151. oldal - Bezzeganya

Imádjuk a gyerekeinket, és élvezzük a velük töltött perceket. De van olyan, amikor nekünk is szükségünk van néhány perc szünetre (főleg, ha többhetes szobafogságban vagyunk a beteg gyerekekkel összezárva). Ilyenkor gyerekek nélkül elmenni bevásárolni felér egy egyhetes Karib-tengeri úttal. Lássuk, mikor tudunk néhány pillanatra szusszanni egyet két kérés/nyávogás/hiszti/követelőzés között.

Valószínűleg nem fogok sokatoknak újat mondani, tanácsokat sem osztok, csupán megosztom a történetünket, hátha valaki emiatt a személyes példa miatt kicsit máshogy fog a gyerekülés és a biztonsági öv témához állni.

Születésem után évekig a nagyszüleimmel laktunk – mint korosztályomból megannyian –, míg végre panellakáshoz juthatott az újabb generáció. Neveltek minket szülők és nagyszülők egyaránt.  Aztán felcseperedve a panelban, mi már – egy élethosszig tartó lakáshitellel a nyakunkban – egy újabb dobozban kezdtük a családalapítást, néhányunk esetleg albérletben, de mindenképpen külön (ha lehet még távol is) az idősebb generációtól, hiszen nem könnyű a különböző korosztályok együttélése. Szükség esetén persze más a helyzet. Édesanyám az előtte mézesmadzagon húzott nyugdíj lehetőségére várva – még dolgozik, de kénytelen volt cukorbeteg, enyhén már agyérelmeszesedéses nagymamámat magához venni. Októberben azonban egyedülálló külföldi utazás lehetősége adódott számára.

33. hét

Vajon mekkora bevételre számíthatna az a szervezőiroda, ami Magyarországon kínálná esküvői szolgáltatásait egyedülállóknak? A kapszulahotel és a távirányítós vécé hazájában, Japánban erre is van kereslet. A Kiotóban található Cerca Travel a nők utazási irodája, egyedülállóknak vagy kis csoportoknak szerveznek utazásokat, városnézéseket. Különleges esküvői szolgáltatáscsomagjukat is nőknek kínálják.

Két dologról gondolkoztam el, miután ma egy méltán kedvelt, neves, gyerekek körében különösen népszerű zenész koncertjén voltunk a fiammal. Az egyik: nem tudom, régebbi időkben mi volt a szokás gyerekeknek/családoknak tartott koncerteken, de itt nekem kicsit úgy tűnt, hogy elég sokan nem adták meg az előadónak a (szerintem) neki járó, alapvető tiszteletet. Kezdődött ez azzal, hogy 12.00-kor, ami a koncert kezdési időpontja volt, - nem túlzok! - kb. 10-15-en ültünk a legalább 200 férőhelyes nézőtéren úgy, hogy elvileg közel teltházas koncert volt kilátásban. Negyed óra elteltével már úgy döntött szegény előadó, hogy elkezdi. Mondanom sem kell, még csomóan ezután szállingóztak be. Nyilván egy „kisgyerekes” koncertbe több lazaság fér, mint mondjuk egy operagálába, de ez a tömeges késés azért engem meglepett. Aztán: a vége felé persze már sokan nem tudtak ülve maradni, lementek a színpad elé – ez még persze oké, szokványos lehet ilyen jellegű koncerten, gondolom. Viszont volt olyan is (ez nem most, hanem egy másik koncerten), hogy a kisgyerek konkrétan felment a színpadra, ott kavirnyált, anyukája meg a legnagyobb nyugalommal nézte végig. Nekik végül az egyik jegyszedő szólt, hogy bocs, de ezt azért mégsem kéne.

Az egészségügy olyan, amilyen. Szerencsére vannak olyan kórházi dolgozók: orvosok, nővérek, gyógytornászok, sőt, még takarítónők is, akik lelkiismeretesen és végtelen empátiával kezelik a betegeiket, és valóban mindent megtesznek a gyógyulásukért. Ez a hozzáállás pedig egy gyerekkórházban különösen fontos. Judit egy Facebook bejegyzésben mesélte el a budapesti Heim Pál Gyermekkórház neurológia osztályán szerzett tapasztalatait, és azt szeretné, ha minél többen tudnának azokról a lelkiismeretes dolgozókról, akik lánya gyógyulását segítik.

A budapesti Szent Margit Kórház fejlődés-neurológiai osztálya a veleszületett agykárosodott, legfeljebb egyéves csecsemők kivizsgálásával foglalkozik, és korai terápiájával, az ún. neurotherapia (Katona-módszer) alkalmazásával a kicsik teljes gyógyulását vagy nagymértékű javulását sikerül elérniük. A módszer a világon egyedülálló, vizsgálati eszközeik (EEG, agyi kiváltott potenciál vizsgálatok, poligráfia) az országban sehol máshol nem hozzáférhetőek. Az osztály orvosainak szakértelmét, a vizsgálatok és a módszer hatékonyságát, eredményeit egy pillanatig sem vitatva, arról a szomorú tapasztalatról szeretnék beszámolni, ami az ott töltött öt nap alatt alakult ki bennem.

Harminc múltam, orvos csak a pajzsmirigy betegségem miatt látott, szóval miután pozitívat teszteltem, a magánorvos mellett döntöttünk. Olyat kerestem, akinek van endokrin végzettsége. Találtam is, szimpi is volt. Nem volt olcsó, de első terhesség, szétaggódtam magam mindenen már jó előre. Teljesen problémamentes volt az első húsz hét (a második is), leszámítva, hogy a „hogy van?” kérdés, majd a válasz után is ki kellett fizetnem a vizitdíjat, és hát na, öt percért (nem túlzok) 12 ezer forint szerintem egy kicsit sok. Ultrahang, vérvétel ebben nincs benne, az másik doki/nővér és másik díj. A huszadik héten én már tudtam, hogy neki mennyi betege van, és hogy milyen túlterhelt a szakma és hogy külföldön jobb az orvoslét, de ő nem tudta, hogy kisfiút hordok a pocakomban, valamint a hatodik hét óta nem vizsgált meg. Egyszerűen nem kérdezte meg, nem érdekelte semmi más, csak a lóvé. Úgyhogy úgy döntöttem, orvost váltok. Hozzátartozik a történethez, hogy hát sajnos alapvetően bizalmatlan emberke vagyok, főleg hogy nem az én életem lett a legfontosabb a világon. Az, hogy mindenki mást mond és mindenhol más az igaz, a huszadik hét környékére már mondhatni megszoktam, de az fontos (lett volna), hogy bízzak abban, aki figyeli a magzatom fejlődését. A másik magánorvos, aki ilyen lett volna (emberileg, szakmailag), mert jóbarát ajánlotta, elhajtott a 24. héten, ő már nem vállal el ilyenkor. Nos, irány a rendelőintézet. Erről csak röviden: tiszta volt, klimatizált, kedves volt mindenki, és lehetőségeikhez képest korrekt is. Ha megnyerem a lottó ötöst, veszek nekik még egy pár ctg-zésre alkalmas, modern gépet, hogy ne egy (1!) darab legyen egy egész kerületnyi kismamára. Szülésznőt fogadtam a kórházban. Az orvos „csak varr”, jó lesz nekem az ügyeletes is. Találkoztunk, tájékozódtunk, feltettük a kérdéseinket – mindenre kaptunk választ, megnyugtató volt. Csupa jót olvastam róluk, barátnőm is a nyáron szült ott, és rendben volt minden. A 37. héttől oda jártam ctg-re, mindig elsőbbséggel kezelt, bár sokat nem beszélgettünk (ez utóbb tűnt csak fel), szimpatikus volt, azt sugározta, hogy minden rendben lesz, hogy a szülés gyerekjáték, nem kell túlgondolni. A 40. hét +4. napon (még szerencse, három nap múlva indították volna ballonos megoldással, befektetéssel) az ötperces fájásokat méricskéltem délután fél kettőtől, semmi extra, csak éreztem úgy fél percre, hogy valami történik. Megvártam, míg hazaér a férjem munkából, és befeküdtem egy kád meleg vízbe (a pohár sört kihagytam, amit a szülésznő javasolt), amitől nem múltak el a fájások, így este fél nyolckor megérkeztünk a kórházba. Megvizsgált egy szülésznő, a vizsgálat során 1+1 ujjnyira tágított, aztán rákötöttek ctg-re. A második vizsgálat során, kábé egy óra múlva, eltávolította a nyákdugót, és megkaptuk az egyik szülőszobát, valamint értesítette a szülésznőmet. Ekkor kábé este tíz volt, és már fájtak a fájások, sűrűbbek is voltak, mint öt perc. Éjfél körül kezdődött a móka. Nem tágultam rendesen, és kétpercesre sűrűsödött a görcsölés. Kihánytam mindent, amit aznap ettem, a vizet, amit a férjem adagolt, a homeo bogyókat, a két kocka csokit. Izzadtam, fáztam egyszerre. Lezuhanyoztam, aztán bekötötték az infúziót és kaptam oxitocint, ami baromi lassan hatott. Labdán „dolgoztunk”, lélegeztünk, a férjem a világ legjobb dúlája, masszírozott, folyamatosan beszélt, de a kétperceseket nem tudta csillapítani szegény. Ez így ment reggel kilencig, kábé óránként rám nézett a szülésznő, megvizsgált, közölte, hogy alig tágulok, majd kiment. Kaptam egy görcsoldó injekciót valamikor, az arra volt jó, hogy kábé egy órán keresztül az egyperces fájásmentes időszakokban tudtam – szerintem aludni… vagy elájulni? Aztán elmúlt a hatása. Nyolc órán keresztül vajúdtam kétperces fájásokkal. Valamikor volt egy burokrepesztés is. Kértem fájdalomcsillapítást, nem kaptam az injekción kívül semmit. A babám rendben volt, hálistennek, én nagyon fáradt voltam, 24 órája ébren, üres gyomorral. Nyolc körül megnézett az ügyeletes, azt mondta, időnként rám néz, utána egy másik orvos ugyanezt mondta. Kábé 45 percenként jött be valaki, egyébként „békén hagytak”. Kilenc körül megérkeztek a tolófájások. Már nem tudtam a labdán lenni, felfektettek a szülőágyra (semmi függőleges helyzet, szigorúan vízszintes, sőt, kitolás közben magasabbra emelték a fenekem, mint ahogy a többi testrészem volt), három fájás jobb oldalon, három a bal oldalon, három háton fekve, a szülésznő javaslatára. Sírni vagy kiabálni nem volt erőm, nem is akartam volna ilyeneket csinálni, nyögni tudtam mindössze. Nem gondoltam volna, de könyörögőre fogtam a dokinak az egyik vizsgálat után (amit ugye fájás alatt végeznek, broáf), kértem, hogy segítsen rajtam. Tizenegy körül felmerült a császár lehetősége is, de mivel a baba teljesen jól volt – csak éppen nem haladt lefele, milyen érdekes... –, ezt elvetették. 12.16 perckor megszületett Peti, háromórányi tolófájás eredményeképp. Két orvos és a szülésznő segédkezett, a hasamat szerencsére csak egyikük nyomta. Egyszer volt Peti nyakán a köldökzsinór, 3920 gramm, 56 centi, egészséges.

Néha szembejönnek velem ilyenek. Van, hogy havonta többször is. Kissé felhergelem magam, aztán lehiggadok, hogy á, nem érdemes! Aztán amikor naponta többször jön szembe, már nem tudom megállni, hogy ne mondjam el, mi a bajom ezzel az egésszel. És hogy miről is van szó? Erről:

Egy hideg decemberi napon, nem sokkal azután, hogy a templom toronyórája elharangozta a delet, apró, fehér, ide-oda lengedező pelyhecskék jelentek meg a levegőben. Eleinte csak néhány kósza hópihe mutatta meg magát, a szórakozott járókelők szinte észre sem vették őket.

Erre a hétre igazi télies melengető ételeket hoztam, amelyekből könnyen össze lehet hozni egy menüt. A leves és főétel kategóriában kétféle receptet találhattok, egy nehezebb, tartalmasabb, és egy könnyedebb, zöldségesebb fogásét, annak érdekében, hogy mindenki találjon a fogára valót. Desszertnek pedig természetesen egy fánkot kínálok, ha már itt van a farsang időszaka.

Időnként fel-felmerül itt is a gyógyszeres terhesség-megszakítás. Gondoltam, megosztom veletek, hogy ezt én hogyan éltem meg Hollandiában.

Nem múlik el tél, hogy ne foglalkoztatná az anyukákat a bárányhimlő és a betegség elleni oltás témája. A Bezzeganyán is többször meséltek már róla az olvasók. Négy évvel ezelőtt AMK egy terhesnaplóban számolt be arról, hogy mind a három gyereke elkapta a betegséget, és hogy míg az első fertőzött könnyen átesett rajta, addig a második körös kis betegek nagyon megszenvedték a bárányhimlőt. Center beoltatta a gyerekeit, és arról mesélt, hogy ennek köszönhetően három pöttyel megúszták a bárányhimlő-járványt. Ildikó nem volt ilyen szerencsés: a nyaralás előtt egy nappal jöttek ki a pöttyök gyermekén, így a nyaralásnak lőttek.

Vidal Chastanet - forrás: Facebook

Nem betegesek a lányaim, a háromból kettő életében nem kapott még antibiotikumot, a legnagyobb is csak egyszer: néhány hónapos korában. És nem azért, mert elvakult antibiotikum-ellenes vagyok (tudom, hogy van olyan eset, amikor elkerülhetetlen – pl. amikor 40 fokos lázzal járó tüszős mandulagyulladása van az ember lányának, olyan, amitől az orvos is sírva fakad), hanem eddig mindig elég volt kevésbé brutális gyógyszert alkalmazni, és persze a természetes gyógymódokat is bevetettük.

illusztráció

Fotó: Elena Shumilova

Veszélyeztetett terhes voltam, mégsem féltem, hogy baj lehet. Olyan nincs, hogy velem is megtörténik ilyesmi, a vetélés tipikusan az a dolog, ami mindig mással történik. A szomszéddal, a volt osztálytárssal, a barátnővel, de velem biztos nem. Hallottam a rémtörténeteket, olvastam blogokat, de ez mind távoli volt. Aztán éjszaka, amikor kimentem a mosdóba, és megláttam a rengeteg vért, ami szinte szó szerint ömlött belőlem, az agyam kikapcsolt. Nem engedte, hogy felfogjam, mekkora tragédia készülődik. A babák, akiket mindennél jobban vártam, halva születtek meg a 24. héten. Nem láthattam őket, nem búcsúzhattam el tőlük. Terhesen mentem be a kórházba, de már nem terhesen tértem magamhoz.

Van néhány olyan téma, amely kapcsán az anyák képesek egymás torkának esni: ilyen például a szoptatás kontra tápszer, a mosható kontra eldobható pelenka, a biokaja és a hordozás témaköre. Ezt a rivalizálást lovagolta meg egy tápszergyártó cég, reklámfilmjüket a Bezzeganya feliratozta magyarul.

Nemrég megjelent egy Facebookon kommentelhető írás abban a témában, hogy a sürgősségi fogamzásgátló („esemény utáni”) tabletta vénykötelességét az EU ajánlása ellenére Magyarország nem fogja eltörölni. Ennek kapcsán hozzászóltam a cikkhez, kifejtve, hogy bár laikus véleményem szerint egy ilyen szer kiadását valahogy mégis kontrollálni kell, a vényköteles részt nem támogatom. Hiszen szerintem csak időhúzás, megalázás, csupa kellemetlen kör.

Nagyobbik lányunk egyéves kora körül kezdtük el tervezni a második gyereket. Mivel tanárként dolgozom, szerettem volna, ha végig tudom tanítani az évet, és a nyári szünetben születik meg a kistestvér. Kiszámoltuk, hogy októberben kéne megfogannia, de a nagy rákészülésben („úgysem sikerül még egyszer elsőre”) már elsőre összejött szeptemberben. Június 10-re voltam kiírva, hát végül is pár hét mit számít? Mivel a nagyobbikkal végigdolgoztam a 9 hónapot, a kicsivel is így terveztem.

Minap úgy esett a dolog, hogy felnéztem a Bezzeganyára, és azonnal kiszúrtam egy cikket, ami teljesen más megközelítésből ugyan, de mégiscsak ezt a témát járja körül: „Ki mondta, hogy a gyerekvállalásra nincs tökéletes időpont?” Az utóbbi időben egyébként gyakran találkoztam ezzel a kérdéssel különböző fórumokon, cikkekben vagy az ismerőseim körében, azt is bevallom, hogy egy-két helyen ádáz vitát folytattam a véleményem megvédése érdekében, mert nyíltan felvállalom, hogy eszem ágában sincs 28-30 éves korom előtt szülni. Az ok egyszerű, bár úgy érzem, hatalmas tabunak számít kimondani: én nem akarom megbánni azt, hogy túl korán gyermeket vállaltam és elrontottam vele az életem.

A Tél komótosan kavargatta reggeli kávéját, és szemét behunyva süttette hidegcserzette ráncos arcát a hajnali szikrázó napsütéssel. Szerette a reggeleket, különösen a télieket. Szerette volna a nyáriakat is, de nyaranta a déli féltekén kellett szolgálatban lennie, így esélye sem volt megismerkedni a Nyár reggeleivel.

SMA A spinális izomatrófia vagy gerinc eredetű izomsorvadás (angolul Spinal Muscular Atrophy, rövidítve SMA) egy ritka öröklődő betegség, amit az SMN gén hibája okoz, és a gerincvelő mozgató idegsejtjeinek a fokozatos elvesztését eredményezi. Az idegsejtek pusztulása fokozatos izomgyengeséget, sorvadást okoz a kapcsolódó izmokban. A leggyakrabban és legelőször érintettek a nyak és a törzs tartását végző izmok, majd a láb és karok azon izmai, amelyek a mozgásért felelnek, végül a bordákhoz kötődő, légzést támogató izmok. (Wikipedia)

Most hallom-olvasom (szégyen, hogy csak ma és rádióból-netről, túl sok a "valamilyen" nap) hogy ma lenne a magyar kultúra napja, meg ma van Cseh Tamás születésnapja is. Mivel a magyar kultúra olyasmi, amit feltétlenül továbbadnánk a gyerekeknek, illetve szívesen osztunk meg másokkal is, akik nem ebbe nőnek bele, gyorsan rittyentettem két listát, szigorúan szubjektíven milyen műveket tudnék hirtelen úgy ajánlani gyereknek-felnőttnek, amit nyelvtudás nélkül is tudnának élvezni. Mert persze a magyar kultúra szíve és magja a magyar nyelv (amit én arra használok, hogy rossz szóvicceket faragjak), de van olyan része, ami még ennek tudása nélkül is élvezhető.

(Csak nem mindenki vallja be.)

Amikor közölték a diagnózist, már átsuhant a halál a felhők között. De még csak óvatosan, mintegy felmérve a helyzetet, hogy lesz-e arrafelé dolga. Aztán teltek-múltak a hónapok, a műtét, a kezelés sikeres volt, minden rendben. Kezdett jobb színben lenni, dolgozott, nem látszott rajta semmi különös, csak öregebb és soványabb lett, az már fel sem tűnt, hogy megritkult a haja, eddig sem volt túl sok. Mindenki fellélegzett, az emberek összesúgtak, szerencséje volt, megúszta, Isten megsegítette, efféle háta mögött kimondott szavak hagyták el a rokonok száját. Elkergették a halált, győztek, hamis boldogság tért vissza a mindennapokba. Aztán egy kontrollon már megint ott volt, de még csak távolról nézte az embert, akiért hamarosan el kell jönnie.

31. hét