149. oldal - Bezzeganya

Lassan vége az utolsó terhességemnek is. Betöltöttem a 34. hetet, már csak öt van hátra. Kitűzte az orvos a császár időpontját, március 19. Addig – ahogy ő fogalmazott – lehetőleg fekvés, no persze egy 1 és két 4 és féléves mellett… A februárt még igyekszem kihúzni, aztán márciustól lesz segítségem, és akkor a maradék időben tényleg próbálok feküdni. A heg elég rossz állapotban van, eléggé fáj, tapintásra érzékeny, UH-val nem nézi a doki, azt mondja, ha 0 mm-t mér, akkor sem veszi ki hamarabb a gyereket. Akkor meg minek idegeskedni? Végül is abban igaza van, hogy mindkettőnk érdeke, hogy minél tovább bent legyen. Bízom a szakértelmében és a tapasztalatában, nyilván látott már ilyet.

Szándékosan kerülve a témát, hogy PC viselkedés-e engedni, hogy a leánygyermekünk szörnyecske legyen, amikor halványlila dunsztja nincs (szerencsére, de sajnos csak még nincs) arról, miféle szörnyecskék ezek és hogyan keletkeznek, arra a rendkívül primitív problémára koncentrálok, hogy mit tehet az anya, akinek a lánya a farsangon Monster High baba akar lenni, és kötelező a versike? Szavaljon a gyerek talán Edgar Allan Poe-t? Hát, én költöttem. Íme: royalty free félidióta monster high farsangi versek, szabad felhasználásra. Vigyázat, magas dilettáns fűzfapoézis-kockázat - mint minden gyerekfarsangon... de aki jobbat tud, ne spóroljon a tehetségével, és publikáljon. Clawdeen

A Szent Margit kórházban szerzett nem túl pozitív tapasztalatokra olvasónk így reagált:

Két éve élünk Csehországban, azon belül is a második legnagyobb városban, Brnóban. A kislányom szeptember óta jár egy állami oviba, ami keresztény nézeteket vall. Az ide vezető út azonban nem volt egyszerű. Kezdjük talán ott, hogy én nagyon tartottam attól még kiutazás előtt, hogy a nyelvi nehézségeket nem fogjuk tudni leküzdeni, és ezzel nagyon megnehezítem a saját életem. Nos, ez azért többé-kevésbé be is jött. Az utcán, boltban és egyéb egyszerű szituációkban már elég jól elboldogulok, de az ovis párbeszéd nehezen megy, nagyjából a lehetetlen kategória. Szerencse, hogy van google fordító és szlovák anyuka, aki beszél magyarul.

34. hét

A múlt héten az agyrohasztó esőben a British Councilnál jártam, és mindjárt jobb kedvem is lett, mint mindig, amikor lelkes emberek beszélnek olyasmiről, amit szeretnek, láthatóan értenek is hozzá, és képesek is ezt átadni, ráadásul úgy, hogy egy percig se érzem, hogy most itt valamit rám próbálnak lehetőleg jó drágán sózni.

Lerágott csont mostanában, mondhatjuk, de én akkor is beszélni fogok róla. Sok cikk jelent meg a témában, a felét bólogatva olvasom, hümmögve, és van, amit kinyíló bicskával a zsebemben. Szexuális zaklatás, nemi erőszak, abúzus, pedofília. Majdnem mindegyikkel találkoztam személyesen, mire ilyen szép nagy felnőtt lettem, és sajnos a legőszintébben hiszem, hogy én a nagy magyar átlag vagyok csupán. Méghogy minden ötödik nő!

Öt évvel ezelőtt néhány baráti családdal a hegyekben szilvesztereztünk egy Boróka nevű panzióban. A gyerekek többsége 3-7 éves korú kislány volt. Fiús anyaként ekkor csodálkoztam rá először, hogy mennyivel másabb az ő világuk! Nem rosszabb vagy jobb, csak nagyon különböző. (A kislányok bábszínházi előadásában a póniló szereplők sminkelésről beszélgettek, a szavak harmadát szerintem, az enyémek nem is értették. A mi kedvenc időtöltésünk akkoriban még a kukáskocsik követése, útjavítási munkálatok szemmel tartása, meg persze Villám McQueen és a transzformerek voltak.)

Régóta zugolvasója vagyok a blognak, remélve, hogy itt kaphatok választ a párkapcsolati és gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseimre, aztán rájöttem, hogy a történetünk leírása hamarabb fog segíteni ebben. Megpróbálom a lehető legrövidebben összefoglalni a lényeget. Párommal 18 éve vagyunk együtt, az egyetemi évek alatt ismerkedtünk meg, amolyan szerelem első látásra, ami a mai napig tart. Az első hat évünk nagyon gyorsan elrepült, befejeztük a tanulmányainkat, mindketten kifejezetten jó állást találtunk, egy év után összebútoroztunk egy kis lakásba, de terveztük az agglomerációba költözést, és sokat szórakoztunk, buliztunk, utaztunk. Az eljegyzésre az ötödik évünkben került sor, abban viszont közösen megállapodtunk, hogy az esküvő várhat, úgyis csak egy darab papír, majd amikor jönnek a gyerekek.

Első gyermekét váró nőnek valami egészen borzasztó érzés, ha a terhessége első felében a kórházi zárójelentésén „fenyegető vetélés”, a második felében pedig „fenyegető koraszülés” szerepel. Terhességem még meg sem volt hivatalosan állapítva, amikor a sürgősségire rohantunk hüvelyi vérzés miatt. A pecsételőtől kezdve a nőgyógyászati vizsgálót kidekoráló Niagarán keresztül mindenféle vérzésem volt, én pedig minden egyes alkalommal azt hittem, itt lesz vége a terhességnek. De az ultrahangon a szívhang mindig vidáman ketyegett, én pedig nem akartam hinni a szememnek. Egy jókora hematóma ezek után hosszú időre ágyban tartott, de az is kezdett felszívódni, már „csupán” a H1N1 vakcina körüli „beadassam-ne adassam?” borzolta a kedélyemet.

Külföldön készülök szülni. Tudom, manapság nem ritka ez a helyzet – nekem mégis sok aggodalmat okoz, úgy érzem, több szorongással kell szembenéznem, mint annak, aki otthon szülhet. Elmondom, miért.

Sajog minden porcikám, mintha egy óriással verekedtem volna – gondolta a király, és maga is elcsodálkozott: honnan ez a furcsa hasonlat? Homályosan rémlett, álmában mintha valóban egy óriással dulakodott volna… Épp kényelmesre akarta igazítani a párnáját, amikor ráeszmélt, az óriással nem álmában találkozott, hanem a vacsoránál hallott róla – ami jó hír. Csakhogy a vacsorán nem jelentek meg a birodalom bölcsei – ami rossz hír. Nagyon rossz.

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy egyáltalán megírjam-e a történetemet, amit a mai napig mélységesen szégyellek. Hogy mi vezetett mégis a publikációhoz? Pár hete találkoztam egy fiatal anyukával, aki ugyanabban a cipőben jár, mint én, és szomorúan, szinte sírva mondta, hogy éjjeleket olvasott ezernyi családtervezéses, babaápolásos témával kapcsolatban, de a pajzsmirigy működéséről nem sok mindent hallott. Pedig ha tudta volna... minden másképp alakul. Akárcsak a mi esetünkben. Az ő javaslatára írtam meg a történetünket.

Imádjuk a gyerekeinket, és élvezzük a velük töltött perceket. De van olyan, amikor nekünk is szükségünk van néhány perc szünetre (főleg, ha többhetes szobafogságban vagyunk a beteg gyerekekkel összezárva). Ilyenkor gyerekek nélkül elmenni bevásárolni felér egy egyhetes Karib-tengeri úttal. Lássuk, mikor tudunk néhány pillanatra szusszanni egyet két kérés/nyávogás/hiszti/követelőzés között.

Valószínűleg nem fogok sokatoknak újat mondani, tanácsokat sem osztok, csupán megosztom a történetünket, hátha valaki emiatt a személyes példa miatt kicsit máshogy fog a gyerekülés és a biztonsági öv témához állni.

Születésem után évekig a nagyszüleimmel laktunk – mint korosztályomból megannyian –, míg végre panellakáshoz juthatott az újabb generáció. Neveltek minket szülők és nagyszülők egyaránt.  Aztán felcseperedve a panelban, mi már – egy élethosszig tartó lakáshitellel a nyakunkban – egy újabb dobozban kezdtük a családalapítást, néhányunk esetleg albérletben, de mindenképpen külön (ha lehet még távol is) az idősebb generációtól, hiszen nem könnyű a különböző korosztályok együttélése. Szükség esetén persze más a helyzet. Édesanyám az előtte mézesmadzagon húzott nyugdíj lehetőségére várva – még dolgozik, de kénytelen volt cukorbeteg, enyhén már agyérelmeszesedéses nagymamámat magához venni. Októberben azonban egyedülálló külföldi utazás lehetősége adódott számára.

33. hét

Vajon mekkora bevételre számíthatna az a szervezőiroda, ami Magyarországon kínálná esküvői szolgáltatásait egyedülállóknak? A kapszulahotel és a távirányítós vécé hazájában, Japánban erre is van kereslet. A Kiotóban található Cerca Travel a nők utazási irodája, egyedülállóknak vagy kis csoportoknak szerveznek utazásokat, városnézéseket. Különleges esküvői szolgáltatáscsomagjukat is nőknek kínálják.

Két dologról gondolkoztam el, miután ma egy méltán kedvelt, neves, gyerekek körében különösen népszerű zenész koncertjén voltunk a fiammal. Az egyik: nem tudom, régebbi időkben mi volt a szokás gyerekeknek/családoknak tartott koncerteken, de itt nekem kicsit úgy tűnt, hogy elég sokan nem adták meg az előadónak a (szerintem) neki járó, alapvető tiszteletet. Kezdődött ez azzal, hogy 12.00-kor, ami a koncert kezdési időpontja volt, - nem túlzok! - kb. 10-15-en ültünk a legalább 200 férőhelyes nézőtéren úgy, hogy elvileg közel teltházas koncert volt kilátásban. Negyed óra elteltével már úgy döntött szegény előadó, hogy elkezdi. Mondanom sem kell, még csomóan ezután szállingóztak be. Nyilván egy „kisgyerekes” koncertbe több lazaság fér, mint mondjuk egy operagálába, de ez a tömeges késés azért engem meglepett. Aztán: a vége felé persze már sokan nem tudtak ülve maradni, lementek a színpad elé – ez még persze oké, szokványos lehet ilyen jellegű koncerten, gondolom. Viszont volt olyan is (ez nem most, hanem egy másik koncerten), hogy a kisgyerek konkrétan felment a színpadra, ott kavirnyált, anyukája meg a legnagyobb nyugalommal nézte végig. Nekik végül az egyik jegyszedő szólt, hogy bocs, de ezt azért mégsem kéne.

Az egészségügy olyan, amilyen. Szerencsére vannak olyan kórházi dolgozók: orvosok, nővérek, gyógytornászok, sőt, még takarítónők is, akik lelkiismeretesen és végtelen empátiával kezelik a betegeiket, és valóban mindent megtesznek a gyógyulásukért. Ez a hozzáállás pedig egy gyerekkórházban különösen fontos. Judit egy Facebook bejegyzésben mesélte el a budapesti Heim Pál Gyermekkórház neurológia osztályán szerzett tapasztalatait, és azt szeretné, ha minél többen tudnának azokról a lelkiismeretes dolgozókról, akik lánya gyógyulását segítik.

A budapesti Szent Margit Kórház fejlődés-neurológiai osztálya a veleszületett agykárosodott, legfeljebb egyéves csecsemők kivizsgálásával foglalkozik, és korai terápiájával, az ún. neurotherapia (Katona-módszer) alkalmazásával a kicsik teljes gyógyulását vagy nagymértékű javulását sikerül elérniük. A módszer a világon egyedülálló, vizsgálati eszközeik (EEG, agyi kiváltott potenciál vizsgálatok, poligráfia) az országban sehol máshol nem hozzáférhetőek. Az osztály orvosainak szakértelmét, a vizsgálatok és a módszer hatékonyságát, eredményeit egy pillanatig sem vitatva, arról a szomorú tapasztalatról szeretnék beszámolni, ami az ott töltött öt nap alatt alakult ki bennem.

Harminc múltam, orvos csak a pajzsmirigy betegségem miatt látott, szóval miután pozitívat teszteltem, a magánorvos mellett döntöttünk. Olyat kerestem, akinek van endokrin végzettsége. Találtam is, szimpi is volt. Nem volt olcsó, de első terhesség, szétaggódtam magam mindenen már jó előre. Teljesen problémamentes volt az első húsz hét (a második is), leszámítva, hogy a „hogy van?” kérdés, majd a válasz után is ki kellett fizetnem a vizitdíjat, és hát na, öt percért (nem túlzok) 12 ezer forint szerintem egy kicsit sok. Ultrahang, vérvétel ebben nincs benne, az másik doki/nővér és másik díj. A huszadik héten én már tudtam, hogy neki mennyi betege van, és hogy milyen túlterhelt a szakma és hogy külföldön jobb az orvoslét, de ő nem tudta, hogy kisfiút hordok a pocakomban, valamint a hatodik hét óta nem vizsgált meg. Egyszerűen nem kérdezte meg, nem érdekelte semmi más, csak a lóvé. Úgyhogy úgy döntöttem, orvost váltok. Hozzátartozik a történethez, hogy hát sajnos alapvetően bizalmatlan emberke vagyok, főleg hogy nem az én életem lett a legfontosabb a világon. Az, hogy mindenki mást mond és mindenhol más az igaz, a huszadik hét környékére már mondhatni megszoktam, de az fontos (lett volna), hogy bízzak abban, aki figyeli a magzatom fejlődését. A másik magánorvos, aki ilyen lett volna (emberileg, szakmailag), mert jóbarát ajánlotta, elhajtott a 24. héten, ő már nem vállal el ilyenkor. Nos, irány a rendelőintézet. Erről csak röviden: tiszta volt, klimatizált, kedves volt mindenki, és lehetőségeikhez képest korrekt is. Ha megnyerem a lottó ötöst, veszek nekik még egy pár ctg-zésre alkalmas, modern gépet, hogy ne egy (1!) darab legyen egy egész kerületnyi kismamára. Szülésznőt fogadtam a kórházban. Az orvos „csak varr”, jó lesz nekem az ügyeletes is. Találkoztunk, tájékozódtunk, feltettük a kérdéseinket – mindenre kaptunk választ, megnyugtató volt. Csupa jót olvastam róluk, barátnőm is a nyáron szült ott, és rendben volt minden. A 37. héttől oda jártam ctg-re, mindig elsőbbséggel kezelt, bár sokat nem beszélgettünk (ez utóbb tűnt csak fel), szimpatikus volt, azt sugározta, hogy minden rendben lesz, hogy a szülés gyerekjáték, nem kell túlgondolni. A 40. hét +4. napon (még szerencse, három nap múlva indították volna ballonos megoldással, befektetéssel) az ötperces fájásokat méricskéltem délután fél kettőtől, semmi extra, csak éreztem úgy fél percre, hogy valami történik. Megvártam, míg hazaér a férjem munkából, és befeküdtem egy kád meleg vízbe (a pohár sört kihagytam, amit a szülésznő javasolt), amitől nem múltak el a fájások, így este fél nyolckor megérkeztünk a kórházba. Megvizsgált egy szülésznő, a vizsgálat során 1+1 ujjnyira tágított, aztán rákötöttek ctg-re. A második vizsgálat során, kábé egy óra múlva, eltávolította a nyákdugót, és megkaptuk az egyik szülőszobát, valamint értesítette a szülésznőmet. Ekkor kábé este tíz volt, és már fájtak a fájások, sűrűbbek is voltak, mint öt perc. Éjfél körül kezdődött a móka. Nem tágultam rendesen, és kétpercesre sűrűsödött a görcsölés. Kihánytam mindent, amit aznap ettem, a vizet, amit a férjem adagolt, a homeo bogyókat, a két kocka csokit. Izzadtam, fáztam egyszerre. Lezuhanyoztam, aztán bekötötték az infúziót és kaptam oxitocint, ami baromi lassan hatott. Labdán „dolgoztunk”, lélegeztünk, a férjem a világ legjobb dúlája, masszírozott, folyamatosan beszélt, de a kétperceseket nem tudta csillapítani szegény. Ez így ment reggel kilencig, kábé óránként rám nézett a szülésznő, megvizsgált, közölte, hogy alig tágulok, majd kiment. Kaptam egy görcsoldó injekciót valamikor, az arra volt jó, hogy kábé egy órán keresztül az egyperces fájásmentes időszakokban tudtam – szerintem aludni… vagy elájulni? Aztán elmúlt a hatása. Nyolc órán keresztül vajúdtam kétperces fájásokkal. Valamikor volt egy burokrepesztés is. Kértem fájdalomcsillapítást, nem kaptam az injekción kívül semmit. A babám rendben volt, hálistennek, én nagyon fáradt voltam, 24 órája ébren, üres gyomorral. Nyolc körül megnézett az ügyeletes, azt mondta, időnként rám néz, utána egy másik orvos ugyanezt mondta. Kábé 45 percenként jött be valaki, egyébként „békén hagytak”. Kilenc körül megérkeztek a tolófájások. Már nem tudtam a labdán lenni, felfektettek a szülőágyra (semmi függőleges helyzet, szigorúan vízszintes, sőt, kitolás közben magasabbra emelték a fenekem, mint ahogy a többi testrészem volt), három fájás jobb oldalon, három a bal oldalon, három háton fekve, a szülésznő javaslatára. Sírni vagy kiabálni nem volt erőm, nem is akartam volna ilyeneket csinálni, nyögni tudtam mindössze. Nem gondoltam volna, de könyörögőre fogtam a dokinak az egyik vizsgálat után (amit ugye fájás alatt végeznek, broáf), kértem, hogy segítsen rajtam. Tizenegy körül felmerült a császár lehetősége is, de mivel a baba teljesen jól volt – csak éppen nem haladt lefele, milyen érdekes... –, ezt elvetették. 12.16 perckor megszületett Peti, háromórányi tolófájás eredményeképp. Két orvos és a szülésznő segédkezett, a hasamat szerencsére csak egyikük nyomta. Egyszer volt Peti nyakán a köldökzsinór, 3920 gramm, 56 centi, egészséges.

Néha szembejönnek velem ilyenek. Van, hogy havonta többször is. Kissé felhergelem magam, aztán lehiggadok, hogy á, nem érdemes! Aztán amikor naponta többször jön szembe, már nem tudom megállni, hogy ne mondjam el, mi a bajom ezzel az egésszel. És hogy miről is van szó? Erről:

Egy hideg decemberi napon, nem sokkal azután, hogy a templom toronyórája elharangozta a delet, apró, fehér, ide-oda lengedező pelyhecskék jelentek meg a levegőben. Eleinte csak néhány kósza hópihe mutatta meg magát, a szórakozott járókelők szinte észre sem vették őket.

Erre a hétre igazi télies melengető ételeket hoztam, amelyekből könnyen össze lehet hozni egy menüt. A leves és főétel kategóriában kétféle receptet találhattok, egy nehezebb, tartalmasabb, és egy könnyedebb, zöldségesebb fogásét, annak érdekében, hogy mindenki találjon a fogára valót. Desszertnek pedig természetesen egy fánkot kínálok, ha már itt van a farsang időszaka.

Időnként fel-felmerül itt is a gyógyszeres terhesség-megszakítás. Gondoltam, megosztom veletek, hogy ezt én hogyan éltem meg Hollandiában.

Nem múlik el tél, hogy ne foglalkoztatná az anyukákat a bárányhimlő és a betegség elleni oltás témája. A Bezzeganyán is többször meséltek már róla az olvasók. Négy évvel ezelőtt AMK egy terhesnaplóban számolt be arról, hogy mind a három gyereke elkapta a betegséget, és hogy míg az első fertőzött könnyen átesett rajta, addig a második körös kis betegek nagyon megszenvedték a bárányhimlőt. Center beoltatta a gyerekeit, és arról mesélt, hogy ennek köszönhetően három pöttyel megúszták a bárányhimlő-járványt. Ildikó nem volt ilyen szerencsés: a nyaralás előtt egy nappal jöttek ki a pöttyök gyermekén, így a nyaralásnak lőttek.

Vidal Chastanet - forrás: Facebook

Nem betegesek a lányaim, a háromból kettő életében nem kapott még antibiotikumot, a legnagyobb is csak egyszer: néhány hónapos korában. És nem azért, mert elvakult antibiotikum-ellenes vagyok (tudom, hogy van olyan eset, amikor elkerülhetetlen – pl. amikor 40 fokos lázzal járó tüszős mandulagyulladása van az ember lányának, olyan, amitől az orvos is sírva fakad), hanem eddig mindig elég volt kevésbé brutális gyógyszert alkalmazni, és persze a természetes gyógymódokat is bevetettük.