152. oldal - Bezzeganya

Japán lakosságának negyede 65 év feletti. Elöregedő társadalmukban fontos kérdés az idős emberek gondozása, ápolása. A robotika szinte az élet minden területére kínál megoldást, természetesen erre is. Egy nemrég vetített műsorban érdekes ötlettel próbálták az idős, magányos, sokszor súlyos beteg emberek életét jobbá tenni.

Írásbeli felvételik négy-, hat-, nyolcosztályos középiskolákba. Előtte némi botránnyal – már kezdjük megszokni, hogy last minute botrány nélkül lassan nincs felvételi sehova, tanulja a gyerek, mi a zélet. Aztán hasonló módon improvizált megoldás, ja, idén még nem. A gyerek meg a szülő közben kapjon hátsófali infarktust, úgykellneki, minek akart középiskolába menni. Aztán jön az eljárás maga – tessék elhinni, nem pusztán a felvételi ténye gondolkodtat el (valamit csinálni kell, ha több gyerek, mint hely, meg ha valami irányvonalat akarunk esetleg tartani az intézményben, ami már se nem kötelező, se nem mindenkinek járó lehetőség), hanem az egész, aminek részleteiben érintettként lassan magam is elmerülhetek.

Stacey Janion és Anthony Larby James nevű kisfiukkal (Forrás: Facebook)

Három év telt el, mire a diagnosztizált meddőségi problémáktól eljutottunk a férjemmel a gyerekvállalásig.

Mikor kezdődik egy család története? – teszem fel magamnak a kérdést sokadszor.

Réges-régen a világ nem olyan volt, mint most, hanem egészen más. Sokkal nagyobb volt a nap, az elefántok szőrösek voltak, a halak meg két lábon sétáltak a tengerparton, úgy gyűjtögették a színes kagylókat, abból nyakláncot fűztek, a nyakukba akasztották. Mert akkor még a halaknak volt nyakuk. A sárkányok egyszer gonoszak voltak, máskor meg jók, mikor milyen kedvük volt, a csuda sem tudott kiigazodni rajtuk. De ami a legmeglepőbb, a postahivatalok is tovább nyitva tartottak. Egyszóval csudálatos egy világ volt ez, ami réges-régen volt.

Nem tudom, ki hogy van vele, én mostanában a nagy ünnepi trakták után szívesebben eszem könnyebb, húsmentes ételeket, salátákat, leveseket. Arra gondoltam, hogy ezen a héten túróval készülő recepteket hozok, mert ebből az alapanyagból igen sokféle étel készíthető, az előételtől a desszertig majdnem mindent lehet belőle varázsolni. Korábban már volt egy túrós poszt, de vannak még az ott ismertetetteken kívül jó és kevésbé ismert receptek, amelyeket most közre is adok.

Azt, hogy pontosan mikor és kivel történt meg, amit most elmesélek, nem árulhatom el. Kezdő anyukaként – hiába olvastam róla ezer helyen, hiába vettem részt kétszer ugyanazon az elsősegély tanfolyamon, hiába vigyáztam minden apró mozdulatomra két hónapig, a harmadik hónapban ügyetlen voltam és a kisbabám leesett a kanapéról. Utólag nézve semmi sem történt egy járni tudó kisgyerek napi zakózásaihoz képest, nyoma sem volt sérülésnek, de mivel ilyen pici babára jobban kellett volna vigyáznom, elvittem a kórházba, hogy biztosan ne legyen semmi baja. Az adott helyzetben érzett mardosó önvádon természetesen az ügyeletes egészségügyi személyzet viselkedése is rontott egy sort (kiosztottak rendesen – jogosan), de semmit nem szóltam, mert tudtam, hogy hülyeséget csináltam, mikor – ráadásul egy sz@ros fotó kedvéért – eltávolodtam tőle.

„egy nő sohasem érezheti magát az anyaságból kirekesztettnek, csak ki kell nyitnia ajtaját és szívét, s mindkettő gyorsan zsúfolásig meg fog telni rászorulókkal.”

Emily Perl Kingsley: Üdvözöljük Hollandiában

30. hét

Annyi szörnyű történetet hallani. És a dolog természetéből adódik, hogy majdnem mindig csak az történet egyik felét halljuk, és az is erősen szubjektív. Így aztán tilos ítéletet mondani ezekben az ügyekben. Egyrészt semmi közünk hozzá, másrészt féloldalas, erősen befolyásolt információkra hagyatkozni nem épp érett dolog. Szóval nem teszünk ilyet, nem ítélkezünk, ezt nem ironikusan mondom, hanem komolyan. Nem ítélkezem.

A gyereknevelés során vannak olyan mondatok, melyek valóságtartalma igen alacsony. Biztos sok olyan anya van, aki soha nem füllentett a gyerekének, és csakis a színtiszta igazat mondta neki, a többieknek talán ismerős lesz néhány az alábbiakból.

Ferenc pápa a múlt vasárnap, egy vatikáni keresztelő alatt szentbeszédét félbeszakítva arra biztatta az anyukákat, hogy nyugodtan szoptassák meg gyermekeiket, ha azok felsírnak. A Sixtus-kápolnában rendezett ünnepségen elhangzott szavak sokakat megerősítettek abban, hogy a jelenlegi katolikus egyházfő, egyes elődjeivel ellentétben a szigorú vatikáni protokoll elé helyezi az emberséget, a gyerekszeretetet és a közvetlenséget.

Néhány bólogatós és néhány számomra idegen-ijesztő fejezet után arra jövök rá, Marie Kondo nem csinál mást, mint falusi nagyanyám, az egyetlen lény, aki tökéletes következetességgel és eredményességgel alkalmazta a leírt módszert. Öreganyámnak azonban volt néhány helyzeti előnye: elkölthető pénze töredéke volt Marie jómódú ügyfeleinek, és finoman szólva az igényei és szabadidős tevékenységei is eltértek azokétól. Az alapelv mégis ugyanaz volt: ne tarts a lakásban olyasmit, amit nem használsz örömmel, tárolási módszereid legyenek pofonegyszerűek, és ne legyen több tárgyad, mint amit képes vagy mindenféle bonyolult módszertan és eszközpark, esetleg segítő kezek nélkül menedzselni.

Leelah Alcorn Joshua Alcornként látta meg a napvilágot egy Ohio állambeli kisvárosban, egy sokgyermekes konzervatív családban. Akárcsak Shiloh, ő is nagyon pici korában felismerte, hogy voltaképpen a másik nemhez tartozik belül. A következő idézetek utolsó blogposztjából származnak.

Tavaly decemberben eldöntöttük, hogy jöjjön a kistesó az akkor 2,5 éves kislányunk mellé. Február 13-án volt az utolsó menzeszem, és március közepén már tudtam is, hogy úton van a második babánk. Nagy volt az öröm, a lányunknak egyből mondtuk is, mivel elég aktív gyerkőc, és muszáj volt neki elmagyarázni, hogy miért nem lehet anyán ugrándozni.

Brad Pitt és Angelina Jolie legidősebb biológiai gyermeke, a nyolcéves Shiloh szeret kiöltözni. A kislány maga választotta ki a szerelését édesanyja legújabb filmjének, a Rendíthetetlennek hollywoodi bemutatójára is.  Egy fekete szmokingot vett fel fehér inggel és fekete nyakkendővel.  Mindez kiemelte csillogó szőke, fiúsra vágott haját, és ragyogó kék szemeit. Filmcsillag édesapja büszkén karolta át, amint a papparazzi villogtatta a vakukat az arcuk előtt, az arca az apai szeretettől ragyogott, amint gyermekei körülvették. Shiloh öltözete kedvező fogadtatást kapott mindenfele. A divatszakemberek dicsérték a hibátlan stílusát, mások azt, hogy a szülei megengedték neki, hogy azt vegye fel, amit akar. Akik pedig a családról olvasgatni szeretnek a bulvársajtóban, már meg sem lepődtek.  Shiloh már évek óta ilyen: szeret fiúsan, azaz mondhatjuk inkább „fiúnak” öltözni, és ennek megfelelően viselkedni.

Azt mondják anyáék, ha nem lesz igazi hó,  legfeljebb műhavon fogok megtanulni síelni. Nagylány vagyok, itt az ideje egy jó kis csúszkálásnak, nézzem csak meg apát, hogy száguld majd le a hegyről, mint akit puskából lőttek le, teljesen úgy. Bérelünk lécet, meg kapok szörnyszőrös sapkát, így eljátszhatom majd a jetit is, sőt még az unokatesóim is eljönnek, akik apáék keresztfiai, az Ágoston meg a Barnabás. Hát van ennél jobb program? Van bizony, mert arról nem volt szó, hogy  a hegyek ilyen magasak. Dobogókő, ami mellett lakunk, az is elég rémisztően magas, de ez a hegy, ez több a sokknál. Apa azt mondta, lehet, hogy téruszonyom van, és ezért érzem, hogy elszédülök a pálya tetején, ha lenézek, de nem nézek, mert még a hányinger is rám tört egyszer, ezért hülye leszek nézelődni, ráadásul lefelé. Téruszony, mintha legalábbis hal lennék, bár nagyon szeretek a vízben ficánkolni, de hiszen úszókártyáim sincsenek, nemhogy uszonyaim. Idén tehát nem tanultam meg síelni, de az unokatesóimmal megépítettük a világ leghosszabb sílécét, az egész család léceit összekötözve, ami olyan nagy lett így, hogy még az óriás lábú jetinek is jó lenne. Apa ki is próbálta, és felvette a szörnyszőrös sapkámat, és brummogott is, pedig a jeti nem medve, de azért így is dőltünk a nevetéstől. A végén már szúrt a hasam a sok kacagástól, pontosabban nem is a kacagástól, hanem egy síbottól, amibe belefeküdtem. Úgyhogy senki nem mondhatja, hogy sok műhó semmiért, hisz a jókedv azért eléggé valami, ha nem is minden.

Van, amikor nem olyan egyszerű. Az ember lánya megbeszéli, leteszi a gyógyszert, rákészül lelkileg, életmóddal, hőmérőzik, megfigyel, szedi a vitaminokat - és mégsem jön össze a baba. Aztán járkál orvostól orvosig, és lassan kiderül, nem lesz sétagalopp... Többek kérésére új fórumposztot nyitunk azoknak, akiknél a "csak ne görcsölj rá" már nem opció.

Épp esti mesét olvastam a gyerekeknek, amikor dörrenéseket hallottunk az utcáról. „Biztos megint tűzijáték van”, lelkendeztek a lányok, kipattantak az ágyból, és az ablakhoz rohantak. De hiába néztük az eget, színes fényeknek nyoma sem volt. Már épp léptem volna el az ablaktól, amikor újra durrant valami, és abban a másodpercben láttam, hogy két suhanc petárdázik az utca túloldalán. A lányok rögtön mondták, hogy „de hát ez tilos!”, és meg is beszéltük, hogy miért. (A vörös macskán saját szemükkel láthatták, hogy pánikba esett, és rohangált a lakásban kétségbeesetten.) A feketébe öltözött fiúk ugyanis nem hagyták abba a petárdázást, és folytatták a „mókát”, röhögve az autók alá dobálták a robbanószerkezeteket. Haladtukban aztán a családi házak kertjeibe hajították a petárdákat, nekem meg átfutott az agyamon, hogy be kellene jelenteni a rendőrségnek. (De mire kiérnének, már hetedhét határon túl lennének az elkövetők.)

Amikor megismertem azt a rajzfilmsorozatot, amiről írni fogok (Az Avatar: Aang legendája, Az Avatar: Korra legendája), biztos voltam benne: ha egyszer gyerekem születik és nagyobbacska korában (természetesen csak akkor, ha már eléri a megfelelő korhatárt, tehát legelőbb hatéves korában) mesét kíván majd nézni, neki is meg fogom mutatni. Különösen azért, mert a számos bugyuta, erőszakos és/vagy igénytelen sorozat után ez volt az első olyan rajzfilm, aminek az értékrendszere nagyjából tükrözi mindazt, amit közvetíteni kívánok felé. Lélekben fiatal „The Legend of Korra” és „The Legend of Aang” -nézők, előre szólok, SPOILER következik.

Nem tudom, mások hogy csinálják, nálunk mindig utolsó pillanatra marad valami fontos. Például az iskolai házi feladat egy (nagyobbik) része a kéthetes téli szünet utolsó előtti meg utolsó estéjére. Elmúltak az ünnepek, fába szorultak a… , szóval ideje felkészülni a dolgos hétköznapokra.

Egyszer volt, hol nem volt… talán így is kezdődhetne ez a poszt, ám a szomorú igazság az, hogy a családok bizony sokszor nem olyanok, mint a mesékben. Nem a boldogságodra törekednek, hanem bántanak, megaláznak, irigykednek. Az embernek pedig egy ponton megálljt kell parancsolnia és eldöntenie: tényleg akarom, hogy az életem részei legyenek? És ha nem, akkor van-e jogom ahhoz, hogy ezzel együtt a saját gyerekeimet is megfosszam a nagyszülőktől, unokatestvérektől és egyéb rokonoktól?

Katanapló

29. hét

Amikor gyereked lesz, felbukkannak az életedben olyan szereplők, akiknek létezéséről korábban elképzelésed sem volt. Van, hogy az egyetlen közös tulajdonságotok az, hogy gyereketek született.

Mindig is imádtam az autókat. Gyerekkoromban apukám régi matchboxaival játszottam. A babaház volt a garázs, abban parkoltak a kocsik. Az összes autómárkát ismertem, emblémával együtt, gyakran játszottunk rendszámosat, amint megtanultam az ábécét. Alig vártam, hogy én is vezethessek. Az első fizetésemből rögtön beiratkoztam a KRESZ-tanfolyamra, aztán amint meglett a jogosítványom, elkezdtem saját autóra gyűjteni.

Vannak országok, ahol sokan megfordultunk már, és vannak olyanok is, ahol egész nagyvárosnyi magyar él, tehát nem vagyunk híján tapasztalatnak és információnak. Vannak viszont helyek, amiket kevesen fedeztünk még fel akár nyaralóhelynek, akár üzleti partnerek lelőhelyének, akár lakóhelynek.  Albánia is ilyen ország – kevesen jártunk ott, keveset tudunk róla, és amit tudunk, azt már nagyrészt kijelenthetjük, meghaladta azóta az idő.