204. oldal - Bezzeganya

Én most tök jól vagyok. Nem magamról írok, csak úgy általában (magamról egy picit, mert az megy, na). Arról írok, hogy nem illik bezzegelni, de panaszkodni sem igazán, mert az meg rinya. A kettő közötti sáv meg nagyon keskeny, szabad szemmel talán nem is látható. Hol tartózkodik akkor egy egy-két-há stb. kisgyerekes anya manapság? Szabad-e elfáradni időnként, mikor az ember a saját maga által választott kis mókuskerekét tapossa? Illik-e ennek hangot adni, vagy úgy szokás, hogy az ember csendben teszi a dolgát akkor is, amikor nagyon nehéz? Mint a nemtommilyen törzsi asszonyok az On the Spot-ban, akik a törzsük szokásai szerint néma csendben szülnek, különben szégyent hoznak a családjukra? A szülés utáni depressziót is nehezen ismerik fel sok kismamánál, mert nem illik panaszkodni, de ezt már nem is akarom idekeverni, mert nem kóros állapotról írnék, csak amolyan hétköznapi (és testi) kifáradásról. Ha egy témán elkezdek kattogni, az agyam mindig saját “élmények” indítják be, itt jön egy rövid saját sztori.

Sokszor mondogattam már magamban, na meg hangosan is, hogy a magyar oktatási rendszerben kevés gyakorlati (értsd: a mindennapi életben hasznosítható) ismeretet tanítanak. Ez a meggyőződésem szeptember óta megerősödött. Az első félév nemcsak Balázsnak, hanem nekem is kőkeményen a tanulásról szólt, és itt nem arra gondolok, hogy végigvettem vele a matek anyagot, és hogy sok év után először szabályos „k” betűt kellett írnom (jaj). Arra gondolok, hogy mikor mi az elvárható úgy általában egy elsős gyerektől, ezen belül pedig a saját gyerekemtől. Mostanra kezdek belejönni.

Párommal, Tamással a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy ha minden jól megy, – akkor még naivan azt gondoltam, hogy miért ne lenne így – három gyermekünk lesz.

Ha mégis így teszel, ne csodálkozz, ha hasonló lesz az eredmény, mint ezen a Facebookon keringő videón:

Németországban két katolikus egyházi kórházban is megtagadták egy megerőszakolt nő ellátását, a hivatalos álláspont szerint tévedésből, a Der Spiegel vasárnapi összeállítása szerint azonban a Kölnben történt eset nem véletlen, és azt mutatja, hogy az egyház távolodik a társadalomtól.

Bajban vagyok, és úgy érzem, csak körbe-körbe járok a saját gondolataimban. Ott kezdeném, hogy a férjemmel négy éve vagyunk együtt, két éve házasodtunk össze. Ő 33, én 31 vagyok. Nekem jó néhány kapcsolatom volt, mielőtt összejöttünk, de nem komolyak. Neki viszont csak kettő, de mindkettő három évig tartott. A barátnője, akivel előttem járt, mindenképp szerette volna vele tartani a kapcsolatot. Amolyan hátországnak tekintette a férjemet, akihez mindig fordulhat, sőt, aki alkalomadtán talán vissza is fogadná. A kapcsolatunk elején megmondtam, hogy nekem ez így nem tetszik, de az ő dolga. Ha tartani akarják a kapcsolatot, tartsák, csak ne titkolózzanak. A bajok akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy a hátam mögött találkoztak.

Azt már korábbi sport- és motoros balesetekből, törésekből és rándulásokból tudtam, hogy az átlagnál valószínűleg magasabb a fájdalomküszöböm, mivel törött lábban simán tesiórára jártam, bár egy kicsit sántítottam futás közben.

Akik az előző rész olvastán kényelmesen hátradőltek, mondván: „lám, lám, megmondtam, mono ne menjen bele poli kapcsolatba, mert rossz lesz neki”, azok most kapaszkodjanak, mert PoliZoli és MonoPoly életében a csúfos kudarc után egy évvel beköszöntött a sikertörténet. Legalábbis most közel egy év után nagyon úgy tűnik. Az új szereplő Adél (aka A másik nő), akit Zoli egy újabb baráti társaságban ismert meg, nem sokkal a Réka-ügy lezárulása után. Akkor még együtt volt az előző barátjával, aki sem pszichésen, sem fizikailag nem volt alkalmas egy párkapcsolatra, így aztán érthető, hogy Adélnak más férfiakon is meg-megakadt a szeme. Idővel egyértelművé vált, hogy érdeklődik Zoli iránt. Én biztattam Zolit, hogy lépjen: végre egy nő, aki megjelenésre, kisugárzásra nézve is egy szinten van vele, ráadásul szimpatikus is, és jót tenne neki, ha valami (vagy valaki) kibillentené a jelenlegi kilátástalan helyzetből. Ő azonban inkább várt.

Jövő évtől nem lehet nevelőotthonokba beadni 12 évesnél fiatalabb gyereket. Az a cél, hogy ehelyett nevelőszülőkhöz, családba kerüljenek - mondta Soltész Miklós szociális, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár pénteki sajtótájékoztatóján, Budapesten. Kivételek lehetnek, például a súlyosan fogyatékos gyermekek esetében - tette hozzá az államtitkár. A 2014. január 1-jén már gyermekotthonban élő 12 évesnél fiatalabb gyerekek nevelőszülőknél történő elhelyezését fokozatosan valósítják meg.

Egyszer csak a tökmagok ellepték az egész Konyhaszekrényt. Ma nagy sütés-főzés van a Konyhában és rájuk is szükség van. Na, de ilyenkor felborul a fűszerek nyugalma! Az apróságokkal bizony foglalkozni kell, szemmel kell őket tartani. Begurulnak minden pici résbe, csak a játékon jár az eszük. Alma Anna, a dadusuk próbálja őket kordában tartani, de nem sok sikerrel.

A meddőséggel kapcsolatos posztokat olvasgatva gondoltam, hogy megosztom én is az érzéseimet veletek. Lassan 2,5 éve döntöttük el párommal, hogy szeretnénk egy kicsit közösen. Én, aki addig elképzelni sem tudtam volna azt, hogy családot alapítsak (egyetem után pár év munka, főváros, pörgés, valahogy fel sem merült korábban a gondolat) izgatottan vetettem bele magam a kihívásba. Nem jelentett ez az elején semmilyen konkrétumot, próbálkoztunk, ahogy mondani szokás. Körülbelül egy év után kezdtem el gondolkodni, hogy nahát, csak nem jön a baba, ugye nincs baj? Felkerestem Budán egy állami nőgyógyászt, aki először PCO gyanúsnak talált. Utánaolvastam, megnyugodtam, valóban, ha akarom, a tünetek nagy része akár igaz is lehet rám. Életmódváltás, gyógyszeres kezelés, rendben, csináljuk, a diagnózis kézzelfogható és ésszel felérhető, mit kell tennünk azért, hogy sikerüljön teherbe esnem. Ez után 1-2 vizsgálat jött, ami kimutatta, szó sincs PCO-ról, a petéim gyönyörűen érnek, elég van, nincs semmi gond. Jól van, mondtuk, akkor adjunk még egy kis időt magunknak.

A segítségeteket szeretném kérni.

E heti kezdettel az Egyesült Királyságban egy meglepő vetélytársa lesz a könyvesboltoknak és könyvtáraknak, amelyek könyveket akarnak tenni a gyerekek kezébe. A McDonald’s gyorsétterem-hálózat gyerekkönyvekkel váltja fel a színes Happy Meal dobozkák megszokott, olcsó, eldobható, műanyag játékait.  Mivel az étteremlánc forgalma fenomenális, ezért egycsapásra a Szigetország legnagyobb gyerekkönyv forgalmazói lesznek.  Az elkövetkezendő két évben nem kevesebb, mint 15 millió gyerekkönyv jut majd el általuk a gyerekekhez.

Hosszú évek óta ugyanoda járunk síelni, egy eldugott kis olasz faluba, amelyet nyugodtan nevezhetek az álomhelyemnek. 10-12 óra autóval (a negatív rekord 14 óra volt, ekkor lavinaveszély miatt lezárták a hágót, több órát vesztegeltünk az úton), a végén már mindenki nyűgös kicsit, de a hely kárpótol mindenért. Tavaly év végén gondoltam egy merészet, és kipróbáltam, milyen az út, ha a háromnegyedét repülővel teszem meg. A WizzAir milánói járatára vettem jegyet.

Év elején még csak lopakodott. Jöttek a hírek furcsa iskolaigazgató-váltásokról és az azt követő, időnként szélsőséges reakciókról. Szülői döbbenetekről, mikor kiderült, a korábban neves szakiskolában épp a szakmai felkészítéssel lesz a gond, ha a diákok a korábban használt helyszínre legfeljebb önerőből tudnak eljutni, a frissen hozott osztályfőnöknek lövése sincs a szakterületről, a kollégiumban pedig 7 gyerekre jut egy darab szekrény.  Aztán jöttek a hírek, hogy aki nem spájzolt be krétát, tisztítószert, nem kért a szülőtől vécépapírt vagy fénymásolópapírt, az januárban bajba kerülhetett, mert a frissen szervezett állami mamutnak még nincsenek megfelelő eljárásai a helyzet kezelésére, hiányoznak a megfelelő hatáskörök, dokumentumok, szerződések és szabályzatok, meg olyasvalakit se nagyon találni, aki megbízható információkat képes adni. Mostanra már ott áll a helyzet, hogy a pedagógus-szakszervezet belengette a februári többnapos sztrájkot. Jól nézünk ki.

Mondhatni, ikrekként nőttünk fel, alig egy év a különbség közöttünk. Amióta az eszemet tudom, úgy érzem, hogy van egy nagyon különleges kapocs kettőnk között, amit csakis mi érthetünk, annak ellenére, hogy teljesen különböző személyiségek vagyunk. Nem feltétlenül gondolunk rögtön ugyanarra, de amint meglátjuk a másik szemében a csillogást, automatikusan belemegyünk a játékba, mert tudjuk, hogy abból csak jó sülhet ki.

Szeretném előre leszögezni, hogy nem akarok általánosítani minden orvosra, kizárólag a mi, és sajnos több helyi gyermek esetét kívánom megosztani a Bezzeganya olvasóival. Nem szeretnék konkrét települést, orvost megnevezni. Nem tartom etikusnak. Elég legyen annyi, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik kisvárosa.

Jász-Nagykun Szolnok Megyei Hetényi Géza Kórház, Szolnok

A ma ismert mesék többsége már azelőtt is terjedt az emberek között, hogy elsőként elkezdték volna összegyűjteni és leírni őket. A Hamupipőke eredetije például az i.e. 1. századba nyúlik vissza, és némi változásokkal középkori kínai mesegyűjteményekben és az Ezeregyéjszakában is feltűnik.

Új sorozatunkban olyan nőket szeretnénk megszólaltatni, akik az általuk választott területen tökéletesen megtalálták a helyüket, céltudatosságukkal, kreativitással bizonyítják a női karrierutak nemcsak sokszínűek, de igazán izgalmasak is tudnak lenni.

Rémálmaim vannak.

2010. tavaszán derült égből villámcsapásként jelent meg két csík a tesztemen. Hogy miért ért váratlanul a dolog? Mert nem tettünk érte tudatosan, hogy legyen harmadik, csak ajándékba kaptuk. Az én legszebb karácsonyi ajándékom ugyanis a kisebbik fiam, aki 2010.12.24-én született meg, akinek még a neve is „Isten ajándéka”.

Egy előző posztban megírtam, hogyan lettem egy potenciálisan nem-monogám kapcsolat részese. A nagy érdeklődésre való tekintettel most következik a folytatás. A szereplők: PoliZoli és MonoPoly, kis megszakításokkal már öt éve együtt, de még nem házasok – és Réka, akinek révén esélyt kaptunk arra, hogy az elméleti poliamoriát átvigyük a gyakorlatba. De ahogy az oroszok mondják, az első palacsinta soha nem sikerül jól.

Folytatva a múltkor megkezdett főzősuli-sorozatot, úgy gondoltam, írok egy keveset az ételsűrítési módokról.

Első mondatként szeretném leszögezni, hogy nem szeretnék megijeszteni senkit. A második mondat szintén egy egyfajta használati utasítás: nem a terhesség ellen beszélek. A bejegyzés apropóját Katalin hercegnő kórházi „nyaralása” szolgáltatta, viszont a témáról már régóta írni szeretnék.

A XII-XIII. századtól nyomon követve a változásokat, csak a XIX. század végére bontakozik ki előttünk a gyerekek valódi megbecsülése, mely számunkra tán már olyan alapvetővé vált, mint a lélegzetvétel.

Kedves Bezzeganya szerkesztők, olvasók és véleményezők!

Amikor a számítástechnika először elterjedt a köztudatban, szüleink nagyjából úgy vélekedhettek róla, mint mi mondjuk a részecskegyorsítóról napjainkban. Remek technológiai újítás, de ha meg kellene érteni a mögötte húzódó elméleti fizikát, bizony erőteljes fejvakargatásba kezdenénk.

Három fiam van, már az elsőnél is gondolkodtam a mosható pelenkázásról, de kiszámoltam, hogy méretenként mennyi kell és mennyibe kerül, és inkább lemondtam róla. Mi van, ha nem jön be? Ráadásul anyu is elmondta, hogy a pelusokat ki kell dörzsölni, kifőzni, szárítani a pici lakásban télen, nagyon nagy macera. Maradt az eldobandó pelenka, árakat figyelve, cipelve haza nagy pakkokban a szemetet.