211. oldal - Bezzeganya

Hajtunk, tekerünk. Aztán gyerekünk születik és szerelünk. Elsőnek egy gyerekülést. Esetleg utánfutót. Aztán várunk míg mindenki megtanul a saját kerekein jönni. Nagycsaládosok kis gyerekkel azonban biztos odalesznek ezért a holland tandemért. Négyen két keréken. Esetleg öten. Merthogy a szülő háta mögött még kényelmesen elfér egy hagyományos kerékpáros gyerekülés is.

Magamban sóhajtozva szoktam hallgatni az anyukák beszámolóit, miszerint az ő gyerekük 3-4 hónaposan forgott, 5-6 hónaposan mászott, 8-9 hónaposan járt. Nálunk messze nem ilyen a helyzet, a gyerekeim "statisztikája" a következő: az első kettő 16 hónaposan kezdett járni (a mászásukra nem emlékszem, de járás előtt másztak). A harmadik 8 hónaposan ült, 10 hónaposan mászott, 15 hónaposan indult el. A negyedik 1 évesen (!) kezdett mászni, 14 hónaposan járt. És az a bizonyos ötödik... miatta íródik ez a poszt.

Ingyenes gyermekbelépőt kap minden gyerek a Fővárosi Állat- és Növénykertbe, aki legalább 10 darab kilapított italos kartondobozt (tejes vagy gyümölcsleves dobozt) hoz az Italos Karton Környezetvédelmi Egyesülés (IKSZ) az állatkert főbejáratánál felállított gyűjtőpontjához szeptember 8 vagy 9-én. Az IKSZ a környezettudatos életmódot és az italos kartondobozok szelektív gyűjtésének fontosságát hangsúlyozza az akcióval. A nyolcadikai hétvégéig még lesz idő összegyűjteni a szükséges mennyiséget.

Szorgos kezek feldolgozták az ötven kérdésből álló "Anyaság, munka, hivatás" kérdőív beérkezett válaszait. Az eredmények egy posztba nehezen sűríthetőek, ezért sorozatban közöljük őket, témakörönként csoportosítva. Az első rész főleg az alapokról és a munkaidőről szól.

Magyarországon nem mondható el, hogy a civil kezdeményezések tömege képes megállni a lábán önerőből, mióta az egyszázalékok is megfogyatkoztak az adóváltozások miatt, a magánpénztárcákat meg a válság apasztja, pláne. Tudja ezt az állam is, és úgy tűnik, nem is esik nehezére újabban bizonytalanságban tartani a nem kellően alázatos és igazodó hozzá fordulókat. Még akkor is, ha széles körben, akár nemzetközileg ismert eredmények mehetnek a „magasabb érdek” vagy a dölyf miatt a süllyesztőbe. De annyira azért nem vagyunk eszköztelenek, mint ahogy néha gondoljuk. A mostani „jó ügyet”, az Igazgyöngy Alapítvány  művészetoktatási tevékenységét úgy tűnik, lelkes civilek már nagyrészt megmentették. De van, lenne még hely a te segítségednek is, kedves olvasó.

gusztusban leszek 34 éves. Van három gyerekünk, de negyediket is szeretnénk. Férjemben soha nem volt kétely, hogy nagycsaládot szeretne. Én a legkisebb születése után nem voltam ennyire biztos a dologban. Férjem becsületére válik, hogy nem erőltette a dolgot, jól ismer már, tudja, hogy nálam hormonálisan dőlnek el ezek a dolgok, ha viszont a hormonok beindulnak, nincs megállás. Voltunk már fordítva is, hogy én voltam nagyon korán bezsongva, és neki tartott kicsit tovább az elhatározás. De végül mindig közös nevezőre jutottunk, mint ahogy most is. Így kerek kilenc hónappal ezelőtt zöld lámpát kapott Négyeske.

Párom előtt albérletben laktam, majd megismerkedésünk után átköltöztünk az ő lakásába, azért az akkori dokimat le kellett cserélnem (kicsit messze lett volna terhesen hozzá menni), meg itt a kórház is közelebb volt, így ismerősök körbekérdezése után találtam egy másik orvost, akit azóta sem bántam meg (hozzátenném, hogy soha egy orvosban sem bíztam), így ő lett a fogadott orvosom. Szülésznőt nem választottunk. Öt nap túlhordás után az orvos másnap reggel fél 8-ra berendelt a kórházba, és onnan már nem is mentem haza. Bent maradásom igazi oka, hogy a méhlepény már elfáradt, nem tudta már megbízhatóan ellátni feladatát, ezért az orvosom úgy döntött, beindítja a szülést. Első szülőként tudtam, hogy ez fárasztó, hosszadalmas lehet, ezt a tényt dokikám is közölte velem, és azt is tudtam, hogy ezeknek a szüléseknek a vége általában császár lesz. Na, ettől tartottam az egész terhességem alatt. A reggeli ctg után, dokikám megvizsgált, megnézte a magzatvizet, ami tiszta volt, majd felhelyezett egy tablettát, burkot repesztett. A tablettának 3 órán belül fájásokat kellett volna, hogy generáljon (na, én annyit éreztem 3 óra után, mintha megjönne, de abból is a legenyhébb fájdalmat). Hozzátenném, hogy előtte se jósló fájások se semmi nem volt egész terhességem alatt, még az utolsó hetekben sem. Majd közölték férjemmel is, hogy ma bizony szülünk, kíváncsi lettem volna az arcára, elmondása szerint azt sem tudta, hirtelen mit csináljon.

Régen jártam a Szigeten. Vagy azt is írhatnám, hogy régen jártam a Szigetre. Igaz akkor még máshogy hívták, nem jártak oda patkánytaposós technósok, és minden sarkon meg lehetett csodálni egy hajópadló lakkal tartósított frizurás punkot. (Mert az igazi punknak másnap reggelre sem konyulhat le.) Előbbi már nincsen, vannak helyette hipsterek, akik nem tudom, milyen zenét hallgatnak. Voltam kinn egész hétre is és néhány napra is, maradandó élmény volt, több okból.

Szombat reggel van, én még álmatagon motoszkálok, az egyik gyerekem a hupikéktörpök előtt lapátolja magába a reggelit, a másik még a lóbőrt húzza. Valahol viszont vannak másmilyen szülők és másmilyen gyerekek: akiket kora reggel már az uszodába visznek vagy valami sportpályán róják a reggeli köröket, akiknek évekig ki kell csengetni a vívófelszerelés, az atlétikai edzőtáborozás, vagy akár a magántanulóság költségeit, de azt mondta egy hozzáértő, ebben a gyerekben van lehetőség. Kérdés, lelkierő is van-e elég, hogy kihozzák a lehetőségből az eredményt.

Volt egy nyári rituálém, hosszú éveken át. Eljöttem Magyarországra, és a haverokkal kimentünk a Szigetre. A baráti társaság magja volt vagy 4-6 ember, de mindig csapódtak hozzá újak is. A Sziget szinte minden napján ott voltam tíz éven át. 2007-ben 8 hónapos terhesen nem utazhattam Budapestre a megfelelő időben, de egy évvel később már megint ott voltam, a kicsit napközben egyszer ki is vittem, estére pedig párszor egy nagyi vigyázott rá.

Ebben a posztban kedvenc padlizsánreceptjeimet gyűjtöttem össze. A válogatás nehéz volt, mert nagyon szeretjük és sokféleképpen készítjük, ezért megpróbáltam a kevésbé ismert ételekre koncentrálni.

Nem tudom, más nagyvárosban élő anyukák hogy vannak vele (lehet, hogy én túlzom el a dolgot), de én, aki a város szívében nőttem fel, anyukaként szinte rosszul vagyok a zajtól.

Milyen lehet korahuszonévesen egy pultból nézni, ahogy a koncertek és egyéb programok közt hullámzik a tömeg? Vérciki-e szemetet szedni a Nagyszínpad előtt a szemüveges fiatal lánynak, miközben mások vadul és betépve pogóznak mellette? Vagy kitüntetés  itt dolgozni, megvan a másnak hatvansokezres hetijegy, és okosan beosztva bulizásra is futja a meló mellett?

Ma egész nap egy szomorú történet körül jártak a gondolataim. Egy ismerősöm egyetlen, 7 év körüli unokája halálos betegségéről hallottam, és a család elkeseredett küzdelméről. nagyon megrázott és felkavart. És ezen történet kapcsán én is elgondolkoztam. Hogy milyenek vagyunk. Hogy az emberek többsége hajlamos nem értékelni azt, amije van, amíg nem történik valami nagy baj. Hogy az emberek képesek a legapróbb dolgokból is hatalmas drámát csinálni, míg azok, akiknél tényleg nagy baj történik, tudnak örülni a legapróbb dolgoknak is. Hogy meg tudnak változni életek, értékrendek egy pillanat alatt.

Az emberi hülyeség úgy tűnik, határtalan. A Youtube segítségével ténylegesen is az. A közelmúltban például egy amerikai szülőpár cápákkal úszkáló ötévesét videózta le és tette közkinccsé. Illetve inkább közfelháborodás tárgyává.

37. hét

Most már biztos – a málnabokor nem beszél idegen nyelven, esetleg a hónapokat nem ismeri. Ennek a  fajtának ugyanis Autumn Bliss a neve, tehát ősszel kéne vagy legalábbis nyár végén teremnie, ezért idén, mint szinte minden évben, az epret is megelőzve már májusban érlelte a szemeket, élénk legelésre késztetve a gyermekeket. Végetért a téli álom, túlvagyunk a nem túl egyszerű tavaszi melókon is, szüreteljük ami lett belőle. Nejlonparaszt munkában, nyáron.

Talán többen is hallottatok már a jövő évre ígért "munkahelyvédelmi tervről" amely komoly járulékkedvezményeket ígér többek közt a kismamák foglalkoztatói számára (nagyjából a korábban ismertetett "Start Bónusz" kedvezmények bővítésével), de a mikrovállalkozást fontolgatóknak is könnyítéseket ígér. Az ördög mindazonáltal a részletekben rejlik - most állandónak mondható jogi szakértőnk, Dr. Farkas Zsuzsanna írását olvashatjátok, amely felvet a tervekkel kapcsolatban számos kérdést, miközben azon morfondírozik, hoznatnak-e ezek az intézkedések áttörést a valóban siralmas kismama-foglalkoztatásban.  Vagy nem is ott a baj, ahol javítani kívánnak a helyzeten?

Soha ennyi ötvenes-hatvanas szigetlakót nem láttam, mint tegnap este. Ott tömegeltek a Cseh Tamás emlékkoncerten, szemüveges nénikké változott hajdani fehér babák, pocakos bácsik, akik villogó szemű, sokfogú fiúként húzták fel hajdan Icát a negyedikre. Most meg ülnek a levegőtlen, agyonzsúfolt Porondsátorban (körülbelül másfél-kétszer annyian akartak bemenni, mint ahányan végül befértek, még kintről is tömegek próbáltak beleskelődni), ülnek és nézik a filmről éneklő Cseh Tamást meg a változatlanul zseniális Cserhalmi Györgyöt, aki úgy, de úgy énekli a Széna tér balladáját, hogy váratlanul elbőgöm magam. A felhozatalt és a produkciót nézve meg eltűnődöm, ha ilyen remek színészek vannak széles e hazában, miért nem járok én gyakrabban színházba? Nem ők tűntek el, én tűntem el.

A férfiközpontú társadalmi felfogásba ebben a korban nem fért bele a női orgazmus. A nőknek nem volt joguk ehhez az élvezethez. Azoknak az asszonyoknak, akik nem tudták, vagy nem akarták visszafogni magukat az ágyban, az orvos „mesterséges maszturbációt” rendelt, amit a doktor maga, vagy egy bábaasszony hajtott végre.

Djuna Chappell Barnes 1892. június 12-én, a New York állambeli Cornwallon – the Hudsonban fekvő Sorm King hegyen született. Családja nem sokat törődött a társadalmi konvenciókkal. Eredetileg a Djalma nevet szánták neki, Eugéne Sue Bolygó zsidó című művéből, de tévedésből a kislányt a Djuna névre anyakönyvezték. Az akkor népszerű „otthoni iskoláztatás” jegyében Djuna nem sokat járt iskolába. Apja, Henry Budington („Wald”) Barnes író, festő, zenész és feltaláló, és apai nagyanyja Zadel Turner Barnes – író-újságíró és alkoholellenes aktivista – tanították a kislányt. Kilencéves korában rajzórákra járt. Djuna gyermekkorát kissé bizarr keretek között töltötte, hiszen édesapja két nővel élt együtt. Elizabeth Chappell hegedűművészt, Djuna anyját ugyan feleségül vette, de 1897-ben szeretője, Fanny Clark hozzájuk költözött. Djunának hét testvére volt, apjuk, a félreértett zseni nem tudta eltartani a családot. A nagymama és ismerősök, barátok támogatására szorultak. 16 éves korában feltehetőleg nemi erőszak áldozata lett, lehet, hogy az egyik szomszéd, vagy maga az apja volt az erőszaktevő. Műveiben és a nagyanyjával folytatott levelezésében is voltak erre vonatkozó utalások, de az igazság sosem derült ki. Még be sem töltötte tizennyolcadik életévét, mikor hozzákényszerítették apja szeretőjének öccséhez, az 52 éves Percyhez. A házasság pár hónapig tartott. Djuna húszéves kora előtt apja elhagyta anyját a másik nőért. A lány rajzolt, festett és verseket írt, első költeménye 1911-ben jelent meg.

A nyolcvanas évek eleje.

Figyelem! Az alábbiakban a nyugalom megzavarására alkalmas életem egyik szeletét mutatom be.

Ha a szépséges (áááá) emlékezetű 1985-ben az esik ki a számon, hogy lesz majd egy olyan év, amit úgy hívnak hogy 2012, és akkor lesz az Óbudai-szigeten egy esemény, ahol ugyanott, ugyanaznap fellép a Menyhárt Jenő a betiltott URH-ból, az épp hogy eltűrt Beatrice, meg a hülyére támogatott Neoton Família, akkor a körülöttem állók nyilván azt reagálták volna, hogy ejha, azt azért nem gondolták volna, hogy az elitgimnáziumok jókislányai is szipuznak, mert józanul ekkora baromság nem eshet ki a viszonyokat kicsit is ismerő egyén száján.

Már a terhességem során is rengeteg problémám volt. Az elején minden rendben ment, egészen a 18. heti ultrahangig. A diagnózis: kevés magzatvíz, egy élő magzat flexiós kényszertartásban. Mondanom sem kell, egyből falfehér lettem. Felküldtek Pestre az I-es számú női klinikára ultrahangra.

Kint neszezett a szél, vég nélkül recsegtek és ropogtak az öreg nyaraló vaskos fagerendái. Az emeleten a hajósinas néha köhögött álmában. Odakint már szürkült, és félálomban, szemüveg nélkül, egykedvűen meredtem a lépcsőfokok végére, a karnisra, kiugró peremekre, a plafonra meg a falra erősített kancsók, népies tányérok, furcsa alakú uszadékfák, viharlámpák és bográcsok homályos körvonalaira.

Minden kommentet köszönök, akár pálcát törtek felettem, akár megérteni próbáltak. Eszem ágában sincs írói babérokra törni, réges-régen rájöttem, élőszóban jobban megy, mint írásban. Ettől függetlenül törekszem megfelelni a javaslatoknak. Jól esett azok kommentje, akik a nem túl szerencsés fogalmazásom mögött meglátták azt a hihetetlen aggodalmat, félelmet és szorongást, ami elfogott a pozitív teszteredménnyel a kezemben.

Erre a hétre szilvás recepteket hoztam. Érdemes ezt a gyümölcsöt gyakran fogyasztani a most kezdődő szezonban, mert egyrészt olcsó, másrészt igen jó beltartalmi értékekkel rendelkezik. Gazdag A-, B-, és C-vitaminokban, káliumban, kalciumban, magnéziumban és foszforban, cinktartalma is jelentős, és többfajta antioxidánst is tartalmaz.

Ezt a posztot az egyik barátnőm ihlette, aki szerint nekem reklám-babám van: simán lehetne vele népszerűsíteni a gyerekvállalást. Mindezt persze úgy kb. 30 perc alapján, de azért jól esett. A lista teljesen szubjektív és bizony nagyon rózsaszín. Tehát amiért jó egy most 10 hónapos baba anyukájának lenni: