Négy gyermekemet és édesapámat veszítettem el fél év alatt

PUBLIKÁLÁS: 2015. június 29. 07:00

Egyetlen dologra emlékszem élénken arról az éjszakáról. Ültem a rideg folyosón a neonlámpák gyér fényében és féltem. Sokan azt mondják, ha tragédia éri őket, rengeteg érzelem kavarog bennük, az első reakció a könnyek után a „Miért?“, kétségbeesnek, tombolnak, aztán amikor elfogy az erejük, magukba roskadnak. Én arra sem voltam képes, hogy artikulálatlanul üvöltsek. Csak ültem a térdemen könyökölve, és néztem, ahogy az a pár könnycsepp, amit már nem tudtam visszatartani, lefolyik a karomon. Nem gondoltam vagy éreztem semmit azon kívül, hogy rettegtem. Olyan volt, mintha kikapcsolták volna a testem, egy nagy buborékot tettek volna körém, és magamra hagytak volna. Nem aggódtam a babákért, már rég elfogadtam, hogy őket is elveszítjük. Nem is tudom, hogy miért féltem, hiszen már tudtam, mi történik. Amikor az orvos odajött hozzám, a visszatartott sírás miatt annyira fájt a torkom, hogy meg sem tudtam szólalni, csak bólintottam. Ezek azok az emlékek, amiket minden nap látok magam előtt, mintha filmet néznék, és minden alkalommal ugyanazt érzem, amit akkor.

Bezzeganya

A szerző cikkei

Amikor hazajöttünk, olyan volt, mintha valaki elkezdene fojtogatni. Egyből a nyakamba szakadt minden, mindenhol és mindenkitől csak azt hallottam, hogy ezt kell, azt kell, így kell, senki sem kérdezte meg, hogy nem szeretnék-e egy kicsit pihenni. A feleségem mellé akartam bújni, átölelni, és csak feküdni szó nélkül. Senkit nem érdekelt.

Elszigetelve éreztem magam. Olyan volt, mintha elvesztettem volna az utat másokhoz. Hiába ölelt meg a gyerek, nem volt jó érzés. Hiába láttam a fájdalomtól kábultan feküdni Krisztit, nem tudtam odamenni hozzá. Nem beszéltem az érzéseimről, és egyre rosszabb volt. Nem tudtam aludni, enni, mosolyogni. Közben az élet nem állt meg, a rengeteg feladat úgy ömlött rám, mintha sose lenne vége. Amikor már a pánikrohamok és ájulások pár óránként követték egymást, azt mondtam, hogy elég volt. Elutaztunk két hétre. Így utólag azt mondom, hogy ez az utazás nem csak a kapcsolatunkat mentette meg és tette még erősebbé, hanem az életünket is ennek köszönhetjük. Azokon az éjszakákon, mikor a hegyoldalban üldögélve, összebújva hallgattuk a város zajait, olyan volt, mintha valaki újra egymás mellé vezetett volna minket. Rengeteget beszélgettünk. Ott, az erdő szélén, már nagy terveket is szőttünk. Nem fogjuk hagyni, hogy az élet eltiporjon bennünket. A kisfiunkért is felelősek vagyunk, és nem azt érdemli, hogy két érzelmileg instabil, depressziós szülője legyen. Itthon azzal kezdtem az első napot, hogy kerestem egy pszichológust. Évekig hevesen tiltakoztam ellene, de most beláttam, hogy segítségre van szükségem. Nem én vagyok gyenge, senki sem tudná magában feldolgozni, ha fél év alatt elveszítené négy gyerekét, az édesapját, és egyszer majdnem még a feleségét is. Ezt kellett magamban tudatosítani az első alkalom előtt, mert a férfiúi büszkeségem belül szinte tombolt, hogy hogy merek ilyet tenni. Egy óra múlva pedig el sem tudtam képzelni, hogy eddig miért nem mentem.

Kriszti is rendszeresen jár terapeutához. Neki még nagyon messze van az alagút vége, a fényt sem látni, de mindig azt mondom neki, a lényeg, hogy elindult. Nem lehet siettetni a gyógyulást.

Azt hiszem, jó lenne, ha visszatalálnék a gyermeki énemhez. A gyerekünk olyan hihetetlen bölcsességgel és egyszerűséggel vette tudomásul a történteket, mintha ez lenne az élet rendje. Azt mondta, hogy az ikrek felmentek papához, és tudja, hogy ez nekik jó, de ha lehet, akkor ne legyen több testvére, mert úgysem ismerheti meg őket, és így ez nem jó érzés. Figyelek rá, nehogy ne vegyem észre, ha segítségre van szüksége, de úgy látom, hogy ő fejet hajtott valami hatalmasabb erő előtt, és elfogadta a tragédiát. Nekünk is ezt kéne.

Dávid

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?