A szülésznőt elküldtem a búsba és kinyomtam a gyereket

Nyolckor elfolyt a magzatvizem. Egy pillanatra bepánikoltam, mert ilyen sem volt még, és nagyon megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy nem vér árasztott el, hanem víz. Egyre sűrűsödtek a fájások, percenként próbáltam hívni a dokimat. Negyed tízkor vette fel a telefont végre, és azt mondta, azonnal indul. Negyed óra múlva bejött egy kis szülésznő, ránézett a ctg-re, megállapította, hogy hatvanas fájásaim vannak, "ráérünk még", és kiment, esélyem sem volt szólni neki, hogy jön. Most jön.

A férjemet szalajtottam utána. Néhány perc múlva ketten, beszélgetve jöttek be, húzták a kesztyűt, igazgatták a szülőágyat, míg a férjem azt nézte, amit addig soha, de hülye helyen van az ajtó: hogy ott a baba feje. Az egyik szülésznő odaszólt nekem, hogy vegyek nagy levegőt, ne pánikoljak, én meg (tényleg kapkodtam a levegőt) vettem egy nagy levegőt, hogy elküldjem a búsba - és azzal kijött a baba.

Kijött, nyekergett egyet, és elaludt. Végigaludta a mérést, öltöztetést, a kétórás figyelőidőt, azt, ahogy azt a néhány millis repedést egy fél öltéssel összevarrták, (az ügyeletes orvos csak arra ért be), és azt, hogy a dokim megjelent öltöny-nyakkendőben, egy koncertről jött, gyalog, mert nem kapott taxit, és azt mondta mosolyogva: hát ezt én is csak elrontani tudtam volna. Azt hiszem, mégiscsak ott volt Apukám.