéj a kójházsba" után kiborultam és sírva fakadtam, ezen a Nagy is elsírta magát. Lényegében együtt sírtunk. Ezután néhány feszültségmentes nap következett, a Kicsi eszik-alszik-nézeget üzemmódban volt, így a lányommal is egész sokat tudtam foglalkozni. Ezt igényelte, sőt, ki is követelte magának. Mint kiderült, rendkívül sok dolgot lehet játszani, míg az ember szoptat.

Borzasztóan fáj, de el kell engednem a babámat.

Ilyenkor májusban évek óta zsúfoltak a délutánjaim: ha van három közösségbe járó gyereked, ezzel jár. Szeretem az anyák napját, a kölykök olyan lelkesedéssel titkolóznak hetek óta, mindig el-elejtegetve egy-két apróságot, szemük sarkából lesve, mit szólok hozzá, kigyúl-e a kíváncsiság fénye a szememben, rákérdezek-e, mi az, hogy erőteljes tiltakozással közölhessék: Anya! Ez titok! Későtavaszi hagyományos játékunk ez, csak a mienk, nem érti senki más, nem tudja senki, készülünk, ők arra, hogy meglepjenek, én arra, hogy újra és újra megmosolyogjam magam: megint bőgök, és felnevessek, amikor a gyerek odasúgja az ünneplés közepén: Anya, már megint sírsz.

Ez a szakasz a 28. héttől a gyereked megszületéséig tart. Ha a harmad elején jön a világra, már 95% esélye van az életben maradásra. Itt az idő, hogy összeállítsd a kórházi csomagot és kialakítsd azt a helyet vagy szobát, ahová az új családtagot haza fogod hozni. Nem kell aggódni, ha nem a kiírt napon születik meg, hiszen csak minden huszadik újszülött „pontos”. A legtöbb szülés a terhesség 38–42. hete között történik.

21. hét

Férjemmel négy gyermekünk van, ebből három a miskolci Semmelweis Kórház szülészetén jött világra. A harmadik babánk koraszülött lett, ezért ő a megyei kórházban született). A szülés-születés fájdalmas, de csodálatos volt, a szülésznők segítőkészek és odafigyelők, csak jókat tudok róluk mondani. Fogadott orvosnál szültem, már évek óta hozzá járok, a szülésnél is maximálisan meg voltunk vele elégedve: figyelmes volt és végigkísérte a teljes vajúdási-kitolási időszakot, sőt minden nap megnézett a kórházban tartózkodásom alatt (igaz, volt is rá sajnos oka, erről pár sorral lejjebb). A szülőszobai megfigyelés két órája alatt a férjem és a babánk végig velünk volt, nem zargattak minket, de be-benéztek, hogy minden rendben van-e. Dorottya ügyesen szopizott, így hamar eltelt a két óra. Ezután lekerültem a baba-mama osztályra (vasárnap, este 10 óra körül).

Volt egy elképzelésem arról, milyen lesz, ha egyszer "áldott állapotba" kerülök. Nyugodt, békés, örömteli. Normális és átlagos. Ám elképzeléseim szöges ellentéteként jelen pillanatban egészen áldatlannak élem meg, holott velem és a bennem leledző Valakivel minden rendben van. Február végén komolyan felmerült a gyerekvállalás gondolata, amit tett is követett. Április végén pozitív teszt. Katartikus, megtisztulós, más-tudatállapotba-helyezkedős ősanyává változások nélkül. Örömmel és a legnagyobb természetességgel fogadtuk a dolgot, bár még jele nincs a fürdőszobaszekrényben sormintaként tekergőző teszteken kívül, amit hetente egyszer-kétszer lepisilek a buli kedvéért. Vicces, amint hamarabb jön elő a tesztcsík, mint a kontroll... és megnyugtató, hogy még ott van. Érzelmi lángolásom nincs. A világ legtermészetesebb dolgaként élem meg, hogy létezik, fejlődik és hogy hamarosan meg fog mutatkozni.

Kamaszkori tündérmeseként indult a miénk. Férjemmel egy gimibe jártunk, kiskamaszként szerelmesek lettünk. Minden szépen alakult, ahogy a nagykönyvben: szerelem, tanulás, egyetem, eljegyzés, házasság, lakás. Ahogy „kell”. Rózsaszín köd egészen a gyermek-kérdésig. Nagyon szerettünk volna, de valamiért sokat váratott magára a babánk. Két év mindenféle kálvária után (amelyre most nem térnék ki) végül várandós lettem. Nagyon boldogok voltunk, minden újra „rózsaszín” lett. Szépséges, problémamentes 9 hónap volt, sok vizsgálattal, de mindig negatív eredménnyel. Úgy tudtuk, hogy a világ legegészségesebb gyermekét várjuk.

Papírok, előkészítés, vizsgálat: már háromujjnyi! Örültem, hogy volt értelme az esti forgolódásomnak, így hát 9 körül burokrepesztés, 10:40-kor oxitocin, 11:45-re baba! Nagyon boldog voltam, hogy láthatom, és hogy még dél előtt hajlandó volt kibújni! Megmérték, mondták, mekkora szép nagy baba, hallom az orvos motyogja többször az orra alatt, hogy 5090 gramm, mint akinél még nem 100 százalékos a feldolgozottság. Erre mondom nem ő volt a legnagyobb, a tesó 5900 gramm volt. Visszakérdez háromszor, válaszolok háromszor. Őt is simán szülte, anyuka? Mondom igen. Még láttam rajta, hogy dolgozza fel az infót, de gratulált kedvesen, majd ment a dolgára. Nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy én milyen hősnek gondolom magam, és azért írom ezt le. Ha így lenne, akkor a második lányunkat, aki majdnem 6 kg-mal született, bemondattam volna a tévében is, ugyanis felajánlották, hogy kihívják a sajtót, ha gondolom, jól jönne a kórháznak is, de mondtam, hogy szó sem lehet róla, nincs mit mutogatni ezen a babucin, szép és egészséges és kész. Szóval nálunk a felállás a születési súlyokat illetően a legidősebb lány 4400 gramm, 54 cm, a második lány 5900 gramm, 57 cm, a hamradikra sikerült egy fiú is, aki 4800 gramm 60 cm volt, és most a picilány 5090 gramm és 60 cm. A két nagylányunk, akik mostanra már tíz- és nyolcévesek, magas, vékony csajszik lettek, a fiunk is egy átlagos hároméves ovis kissrác, és remélem, a pici sem lesz olyan kis szumós alkatú, mint újszülött korában!

Milyen furcsa az élet. Megszületünk, ahogyan növünk, van egy szép kis tervünk az életünkre, kitűzünk célokat, eldöntjük mi a jó és mi a rossz, mi az, amit mi soha az életbe nem tennénk. Mindenről van véleményünk, szilárd meggyőződésünk, amiről azt hisszük, semmi nem tudja megváltoztatni. Pedig az élet hozhat olyan helyzetbe, amikor kívülállóként roppant okos és bölcs tanácsot tudnánk adni, tudnánk mi a helyes, de belülről… összedőlnek az elveink, mint egy kártyavár. 26 éves vagyok, van egy hároméves kisfiam, akit az édesapja nevel. Még csak egy mondatot írtam le, de már erről is mindenkinek lenne véleménye. Elmondom azért az egész történetet, bár nem várok feloldozást, nem mentegetem magam, egyszerűen leírom a tényeket. Lehet, hogy a véleményed nem változtatja meg, de a történet így lesz kerek egész.

Gyerekünk lesz. Persze ezt már január kilencedike óta tudjuk. Aznap este gondoltam úgy, hogy a három napja késő menstruációm és a két nap múlva esedékes epeműtétem együttesen indokolnak egy terhességi tesztet, mert tulajdonképpen várhatok babát, - ahogy a Való Világ ikszedik szériájának szereplői mondták minden kiszavazáskor: - benne van a pakliban. Bár száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem várok. Főleg, hogy néhány nappal előtte teszteltem negatívat. (Tudtuk már akkor, hogy ha lányunk lesz, Emmának fogjuk hívni, ezért szomorkásan konstatáltuk, hogy hát NEmma.)

Nincsen bennem nő már semmi. Felfalta az anya.

A cím egy az egyben plágium, tulajdonképpen témával együtt, eredetileg Laár András könyvében szerepelt egy írás róla, de feltételezem, a BA-olvasók többsége nem feltétlenül olvas Laár Andrást könyv alakban (viszont a posztomat ihlető írást az imént megtaláltam ). A téma lényege, hogy Honti Margó pszichológus vetette valamikor fel, hogy minden embernek van számtalan alszemélyisége a fő személyiségvonásai mellett, amit mindenféle életben felmerült helyzetekben használ, legalább hat darab, és a párkapcsolatunk akkor lehet harmonikus, ha az eltérő alszemélyiségeink mindegyike legalábbis elviseli a másik alszemélyiségeit, amit nem is olyan könnyű, mert kifejezetten nehezen kezelhető alakok is akadhatnak köztük.

A Növények Napja programsorozathoz kapcsolódóan és a Biodiverzitás Világnapra is utalva Pünkösd hosszú hétvégéjén kisebb programokkal (állomásos játék, gyermekfoglalkoztató sarok) várnak minden érdeklődőt a Nemzeti Botanikus Kertbe, Vácrátótra. Téma: a Botanikus kert és a Pannon Magbank mint a biológiai sokféleség őrzői.

Nem lesz könnyű úgy összefoglalnom a történetemet, hogy minden fontos dolog benne legyen, amit szeretnék, de ne tűnjön folytatásos regénynek. Anyám nem akart, ezt több alkalommal is közölte velem, nem indulatból, csak a történelmi hűség kedvéért. Ha csak rajta múlt volna, elvetet. Néha arra gondolok, az tán jobb lett volna nekem. Később nagyszüleim neveltek egy ideig, majd visszakerültem a szüleimhez.

Eltelt egy hónap. Jó bő hónap, végigrettegtem az egészet, egészen elképesztően irracionális módon viselkedtem. Persze, csak belül. Mások szinte normálisnak mondanának, komolyan. És ha csak ez történne, azt mondom, oké, drága tündérem, tessen magad összeszedni, emlékezz, mindig milyen erős vagy, milyen vidám, milyen töretlenül és törhetetlenül optimista; fel a fejjel, dolgozd fel, nézz előre. De persze csőstül jön az áldás, változik a kamatláb, kupi van a munkahelyen, télből tavasz lett – két napra, aztán most meg nyár van, hogy a fene egye meg, és itt van, tessék: a fejem is fáj.

20. hét

Rengeteg fotó érkezett az április végén indult fotópályázatra, melyre a Vidámparkban készült fotókat vártak. A Life.hu szerkesztősége kiválasztotta a harminc legvidámabb, leghangulatosabb felvételt, és feltette erre az oldalra. A fotókra május 20-ig lehet szavazni, egy ember egy nap egy szavazatot adhat le.

Édesanyád egyedül vajúdott és szült, míg édesapád a kórház folyosóján tördelte a kezét? Nagymamád pedig még a szülőotthonba is egyedül ment, vajúdva, ahol szinte rá sem néztek a szülés alatt?

Tíz évig voltam duci kislány – 8-18 éves koromig. 18 éves koromtól elhízott voltam, majd 23 éves koromtól még két éven át nagyon elhízott. Hogy milyen károkat okozott a túlsúly, elképzelni sem tudom, de van egy kialakult betegségem, ami ennek tudható be. Kórosan kitágultak a visszereim. Kialakulhat genetikai okok miatt, álló munkavégzés következtében, lehet az időskorra fogni, de okozhatja bizonyos típusú és mérvű elhízás. Az én esetemben anyai ágról lehet öröklött a hajlam, bár Édesanyám visszerei 40 évnyi állómunka után sem igényelnek orvosi beavatkozást.

Eleve kiszolgáltatott helyzet, mikor az ember lány hosszú tépelődés után elhagyja a férjét, és hazaköltözik a szüleihez, plusz probléma, ha terhes, úgy, ahogy én. 17-18 hetes terhes lehettem, mikor Valentin-nap reggelén több órás újabb parttalan vita után kiléptem közös otthonunk ajtaján. Utólag úgy látom, hogy én homokba dugtam a fejem, nem vettem észre időben a dolgokat, ha meg mégis, azt mondtam, hogy még csiszolódunk, idő kell a harmóniához. Nem éltünk együtt a házasság előtt, mivel az ő szakmája nem tette lehetővé, legalább is nekem azt mondta. Persze tisztában voltam a katolikus egyház írott, és íratlan szabályaival, így nem erőlködtem, belátom, hiba volt. Ő, pedig mindent elintézett ezzel a kifogással. Azt hiszem az ekkori engedékenységemből azt szűrte le, hogy később is majd minden úgy lesz, ahogy ő mondja, nem lesz ellenvetésem semmiben.