Bankrabló voltam a nagymedencében

„Nooobody mooove, your money or your life!!!” - visítottam a kovácsházi strand grúztea-színű, kénszagú medencéjében nyolcévesen, szerda délután volt, szerda délutánonként engedték le rituálisan a nagymedencét tisztításra, szép lassan, ilyenkor pisisek is bemehettek úszógumival a „VIGYÁZAT MÉLYVÍZ” felirat alatt a csúszós műanyag bójasoron át a Tiltott Sávba. Nem voltak sokan, ilyenkor bátran lehettem fantáziámban bármi, nem zavart senki, akár a chicagói kemény negyed fekete bűnözőcsaja motoros szerkóban, kezemben pisztollyal, pénzt vagy életet, semmi cicó.

Az ötvenes évek iparosítási lázában persze nem meleg vizet kerestek a poros dél-békési faluban, de csak az jött, bezzeg a szomszéd falu határában azóta is olajkutak bólogatnak a kukoricatáblák közt. Két-három éves lehettem, mikor megnyílt az akkori szemmel pazar, modern strand, színes kabinsor, hatalmas, fokozatosan mélyülő úszómedence (sajátos színét a termálvíz és a kútvíz elegyének köszönhette), gyerekmedence bébipancsolóval és szökőkúttal, a fehér meszelésre gyorsan sötétsárga csíkot húzott a kénes illatú, bugyogó termálvíz. És persze az igazi gyógymedence, körben padkával, ahol üldögélni lehetett és beszélgetni, amit a helyi népnyelv hamar átkeresztelt öregek medencéjére.

A zeneszolgáltatást jókora megafonfélék (mint hatalmas fák, úgy álltak körben) és pontosan három darab kazetta nyújtotta, nagyjából hét-tíz évig is pörögtek körbe-körbe nyaranta. A Boney M. slágeres volt a legnépszerűbb, a másikon vegyes külföldi nóták néhány ritka és néhány közismert ABBA számmal, a harmadik az idősebb korosztályt megcélozva Máté Péter, Kovács Kati és hasonló stílusú társaik táncdalait tartalmazta, én ezt bírtam a legkevésbé. A zenét csak néha szakították meg bemondással, a büfében fagylalt és főtt kukorica kapható, a gyógymedencében ugrálni, labdázni, csapkodni, úszkálni tilos.

Nagyapám járt ki velünk leginkább, a szüleink hetekre hátrahagytak, nagyanyámnak sose volt fürdőruhája, még a fürdőszobában se kapcsolta fel néha a villanyt, szégyellte a testét, amit formátlannak tartott, főzte az ebédet, sütötte az epres piskótát rendületlenül. Nagyapám nem szégyellt semmit a világon, két klottgatyát kinevezett fürdőnadrágnak, klaffogott mellettünk az úton, csak az utolsó években mondta, nem szeret már gyalogolni végképp, kimegy ő biciklivel, majd utolérjük. Az ízületeinek direkt jót tett a meleg víz, más kérdés, hogy emellett súlyos szívbetegnek is volt titulálva, amire egész életében fütyült, minket viszont megbíztak, ha a Tata elaludna a vízben, azonnal keltsük fel, és akár fagyiért nyafogva is parancsoljuk ki a medencéből. Az instrukciókról tudott ő is, élénk társalgással igyekezett elejét venni az elalvásnak, lényeges volt, hogy a beszélgetőpartner látható legyen, mivel a hetvenes évek hallókészülékeit bajos lett volna bevinni bármilyen medencébe.

Sose jött be velünk az öltözőfülkébe, felőle akár a fejünkre is húzhattuk a fürdőbugyogót, észre se vette volna, ő a magáét már gondosan felvette otthon, váltóruhát se hozott, csak egy inget kapott a gatya fölé, megszárad az hamar az alföldi forróságban.

Keszeg termetéhez képest aránytalanul nagy volt keze-lába, kínlódott, hol lehet negyvenötös cipőt kapni, roppant markából kis fészket formált, majd váratlanul kilőtte belőle a vizet, mi visítva menekültünk (a gyógymedencében csapkodni, ugrálni...), aztán faggattuk, hogy kell miniszökőkutat csinálni. Kis gyerekkezünkből persze legfeljebb egérpisi mennyiség jött, de az övé, az jobbfajta vízipisztolynak felelt meg.

Néha átjött velünk a nagymedencébe, labdázott, kergetett minket, hasított a vízben, évekig elhittük, úszik utánunk fürgén. „Mint a balta,nyél nélkül!!” – hahotázott, mikor már be merte vallani, mert mindannyian megtanultunk úszni - „gyalogótam én a víz alatt, nem tudtam én úszni sosem!” Csalódottan bámultuk, a Tata, aki előtt a legvicsorgóbb kutya is meghátrált, aki indulhatott volna bicikli összetettben vagy a Tour de France-on, tízméteres fákra mászott nyolcvanévesen, pont úszni nem tudott? Nem tudott.

Felnőttként is kimentünk még néha, már nem rohangált a nagymedencében, a hályogműtétje után a szemüvegére is vigyáznia kellett, hallgattunk nagyokat, a hallókészülék még mindig csak mellénykompatibilis volt, már nem vett fröccsöt a büfében, de néha még elnyaltunk egy fagyit.

Nagyapám halála után sokáig zárva volt a strand. A kilencvenes évek zűrzavarában folyt a vita a vízforgató berendezésről, az árakról, amikor az önkormányzat kiadta üzemeltetésre egy vállalkozónak, az két év alatt nagyjából csődbe vitte. Aztán kinyitották a egyetlen termálmedencét, oda nem kellett vízforgató berendezés, csinos műanyag tetőt is applikáltak fölé, a sárga derengésben néhány pálmaféle szobanövény teremtett „tropikál” hangulatot télen-nyáron. Leültem a hajdani „öregek medencéje” padkájára, kezemből fészket formáztam, messzire spriccelt a mozdulat nyomán a víz, nyomogattam a markomat és bőgtem, se a helyi öregek, se a néhány termálturista nem merte kérdezni, mi bajom. A megafonokból Danubius rádió, kinek kell már Máté Péter vagy a Boney M.

Később került uniós forrás, babakéken csillogott a hajdani büdös-teaszín nagymedence, régi fényében pompázott a sokáig üresen ásító gyerekmedence, a végtelen betonkerítésre valakik vidám tengeri állatfigurákat mázoltak, kedvesen néztek ki, örömmel fotózkodtak velük az akkor már megszületett, sőt strandérett gyerekeim, akik sosem találkozhattak a nagyapámmal, csak a hanglejtését ismerik onnan, amikor ördögös népmesét mesélek este.

Megléptem tőlük néhány percre, beugrottam a babakék úszómedencébe, átúsztam a már csak képzeletben ott lebegő műanyag bójasoron (VIGYÁZAT MÉLYVÍZ), körbenéztem, kiálthat-e valaki ápoló után, aztán odafordultam a babakék csempe alatt rejtőző hajdani meszelt fal széléhez. Ezúttal nem volt rajtam úszógumi.

Nobody mooooove, your money or your life.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?