179. oldal - Bezzeganya

Újabb családi támogatási formákat vezetnek be jövőre a kormány szerdai döntése értelmében - jelentette be az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális és családügyért felelős államtitkára csütörtökön, Budapesten.

Végy egy nem túl tapasztalt háziasszonyt, aki szeretne finom falatokat tálalni népes családjának, ám nem szeret sokáig a tűzhely mellett álldogálni, és konyhaeszközök tekintetében sem bővelkedik a választékban.

Előző rész

Amikor ezt olvassátok, éppen beléptem a 36. hétbe. A magzatom már 2 és fél kilónál kicsit nagyobb, és minden nappal növekszik. Mivel most már biztosan tudjuk, hogy nem maradhat benn a 40. hétig, mint a testvérei. Mindent elkövetek, hogy növesszem, ha lehetséges ilyet mondani. A terhességi cukorbetegségem korlátai által megengedett legnagyobb mennyiségű tejet iszom, mert nemrég tudtam meg, hogy a tej egy hajszállal megnöveli a születendő gyerek méretét. Magzatvédő vitamint szedek (ami ugyancsak nagyobb babákhoz vezet, akkor is, ha csak egy hajszállal, tényleg csak grammokkal, a közhiedelemmel ellentétben) és külön Omega olajakat is nyomok. Napoztatom az összes nagykabátból kilógó testrészemet D-vitaminért. És várok... Várom, hogy az orvosok meddig hagynak menni. Hetente három szakember lát: a cukorbetegség szakértő, az ultrahangos specialista, aki kívülről és belülről (hüvelyi ultrahanggal) megnézi a gyereket, a magzatvíz mennyiségét és a méhem vastagságát a hegnél, majd ezekkel az eredményekkel áttotyogok a szülészemhez, aki vér- és vizeletmintát vesz tőlem és értékeli az összes fenti adatot. Eddig nem mondta, hogy mars a műtőbe, de nyilván ez csak idő kérdése.

Ezen a hétvégén Márton-napi libatortúra (vagy inkább libabortúra ) lesz a Gellértben borkóstolóval és számtalan gyerekprogrammal.

Tudnál szándékosan ártani kisbabádnak? Tennél alá szögekkel teletűzdelt pelenkázólapot? Aggatnál késeket a kiságy fölött lógó zenélő forgóra?

A válás, a különféle családi konfliktusok az érintettek mellett az egész társadalom számára próbatétel lehetnek, és az államra is súlyos anyagi terheket háríthatnak. Ennek pontos számbavételére első alkalommal készül átfogó felmérés a Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézetben.

Október 17-én, az amerikai reprodukciós gyógyászatban dolgozó szakemberek éves gyűlésén hirdették ki annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, ami az embereknek a vetélésről alkotott véleményéről ad ijesztő képet. Úgy tűnik, hogy minden tájékoztatás ellenére nagyon sokan még mindig nem tudják, hogy mi okozhat spontán vetélést, és milyen gyakori jelenségről van szó.

Az elmúlt időszakban csatlakoztam a Bezzeganya blogot olvasók táborába. Kezdetben és naivan még azt feltételeztem, hogy a magyar anyák összefogva segítik egymást különféle tanácsokkal és  hozzászólásokkal. Az elején még csak néhány kommentet tudtam elolvasni, de később már próbáltam egy picivel több időt fordítani egyes posztok utáni “tanácsok” elolvasására. A mai nap érett meg bennem egy olyasfajta szánalom a legtöbb – természetesen sok kivétel van – kedves magyar anya iránt, amely miatt leírtam a gondolataimat.

Előzmény...

A történet Ketteske születéséről szól.

Anya, ez a bogár most döglött? Csak fekszik a hátán. Hogy csak úgy csinál? No lám, kihúzom akkor a szárnyait, legyen könnyebb elrepülni neki. Mi, hogy most már tényleg döglött? Anya, nem akarom, nemakaroooom, anyaaaaa, csináld vissza, ne haljon meg!

Akkor, szóval tudod mikor, majd leültök, és ha még marad valami ebből a szokásból, leültök és meggyújtotok egy gyertyát, valóban vagy virtuálisan, attól függ, a valóságban gyűltök össze vagy valami képernyő előtt, mert az egyiknek Kamcsatkán, a másiknak Új-Zélandon van halaszthatatlan dolga, tőletek minden kitelik.

Némi rezignált érdeklődéssel olvastam a múltkori posztot Bogyóról és Babócáról. Az érdeklődés azért volt, mert igazán kíváncsi voltam a fiatal szülők véleményére, a rezignáltság azért, mert a gyermekirodalmi szakma korábban már alaposan kivesézte a kérdést. Annak idején Wittmann Ildikó írására sok reagálás született, voltak pozitív, megengedő és kifejezetten negatív vélemények egyaránt, de a végszót valószínűleg Pompor Zoltán gyermekirodalmi szakértő mondta ki ezzel a mondatával: „…az ízlés nem vitatéma, viszont nem árt tudnunk, hogy változhat.

1. Intercity kocsi, ahova eleve nem vehetek jegyet, ha babakocsival vagyok, mert oda nem fér fel a kocsi sehova. Pedig én szívesen kifizettem volna a jegyet akár a gyereknek is, de nem engedték.

Ott hagytam abba legutóbb, hogy a terhességem huszonhatodik hetében, augusztus utolsó napjaiban visszatértünk New Yorkba azzal az elhatározással, hogy a szülésig már nem megyek sehova. Nagyon optimista voltam és hittem abban, hogy a terhesség nehéz részén túl vagyok, az izgalmas teszteken átmentem, a magzat már életképes, az időjárás kellemes, a nemzetközi utazgatást letudtam, a nagyobb lányom iskolában egész nap, és nekem voltaképpen semmi dolgom, csak lenyugodni, fészket rakni, a babát növeszteni, és a hasamat simogatva várni, miközben az őszi napsütést élvezem a parkban.

(Írta: Tracey Harrington McCoy, Newsweek, 2013.Okt. 14 & 21)

Amikor a postás meghozta és titokban kicseréltem, persze teljes volt a kudarc. A reakció kétségbeesés, Anya ez nem a másik, hol van a Másikcica? Naná, hogy adtam elő azonnal, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Másikcica tovább szolgált (ettől fogva Piszkoscica néven futott), a testvére pedig megkapta a Másikmásik cica nevet. Mégis, én biztonságban éreztem magam, mert BÁRMI történik, van egy helyettes. Amiért most írok, az új tragédia, megtörtént a bármi, néhány napja Piszkoscica orrozó keze feladta és szétfoszlott. Javíthatatlanul. Úgyhogy kapott protézist, ennek köszönhetően pedig az is kiderült, hogy tulajdonképpen nem is a macska a lényeg, hanem csak a bal keze. Csodás, finom puha rózsaszín anyaggal vontam be a roncsolt testrészt úgy, hogy minden megmaradt kis porcikája benne van a műkézben, de mégsem jó. Mert így már nem tud úúúgy orrozni.

Három gyerekünk van, a legidősebb most 10 és fél éves, a legkisebb 3 és fél múlt. A legidősebb gyerekünk születése óta, azaz 10 és fél éve minden egyes nap úgy fekszünk le, hogy egy gyerek velünk alszik, mindig az aktuális legkisebb, de voltak olyan időszakok is, amikor ketten is voltak az ágyban, én ekkor a kanapén aludtam.

Nyáron vendégségben voltunk a barátainknál az utcában. A mi lányunk 5 éves, az ő nagy lányuk 6, fiúk pedig 3. Voltak még vendégek; egy 5 éves és egy 3 éves kisfiú. Kint a kertben vacsoráztunk. Bár a gyerekek pár tucat falat után mentek volna tovább játszani, rohangálni, de a házigazda is és a másik vendégcsalád apukája is rájuk parancsolt: amíg meg nem ették a vacsorát, nem állhatnak fel. Kis küzdést követően módosult az ukáz: ha már jóllaktak, akkor állhatnak fel, ha a tányérra tett zöldség mind elfogyott (péksütemény, felvágott, sajt, na jó, az megmaradhat). Aztán visszakozás: ha a zöldség is elfogyott, akkor is meg kell várni, míg mindenki befejezi a vacsorát – míg zajlik a vacsora, nem állunk fel az asztaltól! És üljenek rendesen, ne mocorogjanak. Bár nálunk ilyen nincs, kértem lányomat, hogy ő is tartsa be a vendéglátók – számunkra, és a 4,4 éves átlagéletkorú, felpörgött gyerkőctársaság számára is értelmetlenül és logikátlanul szigorú – szabályait. Bár ezt nem értette, de kértem, hogy legyen oly’ kedves, maradjon ő is ülve, míg a többiek nem végeztek. Nehezen bár, de megtette. Persze, ha valamit nem akart megenni, azt nem erőltettem belé, ez elv nálunk, hogy nem erőltetjük a kaját. Mondták is a többi gyerkőcök:

Biztosan nem mi vagyunk az elsők, akik orvosi ügyeletre viszik gyermeküket, és sajnos nem vagyunk egyedül azzal a borzasztó érzéssel sem, hogy a rendszer akkor nem törődik velünk, amikor szükségünk lenne rá. Ember gépek vagyunk, akik adót és tb-t fizetnek, állítólag demokráciában élnek és jogaik vannak. A kisembereknek is. Akik a jövő nemzedékei lesznek, akik a mostani rendszerbe születtek, ebből tapasztalnak, innen indulnak. Ez nekik az origó, az alaptábor. Nőnek és fejlődnek, aztán oltást kapnak, egyet, kettőt, kötelezőt és szabadon választhatót, tizenöt hónaposat. Ezt már bőven megérti a kis elme, illetve nem érti, hiszen őt bántják, pedig ő nem bántott senkit. Aztán levert lesz, nyűgös és lázas, persze hogy szombaton. Jön a kúp, jön az ülőfürdő, majd a másnap. Közepes láz, bágyadt gyerek, mitévő legyek. Megvan a döntés – háziorvos javasolja – irány az ügyelet, biztos, ami biztos alapon.

Talán ott kezdeném, hogy immár  öt éve élünk Angliában gyermekem apjával. Igazi „Love story” a miénk. 2008 októberében kijöttem rokonlátogatásra, és akkor ismertem meg őt. Szerelem volt első látásra. Így aztán három héttel később már minden cuccommal a buszon ültem Anglia felé. Azóta is együtt vagyunk és idén augusztusban megszületett a kislányunk, Emma.

30 éves nő vagyok és van egy gyönyörű 3,5 éves kisfiam, valamint egy jól működő házasságom, ami 6 éve tart. A férjem – aki idősebb tőlem pár évvel – egy ideje elkezdett a második gyermek kérdésével foglalkozni, ami azt jelenti, hogy nevet adott neki és minden nap megkérdezi, hogy akkor mikor. Hozzáteszem, a férjem elképesztően jó diplomáciai érzékkel van megáldva, így a beszélgetések  egyáltalán nem nyomasztóak. Egyre többször jut eszembe nekem is, hogy miért ne, de ahogy kimondanám, hogy igen, valami megmagyarázhatatlan félelem fog el és elvetem az ötletet.

Ezúttal kelfélékkel, ezen belül is két kevésbé gyakran fogyasztott fajukkal, a kínai kellel és a kelbimbóval fogok behatóbban foglalkozni. A kínai kel ilyen tájt viszonylag olcsón beszerezhető zöldségféle, amely széles körűen hasznosítható a konyhában: készülhet belőle saláta, főzelék, én ázsiai jellegű wokos ételekbe is előszeretettel használom a húsos levélnyelét, sőt, gyerekeim nyersen is szívesen ropogtatják. Háromszor annyi fehérje van benne, mint a fejes káposztában, magas a C-vitamin- és karotintartalma is, ráadásul könnyebben emészthető, mint a többi káposztaféle.

Kisfiamnak elég súlyos atópiás dermatitise van (ez részben öröklött dolog, tőlem, úgyhogy pontosan tudom mennyire szenved szegény a viszketéstől) , meg egy-két allergiája hozzá, többek között poratka allergia is. Az ekcémájával orvostól orvosig jártam vele (háziorvos, bőrgyógyászok, természetgyógyászok, homeopátiás orvosok), végül találtam egy doktornőt, akiről állítják, hogy országos szaktekintély. Nosza, felhívom, mikor mehetnék hozzá a gyerekkel, kapok is időpontot több, mint négy hónappal későbbre. Úgy gondoltam, én nem várok annyit, irány a magánrendelés, lám, a következő héten mehettem is. Megnézte a gyereket, eredménye: három nap kórházi fekvés, teljes kivizsgálás, hogy vajon mi okozhatja az ekcémát. Gondoltam szuper, végre történik valami, nem csak egy ezredik féle baromi drága krémet kapunk, ami semmit sem ér.

A Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) alelnöke szerint megfelelően szabályozottá válhat Magyarországon a művi meddővé tétel az egészségügyi törvény várható módosításának köszönhetően.

Az előző posztom ott hagytam abba, hogy nincs bölcsi.

Az angliai tapasztalataim után elérkeztünk az amerikai terhesgondozáshoz, amit jelenleg van szerencsém élvezni. Mivel itt nincsenek “állami” orvosok, az első lépés az volt, hogy találjak egy olyan magán szülész-nőgyógyász dokit (itt nem kell a körzeti orvoshoz menni ilyen dolgokkal), akinek tiszteletdíjait a biztosításunk állja. Az illetőhoz a 6. hét óta járok, és egy egyemberes magánrendelőben fogad. Minden rutinvizsgálat, vérvétel és jelenés a rendelőjében történik, a nagy vízválasztó genetikai és diagnosztikai ultrahangok kivételével.

A nemrég itt megjelent három lányos anyuka bejegyzésén (amin egyébként jókat mulattam) felbuzdulva jött az ötlet, hogy megosztom az olvasókkal, milyen az, amikor három fiút szül az ember lánya.