Már nem sírok, amikor megjön

Ő nem szorítja meg a kezem egy babakocsi láttán az utcán, és én nem rángatom őt a gyerekbolt kirakatához vissza, hogy még azt a kis piros topánt biztosan nem látta. Nem. Semmi értelme. Egyelőre nincs. Valamit tenni kéne, de nem tudom, mi az. A hallgatás lemondás, és én nem akarok lemondani Egyeskéről. Ketteskéről sem, és ki tudja... Már nem sírok, amikor megjön. Ez vajon rossz jel? Vagy csak a hatodik hónaphoz hasonló hullámvölgy?

A kezdeti vágyakozást keresem az Ő szemében. A vágyakozást Egyeske után. Azt a tekintetet, ami nyáron még a meglehetősen lapos hasamat pásztázta lopva. Nem találom. Talán már nincs is? Az nem lehet. Az elmúlt évben minden arról szólt, hogy nekünk bizony gyerekünk lesz. A pillantások, mozdulatok, és a kérdések: "Eszter... Eszter! Hogy tetszik? Esztike..." Tetszik. Még mindig tetszik. Még mindig szeretném. Ő már nem kérdez. Nem lesi a hasam és nem simogatja. Jaj, hazudok, persze, hogy simogatja! Csak érzem a különbséget. Hogy nem úgy...

És már nem úgy szeretkezünk. Már nem érzem rajta a vágyat, csak a feszültséget. Görcsöl, és én is. "Állva ne! Az nem lesz jó." Nem lesz jó? Kinek? Egyikünknek sem, mert folyamatosan az zakatol a fejünkben, hogy úgy nem... talán már nem is. Nem tudom. Beszélnünk kell erről. Csak nem tudom, hogyan kezdjünk hozzá. Ő rám vár, én rá. Tizenegy hónap. A tizenkettedik ketyeg. Ez már sok. És belesajog minden porcikám, ha arra gondolok, orvoshoz kell mennünk. Pedig kell. Erőt gyűjtök, hogy ezt elmondjam neki. Azt szeretném, ha kéz a kézben kezdenénk hozzá, és úgy is fejeznénk be. Egyeske érdekében. A családunk érdekében.

Panna

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?