151. oldal - Bezzeganya

Brad Pitt és Angelina Jolie legidősebb biológiai gyermeke, a nyolcéves Shiloh szeret kiöltözni. A kislány maga választotta ki a szerelését édesanyja legújabb filmjének, a Rendíthetetlennek hollywoodi bemutatójára is.  Egy fekete szmokingot vett fel fehér inggel és fekete nyakkendővel.  Mindez kiemelte csillogó szőke, fiúsra vágott haját, és ragyogó kék szemeit. Filmcsillag édesapja büszkén karolta át, amint a papparazzi villogtatta a vakukat az arcuk előtt, az arca az apai szeretettől ragyogott, amint gyermekei körülvették. Shiloh öltözete kedvező fogadtatást kapott mindenfele. A divatszakemberek dicsérték a hibátlan stílusát, mások azt, hogy a szülei megengedték neki, hogy azt vegye fel, amit akar. Akik pedig a családról olvasgatni szeretnek a bulvársajtóban, már meg sem lepődtek.  Shiloh már évek óta ilyen: szeret fiúsan, azaz mondhatjuk inkább „fiúnak” öltözni, és ennek megfelelően viselkedni.

Azt mondják anyáék, ha nem lesz igazi hó,  legfeljebb műhavon fogok megtanulni síelni. Nagylány vagyok, itt az ideje egy jó kis csúszkálásnak, nézzem csak meg apát, hogy száguld majd le a hegyről, mint akit puskából lőttek le, teljesen úgy. Bérelünk lécet, meg kapok szörnyszőrös sapkát, így eljátszhatom majd a jetit is, sőt még az unokatesóim is eljönnek, akik apáék keresztfiai, az Ágoston meg a Barnabás. Hát van ennél jobb program? Van bizony, mert arról nem volt szó, hogy  a hegyek ilyen magasak. Dobogókő, ami mellett lakunk, az is elég rémisztően magas, de ez a hegy, ez több a sokknál. Apa azt mondta, lehet, hogy téruszonyom van, és ezért érzem, hogy elszédülök a pálya tetején, ha lenézek, de nem nézek, mert még a hányinger is rám tört egyszer, ezért hülye leszek nézelődni, ráadásul lefelé. Téruszony, mintha legalábbis hal lennék, bár nagyon szeretek a vízben ficánkolni, de hiszen úszókártyáim sincsenek, nemhogy uszonyaim. Idén tehát nem tanultam meg síelni, de az unokatesóimmal megépítettük a világ leghosszabb sílécét, az egész család léceit összekötözve, ami olyan nagy lett így, hogy még az óriás lábú jetinek is jó lenne. Apa ki is próbálta, és felvette a szörnyszőrös sapkámat, és brummogott is, pedig a jeti nem medve, de azért így is dőltünk a nevetéstől. A végén már szúrt a hasam a sok kacagástól, pontosabban nem is a kacagástól, hanem egy síbottól, amibe belefeküdtem. Úgyhogy senki nem mondhatja, hogy sok műhó semmiért, hisz a jókedv azért eléggé valami, ha nem is minden.

Van, amikor nem olyan egyszerű. Az ember lánya megbeszéli, leteszi a gyógyszert, rákészül lelkileg, életmóddal, hőmérőzik, megfigyel, szedi a vitaminokat - és mégsem jön össze a baba. Aztán járkál orvostól orvosig, és lassan kiderül, nem lesz sétagalopp... Többek kérésére új fórumposztot nyitunk azoknak, akiknél a "csak ne görcsölj rá" már nem opció.

Épp esti mesét olvastam a gyerekeknek, amikor dörrenéseket hallottunk az utcáról. „Biztos megint tűzijáték van”, lelkendeztek a lányok, kipattantak az ágyból, és az ablakhoz rohantak. De hiába néztük az eget, színes fényeknek nyoma sem volt. Már épp léptem volna el az ablaktól, amikor újra durrant valami, és abban a másodpercben láttam, hogy két suhanc petárdázik az utca túloldalán. A lányok rögtön mondták, hogy „de hát ez tilos!”, és meg is beszéltük, hogy miért. (A vörös macskán saját szemükkel láthatták, hogy pánikba esett, és rohangált a lakásban kétségbeesetten.) A feketébe öltözött fiúk ugyanis nem hagyták abba a petárdázást, és folytatták a „mókát”, röhögve az autók alá dobálták a robbanószerkezeteket. Haladtukban aztán a családi házak kertjeibe hajították a petárdákat, nekem meg átfutott az agyamon, hogy be kellene jelenteni a rendőrségnek. (De mire kiérnének, már hetedhét határon túl lennének az elkövetők.)

Amikor megismertem azt a rajzfilmsorozatot, amiről írni fogok (Az Avatar: Aang legendája, Az Avatar: Korra legendája), biztos voltam benne: ha egyszer gyerekem születik és nagyobbacska korában (természetesen csak akkor, ha már eléri a megfelelő korhatárt, tehát legelőbb hatéves korában) mesét kíván majd nézni, neki is meg fogom mutatni. Különösen azért, mert a számos bugyuta, erőszakos és/vagy igénytelen sorozat után ez volt az első olyan rajzfilm, aminek az értékrendszere nagyjából tükrözi mindazt, amit közvetíteni kívánok felé. Lélekben fiatal „The Legend of Korra” és „The Legend of Aang” -nézők, előre szólok, SPOILER következik.

Nem tudom, mások hogy csinálják, nálunk mindig utolsó pillanatra marad valami fontos. Például az iskolai házi feladat egy (nagyobbik) része a kéthetes téli szünet utolsó előtti meg utolsó estéjére. Elmúltak az ünnepek, fába szorultak a… , szóval ideje felkészülni a dolgos hétköznapokra.

Egyszer volt, hol nem volt… talán így is kezdődhetne ez a poszt, ám a szomorú igazság az, hogy a családok bizony sokszor nem olyanok, mint a mesékben. Nem a boldogságodra törekednek, hanem bántanak, megaláznak, irigykednek. Az embernek pedig egy ponton megálljt kell parancsolnia és eldöntenie: tényleg akarom, hogy az életem részei legyenek? És ha nem, akkor van-e jogom ahhoz, hogy ezzel együtt a saját gyerekeimet is megfosszam a nagyszülőktől, unokatestvérektől és egyéb rokonoktól?

Katanapló

29. hét

Amikor gyereked lesz, felbukkannak az életedben olyan szereplők, akiknek létezéséről korábban elképzelésed sem volt. Van, hogy az egyetlen közös tulajdonságotok az, hogy gyereketek született.

Mindig is imádtam az autókat. Gyerekkoromban apukám régi matchboxaival játszottam. A babaház volt a garázs, abban parkoltak a kocsik. Az összes autómárkát ismertem, emblémával együtt, gyakran játszottunk rendszámosat, amint megtanultam az ábécét. Alig vártam, hogy én is vezethessek. Az első fizetésemből rögtön beiratkoztam a KRESZ-tanfolyamra, aztán amint meglett a jogosítványom, elkezdtem saját autóra gyűjteni.

Vannak országok, ahol sokan megfordultunk már, és vannak olyanok is, ahol egész nagyvárosnyi magyar él, tehát nem vagyunk híján tapasztalatnak és információnak. Vannak viszont helyek, amiket kevesen fedeztünk még fel akár nyaralóhelynek, akár üzleti partnerek lelőhelyének, akár lakóhelynek.  Albánia is ilyen ország – kevesen jártunk ott, keveset tudunk róla, és amit tudunk, azt már nagyrészt kijelenthetjük, meghaladta azóta az idő.

Szeretném megosztani veletek a történetem, ami kicsit szomorú, de szerintem mindenképp tanulságos. A férjemmel idén nyáron elhatároztuk, hogy kisbabát szeretnénk. A párom már régóta szeretett volna, de én ekkor éreztem magam testileg-lelkileg felkészültnek. Mielőtt még közöltem volna a párommal, hogy úgy érzem, eljött az ideje, egy éjszaka arra kértem a Jóistent, hogy adjon valami jelet, amiből egyértelműen tudni fogom, hogy itt az idő. Egyébként nem mondanám magam túlzottan vallásosnak, de valahogy az élet nagyobb útválasztóinál mégis kell a megerősítés. Másnap reggel egy e-mail várt a barátnőmtől a postafiókomban, akiről már hónapok óta nem kaptam hírt, és épp tudatta, hogy kisbabát vár. Nekem ennél több megerősítés nem is kellett. Sajnos nem indult zökkenőmentesen a babaprojekt. Miután abbahagytam a fogamzásgátlót, rohamosan kezdett fogyni a súlyom, egyszerűen nem volt étvágyam. Egyébként is eléggé vékony voltam, de ekkor 54 kg-ról 48-ra fogytam. De az orvosom szerint ez normális, így nem aggódtam. Szedtem szorgalmasan a vitaminokat és folsavat, hogy felkészítsem a testem a várandósságra. Négy hónap próbálkozás után végre megjelent egy halovány második csík a terhességi teszten, ami hihetetlenül boldoggá tett minket. Még mielőtt bármi teszt kimutatta volna a gólyahírt, már gyanús volt, hogy végre megjött az étvágyam. Egyfolytában gyümölcsöket akartam enni, és még azt is álmodtam folyton, hogy gyümölcsöket eszem. Írországban élünk, de mindenképp otthon szeretnék szülni, ezért pont kapóra jött, hogy épp egy hét múlva (november közepén) mentünk haza, így be is jelentkeztem egy magán nőgyógyászhoz. Az ultrahangon még csak egy icipici petezsák volt látható, de az orvos szerint ez normális. Visszahívott egy héttel későbbre, hogy megnézze, növekszik-e szépen. A következő ultrahangra a 11 mm-es petezsák már 31 mm volt, ami alapján már megnyugodtunk egy picit. Legközelebbi szeretteinkkel meg is osztottuk a hírt. Sokan megvárják a 12 hetet, tudom, de ha bármi történik, akkor azt is akarnám, hogy tudják. Az egyik nővérem fogadta legnagyobb örömkitöréssel a hírt, aki szintén babát vár. Úgyhogy már el is képzeltük a közös pocakfotókat, és a közös babakocsis sétákat. Írországba visszatérve elmentem az itteni háziorvoshoz, aki értesítette az általam választott kórházat. Január 19-ére kaptam időpontot, amit azért furcsálltam, hisz otthon azért az első trimeszterben is vannak vizsgálatok. Itt beérte az orvos a magyar vérvétellel. Nagyon jól viseltem a terhesség első heteit. Élveztem, hogy van étvágyam végre, valami hihetetlen boldogságérzet és belső nyugalom töltött el. A férjem ezerféleképpen próbált a kedvemben járni, minden nap kocsival vitt munkába, kényeztetett. Nagyon boldogak voltak ezek a hetek. Fel se tűntek szinte a terhességgel együtt járó „mellékhatások”. Néha még kérdeztem is magamtól:

2013 júniusában teljesült életem egy nagy vágya: végre férjhez mentem. A nagy nap úgy telt, ahogy megterveztük, hatalmas volt a boldogság. Mivel közel voltam a harminchoz, nem akartam sokat várni az első babára, és szerencsére ebben újdonsült férjem is egyetértett velem.

Lassan eltelt egy év, mióta utoljára jelentkeztem, de nem tűntünk el, csak zajlik az ÉLET. Tartok egy kis beszámolót az elmúlt évről, rendhagyó módon a karácsonnyal kezdem.

Mit kíván a házibivaly? „Több legyen a fű, mint tavaly.” No, és mit a békalánykák? „Egyik combunkat se rántsák.” Mit kíván a makimajom? „Kevesebb legyen a bajom.” Mit kíván a kerti pele? „Éléskamrám legyen tele!” Mit kíván a zsiráfállat? Egy szép, hosszú, tarka sálat. Na, és mit a papagájok? Értsék, hogyha magyarázok. Mit kíván a lepkék népe? „Legyen végre világbéke!”

Ikernapló, 3. rész

28. hét

illusztráció

Az India és Kína között fekvő Nepálban nagy tisztelet övez egy istennőt, Talejut, akinek egyik inkarnációja a Katmandu központjában álló Kumari Ghar palotában él. Valóságos személy, egy kislány, akit Kumarinak neveznek. Hagyományában keverednek a hindu és buddhista vallás elemei.

– Babaruha! Cumis üveg! Hintőpor! Pelenka! – Kiságy! Babakocsi! Autósülés! Bébidömper! – Mit csináltok, Tádé? – Mit csináltok, Dorka? – Mit csinálnánk, mit csinálnánk? Pakolunk, mint ti is! – És várjuk a kistesót… Csak olyan lassan érkezik… – Ugyan már, ennyi kis várakozástól is megijedtek? Hiszen Karácsonyra már itt lesz velünk a kistesó! Pont akkor fog születni, mint a Kisjézus! Rá is sokat vártak… – Kik vártak rá? – Mindenki. Az egész világ. Mert ez a kisbaba nem ám akármilyen kisgyerek volt, hanem Isten fia. – Akkor Isten is nagyon várta már, hogy megszülessen, ugye, apa? – Bizony, hogy várta. Minden apuka nagyon várja, hogy megszülessen a kisfia vagy a kislánya. – De legeslegjobban az anyukák várják a babájukat. Ők hordják a pocakjukban, nem igaz? – De bizony, így van. Így volt ezzel Mária is, Jézus anyja. De ő nem csak úgy várta a babáját, mint a többi anyuka, hogy jaj, milyen lesz a szeme, a haja, vagy a kezecskéje. Hanem egy kicsit jobban. Ugyanis neki egy angyal jelentette meg, hogy kisfia fog születni. – Hűűűűűű… – Egy igazi angyal? – Bizony! És ez az angyal azt mondta Máriának, hogy a fia lesz a világ legnagyobb királya. – Hű, akkor biztos királyi palotában született meg! Bíborban, bársonyban! – Vagy egy menő klinikán! – Nem, nem. Nem királyi palotában, nem is kórházban. Hanem egy rozzant istállóban. – De miért? – Ez nem igazság! – Azért, mert Jézus szülei, Mária és József nagyon szegények voltak. József csak egy egyszerű ács volt. Nem volt sok pénze. Amikor Jézus születését várták, Betlehembe kellett menniük, mert népszámlálást rendelt el a császár. És mire odaértek, a városban már minden szállás tele volt. – És hova fektették a Kisjézust? – A jászolba. Az állatok etetőjébe. Puha szalma volt a párnája. Mária a kendőjével takargatta be, hogy meg ne fázzon. A barik puha gyapjukkal melengették, bocik és csacsik vigyázták az álmát. Másnap pásztorok jöttek meglátogatni a világ új királyát. – És hoztak ajándékot is? – Igen. Egy bárányt, sajtot, túrót… Amit a pásztorok hozhatnak. S a Kisjézus ezeknek az ajándékoknak jobban örült, mintha kincseket kapott volna.

Ez a poszt nem a gyereknevelésről szól. De nem is a terhességről, és épp ez a bajom. Ne haragudjatok, ha nem vág szorosan a témába, de nagyon kikívánkozott belőlem, és vágyom pár biztató szóra, tapasztalatra.

illusztráció

A Food and Drug Administration (FDA), az élelmiszerek, gyógyszerek és orvosi eszközök forgalmazását szabályzó amerikai hatóság kedden kiadott jelentésében óva intette a kismamákat attól, hogy az ultrahangos vizsgálatokat és doppleres szívhanghallgatókat szórakoztató célra használják szigorú orvosi ellenőrzés vagy egészségügyi okok nélkül.

27. hét

Már megint nem bírok aludni. Folyamatosan jár az agyam. Pár napja múlt csak egyéves. Várom a karácsonyt. Mit fog szólni hozzá, hogy fogadja majd ezt az egész nyüzsgést, a rokon hadjáratot. Nem bírok aludni, ezért internetezem. Tele a képernyő boldog és mosolygós, újszülött babájukat tartó anyukákkal. Próbálok visszaemlékezni, mert nekem nagyon más emlékeim vannak. Emlékszem az estére, amikor bementünk a kórházba. Emlékszem, ha ködösen is, a 12 óra vajúdásra, és hogy a végén rám rakták a picit. És emlékszem arra is, hogy nem sírtam, csak örültem, hogy végre vége ennek az egésznek. Az iszonyatos fájdalomnak. Nem volt rózsaszín köd, mindent elöntő boldogság. Sajnos az utána következő hetekben sem.

Békés, boldog karácsonyt kíván a Bezzeganya szerkesztősége.

Nem vagyok az az előre tervezős, időben mindennek nekikezdős fajta, de most, hogy már két gyermekkel – Maki és Maki 2.0 – büszkélkedem, akik korukból adódóan – 3 év és 7 hónap – előszeretettel csüngnek rajtam fürtökben, beláttam, hogy ha el akarom kerülni karácsonykor azt idegbajos állapotom, amikor egy helyben topogok, miközben fejben száz dolgot csinálok egyszerre,  időben neki kell fognom. Listát írtam, én, aki sose szokott, ha mégis, azt is otthon hagyja, kigondoltam, megterveztem, el- és kiosztottam a feladatokat, és üdvözült mosollyal arcomon hátradőltem, azzal a bizonyossággal, hogy az én gyermekeimnek lesz a legjobb, legszebb, legbékésebb és legcsillagszórósabb karácsonya.

Főpróba