178. oldal - Bezzeganya

Nyáron vendégségben voltunk a barátainknál az utcában. A mi lányunk 5 éves, az ő nagy lányuk 6, fiúk pedig 3. Voltak még vendégek; egy 5 éves és egy 3 éves kisfiú. Kint a kertben vacsoráztunk. Bár a gyerekek pár tucat falat után mentek volna tovább játszani, rohangálni, de a házigazda is és a másik vendégcsalád apukája is rájuk parancsolt: amíg meg nem ették a vacsorát, nem állhatnak fel. Kis küzdést követően módosult az ukáz: ha már jóllaktak, akkor állhatnak fel, ha a tányérra tett zöldség mind elfogyott (péksütemény, felvágott, sajt, na jó, az megmaradhat). Aztán visszakozás: ha a zöldség is elfogyott, akkor is meg kell várni, míg mindenki befejezi a vacsorát – míg zajlik a vacsora, nem állunk fel az asztaltól! És üljenek rendesen, ne mocorogjanak. Bár nálunk ilyen nincs, kértem lányomat, hogy ő is tartsa be a vendéglátók – számunkra, és a 4,4 éves átlagéletkorú, felpörgött gyerkőctársaság számára is értelmetlenül és logikátlanul szigorú – szabályait. Bár ezt nem értette, de kértem, hogy legyen oly’ kedves, maradjon ő is ülve, míg a többiek nem végeztek. Nehezen bár, de megtette. Persze, ha valamit nem akart megenni, azt nem erőltettem belé, ez elv nálunk, hogy nem erőltetjük a kaját. Mondták is a többi gyerkőcök:

Biztosan nem mi vagyunk az elsők, akik orvosi ügyeletre viszik gyermeküket, és sajnos nem vagyunk egyedül azzal a borzasztó érzéssel sem, hogy a rendszer akkor nem törődik velünk, amikor szükségünk lenne rá. Ember gépek vagyunk, akik adót és tb-t fizetnek, állítólag demokráciában élnek és jogaik vannak. A kisembereknek is. Akik a jövő nemzedékei lesznek, akik a mostani rendszerbe születtek, ebből tapasztalnak, innen indulnak. Ez nekik az origó, az alaptábor. Nőnek és fejlődnek, aztán oltást kapnak, egyet, kettőt, kötelezőt és szabadon választhatót, tizenöt hónaposat. Ezt már bőven megérti a kis elme, illetve nem érti, hiszen őt bántják, pedig ő nem bántott senkit. Aztán levert lesz, nyűgös és lázas, persze hogy szombaton. Jön a kúp, jön az ülőfürdő, majd a másnap. Közepes láz, bágyadt gyerek, mitévő legyek. Megvan a döntés – háziorvos javasolja – irány az ügyelet, biztos, ami biztos alapon.

Talán ott kezdeném, hogy immár  öt éve élünk Angliában gyermekem apjával. Igazi „Love story” a miénk. 2008 októberében kijöttem rokonlátogatásra, és akkor ismertem meg őt. Szerelem volt első látásra. Így aztán három héttel később már minden cuccommal a buszon ültem Anglia felé. Azóta is együtt vagyunk és idén augusztusban megszületett a kislányunk, Emma.

30 éves nő vagyok és van egy gyönyörű 3,5 éves kisfiam, valamint egy jól működő házasságom, ami 6 éve tart. A férjem – aki idősebb tőlem pár évvel – egy ideje elkezdett a második gyermek kérdésével foglalkozni, ami azt jelenti, hogy nevet adott neki és minden nap megkérdezi, hogy akkor mikor. Hozzáteszem, a férjem elképesztően jó diplomáciai érzékkel van megáldva, így a beszélgetések  egyáltalán nem nyomasztóak. Egyre többször jut eszembe nekem is, hogy miért ne, de ahogy kimondanám, hogy igen, valami megmagyarázhatatlan félelem fog el és elvetem az ötletet.

Ezúttal kelfélékkel, ezen belül is két kevésbé gyakran fogyasztott fajukkal, a kínai kellel és a kelbimbóval fogok behatóbban foglalkozni. A kínai kel ilyen tájt viszonylag olcsón beszerezhető zöldségféle, amely széles körűen hasznosítható a konyhában: készülhet belőle saláta, főzelék, én ázsiai jellegű wokos ételekbe is előszeretettel használom a húsos levélnyelét, sőt, gyerekeim nyersen is szívesen ropogtatják. Háromszor annyi fehérje van benne, mint a fejes káposztában, magas a C-vitamin- és karotintartalma is, ráadásul könnyebben emészthető, mint a többi káposztaféle.

Kisfiamnak elég súlyos atópiás dermatitise van (ez részben öröklött dolog, tőlem, úgyhogy pontosan tudom mennyire szenved szegény a viszketéstől) , meg egy-két allergiája hozzá, többek között poratka allergia is. Az ekcémájával orvostól orvosig jártam vele (háziorvos, bőrgyógyászok, természetgyógyászok, homeopátiás orvosok), végül találtam egy doktornőt, akiről állítják, hogy országos szaktekintély. Nosza, felhívom, mikor mehetnék hozzá a gyerekkel, kapok is időpontot több, mint négy hónappal későbbre. Úgy gondoltam, én nem várok annyit, irány a magánrendelés, lám, a következő héten mehettem is. Megnézte a gyereket, eredménye: három nap kórházi fekvés, teljes kivizsgálás, hogy vajon mi okozhatja az ekcémát. Gondoltam szuper, végre történik valami, nem csak egy ezredik féle baromi drága krémet kapunk, ami semmit sem ér.

A Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) alelnöke szerint megfelelően szabályozottá válhat Magyarországon a művi meddővé tétel az egészségügyi törvény várható módosításának köszönhetően.

Az előző posztom ott hagytam abba, hogy nincs bölcsi.

Az angliai tapasztalataim után elérkeztünk az amerikai terhesgondozáshoz, amit jelenleg van szerencsém élvezni. Mivel itt nincsenek “állami” orvosok, az első lépés az volt, hogy találjak egy olyan magán szülész-nőgyógyász dokit (itt nem kell a körzeti orvoshoz menni ilyen dolgokkal), akinek tiszteletdíjait a biztosításunk állja. Az illetőhoz a 6. hét óta járok, és egy egyemberes magánrendelőben fogad. Minden rutinvizsgálat, vérvétel és jelenés a rendelőjében történik, a nagy vízválasztó genetikai és diagnosztikai ultrahangok kivételével.

A nemrég itt megjelent három lányos anyuka bejegyzésén (amin egyébként jókat mulattam) felbuzdulva jött az ötlet, hogy megosztom az olvasókkal, milyen az, amikor három fiút szül az ember lánya.

Szájkaratés csetepaté tört ki az amerikai Disney babás blogján, majd azt követően egy reggeli tévés műsorban, amikor egy kismama egyesek számára szokatlan babaápolási rutinját vallotta be. Ez csak azt bizonyítja, hogy nem csak a bezzeganyák esnek egymásnak az élet fontos dolgainak (mint a hozzátáplálás, szoptatás vagy a beöntés) témakörében, hanem ez egy nemzetközi jelenség.

Az út negyedóráig tartott, és nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna közben. Mindketten opálos tekintettel lestünk ki a fejünkből, és próbáltuk feldolgozni, hogy a jövőnk elkezdődött. Erre készültem kilenc hónapig, és most mégis úgy ültem ott megszeppenve, mint egy megesett kamaszlány.

….és ez még a legvisszafogottabb komment, amit az emberektől kapni szoktam.

Az utóbbi időben csak negatív írásokat olvastam ezen az oldalon, gondoltam hát, hogy megpróbálom leírni az én sztorim, ami - és erre mindig rácsodálkozom amúgy - nem volt annyira vészes, mint amennyire kellett volna, hogy legyen az itt leírtak alapján. Kezdődött a szokásos várakozással, próbálkozással, számolgatással, aztán végül ahogy kell, eljutottam a "leszarom, majd összejön, ha eljön az ideje" állapotba és természetesen ez után lett pozitív a teszt. És itt kezdődik az első eltérés a nagy átlaghoz képest, hogy egy pillanatra sem sokkoltam magam azzal, hogy mi van, ha elmegy/nem marad meg/valami gáz lesz. Én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy megelőzzek bármi problémát és ennyi. Ennyit tudok tenni, egy centivel sem többet. Ha hergelem magam, a "mi van, ha..." kérdésekkel, akkor viszont vágok a centiből és ennyivel kevesebbet tettem az ügy érdekében. Na tehát, pozitív a teszt, csendben örülés/sokkhatás, próbáltuk feldolgozni a látottakat. Persze nem ment 100%-osan (kb. a terhességem felénél kezdett úgy igazán leesni, hogy basszus valaki tényleg beköltözött és basszus tényleg szülők leszünk...), így kb. megcsináltam még 5-7 terhességi tesztet, hátha... De nem. Mindegy. A terhességem szerintem teljesen jól telt, habár nálam is voltak apró kellemetlenségek, de ezek így utólag nem hagytak mély nyomot. Sokan leszívták az agyam az idióta kérdésekkel, megjegyzésekkel, okoskodásokkal, tudom, hogy akkor ki is voltam borulva mindegyiken, de hát a hormonok. Ők irányítottak. Az elejétől kezdve hittem abban, hogy ha megbeszélek a Kicsivel mindent, akkor az úgy jó lesz. Amúgy is sétáltam a melóhelyemre is, meg onnan haza is, ráértem útközben magamban dumálgatni vele. Meg este elalvás előtt. Az első kérésemet akkor intéztem felé, amikor a hetedik hónap elején összehoztuk az esküvőnket. Egyszerű, lagzimentes esküvőt terveztünk, ehelyett sikerült kicsit megbonyolítani az egészet. Őszintén megvallva féltem, hogy hogyan fogom bírni, hisz ha nem is kellett egész nap talpalni, de akkor is volt fotózás, esküvő, ebéd és utána még este egy szolidabb összejövetel a barátokkal. Na, és akkor az addig örökké pörgő, rúgó, táncoló, karatézó kislányomat megkértem, hogy legalább a délelőttöt hagyja meg nekem, kicsit maradjon nyugiban. (Ez azért lényeges, mert annyira karatézott a gyerek reggeltől-reggelig és nekem ez már a vége felé annyira fájt, hogy sokszor a boltot 40 perc alatt jártam meg, mert közben 8szor megálltam, mert beakasztotta a lábát a bordáim közé, mert bekeményedtem a sok fickándozástól vagy éppen a hólyagomra rúgott akkorát, hogy legszívesebben hangosan és cifrán káromkodtam volna) És láss csodát, a gyerek aznap délelőtt meg sem moccant. Végigcsináltuk a fotózást, az esküvőt és az ebédet és csak ezek után kezdte el szokásos ámokfutását. Ezek után volt még pár hasonló jellegű kérésem, amit hozzá intéztem. Hozzá és fura módon a szerveimhez. A lelki köldökzsinór című könyv elolvasása után jutottam erre a döntésre, hogy ha már nem is tudok elmenni kíváncsiságból kapcsolatanalízisre csilliárd összegért, legalább azokat kipróbálom, amiket egyedül is lehet. Ez abból állt (volna), hogy meditálok és eljutok arra a szintre, hogy valahogy kommunikálok a kiscsajjal. Ez természetesen így konkrétan nem sikerült, eleve a meditálással akadtak problémáim... Mindegy, a lényeg, hogy kitartóan folytattam a beszédet HOZZÁJUK. Megköszöntem minden nap, hogy működnek, hogy vigyáznak a kislányomra, hogy segítenek a közreműködésben. Megbeszéltem a gyerekkel azt is, hogy jó lenne a méreteimből kiindulva, ha nem lenne több 3 kilónál és nagyobb 50 centinél, mert hogy így is alig fért el. Meg azt is, hogy jó lenne, ha egyszerű, gyors és problémamentes szülésünk/születésünk lenne, könnyebb lenne neki is, nekem is. Úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha nem is lesz így és baromság is az egész, belém valahogy lelket öntött és nem engedett félni. És nem csak a szüléstől, hanem bármilyen problémától, ami kettőnkkel volt kapcsolatos. Eljött a 36. heti UH, amikor is azt mondta a doktornő, hogy nagy baba lesz és úgy néz ki, már nagyon ki akar jönni, talán pár nap és elindul. Örültem is meg nem is, akartam is meg nem is. Megmondom őszintén, fogalmam sem volt, hogy most ez mit jelent és nekem ezt hogyan kellene feldolgozzam. Vártam őt, de tudtam, hogy korai még, ha kijön, viszont mivel már akkor nagy babának tippelte a doktor, féltem, hogy még nagyobb lesz, ha végig bent marad...esetleg túl is hordom. Így utólag már azt mondom, hogy bíznom kellett volna BENNE, a lányomban és abban, hogy ő segít nekem, ahol és ahogy tud. Végül megbeszéltem vele, hogy rábízom. Rábízok mindent. Én csak annyit szeretnék, hogy komplikáció-mentes legyen az egész és ne legyen se neki, se nekem semmi bajunk. 38. hét vége: csütörtöki napon NST, orvosommal egyeztetve minden oké, viszont vasárnap délutánig próbáljak meg ne szülni, mert ő elmenne hétvégére, ha nem gond. De bármi van, hívjam. Pénteken hajnal 1-kor arra keltem, hogy mintha fájna a derekam. Néha visszatér. Fogalmam sem volt mi ez, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, eddig is fájt itt-ott, azt mondták, amíg viselhető a fájdalom, addig nagyjából minden belefér. Aztán reggel 8-kor csak elmentem tusolni, gondoltam, ha elmúlik, akkor jósló. Elmúlt. Visszaaludtam. Megint elkezdődött. Elkezdtem mérni. Nincs rendszer. Visszaaludtam. Délután egykor hazaért a férjem a munkából, elkezdtük megint mérni. Csak nincs rendszer. Elmegyek tusolni. Megint elmúlt egy órára. Aztán megint visszatért, de még mindig rendszertelenül. Csak menjünk be a kórházba, mutassuk meg, legfeljebb lehülyéznek, hazazavarnak. Bemegyünk, ügyeletes doktornő egy tündér. Megvizsgál. Izgulok? Hát igazából nem, de most akkor mi van? Hát szülünk! Na remek...de ugye nem férfinél? Nem vagyok prűd, voltam már férfi nőgyógyásznál, semmi bajom velük, de ott-akkor ez volt a legnagyobb problémám, hogy ugye nekem most nem férfinél kell szüljek. Ne kérdezzétek miért, erre nincs válasz azóta sem. A doktornő, akinek amúgy át lett adva arra a hétvégére az összes kismama, aki az én dokimhoz járt, felhívja az én dokim, hogy miújság, merre van? Hát ő már ott van az ország másik felén, de felesleges lenne visszaindulnia, mert már 6 centire ki voltam tágulva. Remek. Szóval 6 centire kitágultam úgy, hogy közben azon agonizáltam, hogy ez tuti jósló és hülyének fognak nézni, amiért bejöttünk. Hát akkor adatfelvétel, burokrepesztés, beöntés - egyik sem fájt, egyik sem volt megalázó, egyik sem volt felesleges. (jó, a bonyolultabb kérdésekre nem tudtam válaszolni, mert gondolkodni nem tudtam már nagyon.) Elküldtem még pár sms-t, férjemet elküldtük sétálni (így beszéltük meg, nem akartam, hogy bent legyen. Ő sem akart mindenáron bent lenni, felajánlotta, hogy bejön, ha szeretném, de jobban szeretek egyedül, csendben kínlódni), én pedig felfeküdtem a szülőágyra. Mivel fogadott szülésznőm nem volt, így pont műszakváltás közben feküdtem fel, tehát már az új szülésznőnél szültem, aki szintén egy tündérke volt. (Jelzem, nem fizettem senkinek előre semmit, nem vagyok az elnök lánya...tehát "sima, mezei" szülő nő voltam, akivel baromi kedvesek, rendesek voltak.) Mérések, fájások, kb. egy fél órát lehettem így, majd megkérdeztem, hogy nincs-e fájdalomcsillapításra valamilyen lehetőség. De van, ilyen bódító injekció, ami nem fájdalomcsillapító, de elbóbiskolok két összehúzódás között. Szuper, az nem tudom mi, de jöhet. Na ettől aztán kellemesen kótyagos állapotba kerültem, de már kezdődhetett is a kitolás. Előtte kezembe nyomták a telefont, ha gondolom hívjam Apukát a kamerával. Szóval a kitolás előtt: "Helló, jöhetsz a kamerával, 10 perc múlva kint a gyerek, most leteszem, mert nyomnom kell." És nyomtam. És közben ilyeneket kérdezgettem, hogy normális-e, hogy nem fáj és hogy az jár a fejemben, hogy mindjárt elalszom? Ezen persze röhögtek/röhögtünk. (azóta is) Szóval tényleg nem fájt, pedig a doktornőnek oldalról még egyenesbe kellett igazgatni a gyereket, mert nem akart pályára állni. (Amúgy az egész terhességem alatt egy ilyen lehetetlen, kitekeredett pozícióban volt a jobb oldalamon, és ezt minden vizsgálatkor megjegyezte a doktornő, hogy defuránfekszik.) Szóval gyereket egyenesbe húzta, aztán meg egy kicsit meg is nyomkodta kifelé, mert én annyira elvoltam ezzel a "basszus, mindjárt elalszom" flessel, hogy nyomtam én, de lehet, hogy nem eléggé. A lényeg a lényeg, nyomtam 3-at, gyerek kint, a doktornő és a szülésznő egyszerre üdvözölték őt egy "helló Kicsilány, nagyon szép vagy!" felkiáltással, ami nekem annyira, de annyira megható volt és annyira, de annyira jólesett. Hogy jó kezekbe érkezett Őnagysága, hogy kedvesek voltak vele élete első percében, és én hiába nem tudtam őt egyből megszeretgetni, neki akkor sem lehetett olyan nagyon rossz az az első élmény. Aztán persze rám tették egy picit, és most ez tuti ciki, de nem bőgtem. Boldog voltam rettenetesen, hogy kint van, hogy jól van, és annyira édes kis manó volt, hogy csak csodálkoztam, hogy mennyire meseszép. És mellette büszke voltam magunkra, hisz 2900 gramm volt, 50 centi és az egész szülés onnantól számolva, hogy bementünk a kórházba a vélt jóslófájásaimmal, összesen 2 óra 20 perc volt. Rövid, egyszerű, gyors és komplikációmentes. Ahogy megdumáltuk. A méhlepényt óvatosan kihúzták, összevarrták a kis vágást, amit ejteni kellett. Egyik sem fájt. Sem a vágás, sem a húzás, sem a varrás. Nem tudom mi lett volna, ha adódik bármilyen komplikáció, de úgy gondolom, a doktornő és a szülésznő hozzáállása akkor sem lett volna mást. Megtettek volna mindent, amit tudtak volna. A saját orvosom pedig ahogy visszaért vasárnap, bejött hozzám. Pedig tudta, hogy nem fog kapni semmit. És mégis. Viszont a szülésznő is kapott egy keveset, meg a doktornő is, aki levezette a szülést. Megérdemelték. Még akkor is, ha "csak" a munkájukat végezték. A 6 hetes kontrollra az eredeti doktornőhöz mentem, hisz ő az orvosom. Még akkor is, ha azon a hétvégén nem volt itthon és nem nála szültem. Nem haragszom rá, miért is haragudnék? Emberek, akiknek van családjuk, életük. Még ha kevesebb idejük is jut ezekre, mint másnak. Épp akkor dolga volt. Én meg a kiírás előtt szültem egy héttel. Ki a hibás? Senki. Így hozta az élet. Remélem a következőt vagy nála, vagy a kedves rezidens hölgynél fogom szülni és nem az ügyeletes férfinél. Szóval nekem ez a szülés megszépített mindent. Az előtte lévő 9 hónapot, ami nem mindig volt egy leányálom. És már ott a szülőágyon, a megfigyelés alatt azt mondtam a férjemnek, hogy felőlem bármikor jöhet a következő. Mert hiszek abban, hogy mindez azért volt, mert megbeszéltük a Kisasszonnyal és a többiekkel. Eda

Boglárka már elmúlt tíz hónapos. Nem lépeget, nem áll fel, nem tud mászni sem, kúszása féloldalas. Ezt az állapotot is sok szenvedés árán értük el. Sokan mondták, hogy nincs semmi baja a gyereknek, csak lusta: családunk gyermekorvos ismerőse, a helyi kórház koraszülött-osztályának vezetője valamint a helyi korai fejlesztő központ dévényese, aki nem is látta őt. Én pedig hittem nekik, mert hinni akartam. Ha nem bíztam valakiben, mentem tovább, kutattam a lehetőségeket, kérdeztem. Mindez sok időmbe, és energiába került, de nem adtam fel, és nem is fogom. Bogi mászni és járni fog!

Ígéretemhez híven most a múlt heti köretes poszt folytatása következik, ezúttal zöldséges köretek következnek.

Sokat gondolkodtam, hol is kezdjem ezt a történetet, mert azt hiszem, két kezdete is van. Az első 2012. március 30. Ekkor született meg első gyermekünk, Flóra. A klinikán minden újszülöttet 1-2 napos korában emissziós vizsgálatnak vetnek alá, ez egy hallásvizsgálat, mely kb. 1 percet vesz igénybe. Flórinál ez a vizsgálat nem vezetett eredményre. Azért mondom, hogy eredménytelen volt, mert sem a pozitív, sem a negatív lámpa nem gyulladt ki. Többször is próbálkoztunk. Volt, hogy hajnal 2-kor szoptatás után vittem át a csecsemősökhöz, de ő felébredt rá. Azzal nyugtattak, hogy magzatmáz lehet a fülében, ezért nem tudják megmérni.

Nyáron történt. Egyik este halk nyávogást hallottam, miközben lányommal a teraszon játszottunk. Körülnéztem, semmi. Később megint megütötte a fülemet az ismerős hang. Körbesétáltam a kertben, a farakás mellett már egészen hangosan hallottam a nyávogást. Közelebb léptem a farakáshoz, hogy jobban szemügyre vegyem. Már sötétedett. Hirtelen egy kicsi, fekete macska bújt elő és nézett velem farkasszemet. Pár hetes lehetett.

Gergő a Bogyó és Babócát akarja nézni. Hát jó, legyen, kikeresem tyúbon. Közben apjával teszünk-veszünk, negyedfüllel figyelem a mesét, a mézesmázos mondatok szirupot csöpögtetnek rám. “Egy szééép nyári napon Bogyó és Babóca sétáltak a réten…” Kicsit megborzongok. “Jaj, ne, megázott a szárnyacskám!” - felpillantok, a lepkelány csöpögő szárnnyal ácsorog, mindenfelé élénk színek, primitív mozgású, őrülten cuki rovarok és egyéb apró állatok. Folyik a mese, csupa egyszerű mondat, egyszerű cselekmény, és persze minden émelyítően cuki. Cuki színek, cuki állatkák, cuki események, cuki hangon előadva. Viszketni kezdek, a szirup lassan beborít, szemöldököm aprókat ráng. A férjemre sandítok: furcsa fintor ül az arcán. A képernyőn megoldódik a soros műkonfliktus, Gergő kér még egy mesét, ismét felharsan az Alma Együttes édeskés hangon eldalolt főcímdala. Ennek is feldugtak egy csalogányt oda, ahol a nap se süt, gondolom magamban kissé megborzongva. A “Bogyó és Babóca” szókapcsolat hat percen belül negyvenkettedjére hangzik fel, ismét izgalmas kalandok kezdődnek, a hátamon vigyázzba állnak a szőrszálak. A szirup lassan a fülemig ér. Ekkor a férjem megszólal mellettem halk és édibédi hangon:

A terhességem 16. hetében, júniusban, New Yorkból Budapestre mentem a két nagylányommal tíz hétre.  Ezt az utat azóta megcsináljuk évente, hogy az Egyesült Államokba költöztünk 2010-ben.  Amíg Londonban éltünk, megvolt a lehetőségünk, hogy évente többször rövidebb időkre Magyarországra látogassunk, de most ez persze már nem lehetséges. Az előző két terhességem alatt ezért nem volt szerencsém a magyar terhesgondozás bármilyen formáját megtapasztalni, és ezt most bepótoltam.   Nemrégen elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt hét évben nagyon sokféle szakembernél voltam terhesen, és ezek a tapasztalatok milyen nagyban különböznek egymástól. Szeretném megosztani pár személyes benyomásomat az általam megtapasztalt terhesgondozásokról. Volt köztük angol állami (National Health Service avagy NHS); angol privát, szülésznők (midwife) által fenntartott; angol privát, orvos által szabályzott; amerikai, orvos által irányított; és magyar, választott orvos által irányított terhesgondozás.

Ha nem velem történik, el se hiszem. De leírom ide nektek, hátha olvassa valami fogalmatlan, és írásban hátha tudok hatni rá, mert úgy tűnt, szóban képtelen vagyok.

Mint szinte minden évfordulót (legközelebbi családtagjaim születésnapján túl), hát ezt is elfelejtettem. Rákérdeztem vagy másfél hónapja, aztán legyintettem, holvanazmég. Aztán szokás szerint körmömre égett a holvanazmég, de ismerős fordulat, vajon miért ismétlődik annyiszor.

Laura nagyon élvezi a bölcsit, egyre több nagylányos dolga van. Kicsit pipa vagyok a gondozónőkre, mert anyukámnak minden fejlődését azonnal elújságolják, nekem meg napokkal később mondják el. Aztán hívom anyut, hogy képzeld, Laura már a nagyokkal eszik egy asztalnál, erre azt mondja, jah, én ezt már tudom, mondta múltkor a Zsuzsa néni.  A kislány reggel 8-tól délután negyed 6-ig van benn hétközben, pénteken igyekszem fél 4-ig elhozni. Nagyon sok idő, tudom, gyomorszorítóan hiányzik is minden nap. Azonban az egyikünk se tesz jót, ha kesergünk a helyzeten, inkább megpróbáljuk  jó sok játékkal és érintéssel tölteni a közös időt. Az esti rutin nagyon fix a reggelivel ellentétben, az elalvásokkal sincs gond. Úgy két hete minden fakszni nélkül elalszik 9 körül. Az éjszakák kevés kivételtől eltekintve mozgalmasak. 3-5 között egyszer tuti ébred és hív (már nem sír, csak kiabál), akkor magunk közé veszem, és szopizik. Aztán vagy visszaalszik, vagy nem. De kelni mindenképp kell háromnegyed 7-kor, szóval vannak napok, amikor az álmosságtól kábán ülök a gép előtt a munkahelyemen. El se hiszem, hogy már egy hónapja dolgozom! Azt bátran kijelenthetem, hogy élvezem. Új dolgokat tanulok, érdekes, de nem teljesíthetetlen kihívások elé állítanak, így a sikerélményem is adott. El lehet ítélni, de jó érezni, hogy igazán értékes munkaerőnek tartanak. A főnököm nem próbaidősként tekint rám, például már konferenciára is küldött, és hosszú távon számol velem.  Az osztályon, de a többi kolléga között se ér hátrány azért, mert kisgyerekes vagyok. Van olyan kollegina, aki ötgyermekes édesanya, és van olyan, akinek ugyancsak egy év körüli a gyermeke. Inkább megértés vesz körül. A főnököm ad mozgásteret, hogy ha kell, ugorhassak a gyerek miatt, de Apa is szerencsés ilyen téren. Lelkileg még jó ideig nem fogok talpra állni. Hiába mesés az állásom, hiába érzem magam jól egyébként, hiába alakultak ki a rutinjaink és éljük meg kiegyensúlyozottan a mindennapokat, maga a kiváltó ok akkora törés, vagy inkább fájdalom, amin nem tudok túllépni. Abban is lehet igazság, hogy pörgök rajta (feleslegesen). Már csak ilyen rágódós a természetem. Amit még a helyzet árnyoldalához számolnék, az az, hogy nagyon-nagyon fáradt vagyok. Miután hazaértem a kislánnyal, minden figyelmem az övé, csak az Apával töltött fél óra van a házimunkára, t.i. Laurát Apa fürdeti. Minden másnap főzök, hetente kétszer mosok, és heti egy vasalás is tuti bele kell férjen ebbe a 30 percbe. Közben meg telefonálok, mert azt is csak olyankor lehet. (Laura őrjöng, ha nem kapja meg a telefont, mikor beszélek rajta. Minden egyéb esetben ott van a mobil az asztalon, bármikor elveheti, akkor nem kell.) A  gyereket cicin altatom, így van, hogy én hamarabb elalszom ültömben. Újra van menzeszem, pedig azt hittem, amíg szoptatok, nem lesz. Tévedni emberi dolog. Emiatt  fogamzásgátlót kell váltanom, így mehettem laborra. A vizsgálatok szerint "vérszegény" vagyok, talán ez is áll a fáradékonyság hátterében. A vastablettát nem bírom, ha van valakinek ötlete, hogyan pótoljam, az ossza meg velem. Laurám dumál, tátátá meg nyanyanya és hasonlók, nagyon tudja mondani. Kapaszkodva oldalazva lépeget, a játszótéren felmászik a favár lépcsőjén, lefelé meg a kezemet fogva próbál lépegetni. A játszótéri anyukák csak le nem köptek még azért, hogy dolgozom, finomabbnál finomabb megjegyzéseket és mellé szemmel verést kapok, ha szóba kerül. Mondjuk, nem izgat különösebben már, ti is, én is tudom, miért tartok itt. Mellesleg van olyan anyuka, aki azért szól be folyamatosan, mert engem nem hagyott el a férjem (okés, nekem nem a férjem, de neki az volt). Szegény ő. Biztos rosszabb neki, mint egy 11 hónapos mellett dolgozni.

A dán, amerikai és izlandi kutatók 809 dán kismama és gyermekeik megfigyelésével jutottak erre az eredményre. Húsz éven át követték őket és először lejegyezték, hogy a kismamák mennyi tejet fogyasztottak a terhességeik alatt, majd a gyermekek hosszát születésükkor, végül a testmagasságukat 20 éves korukban. Kutatásuk eredményét szeptember negyedikén jelentették meg a European Journal of Clinical Nutrition című táplálkozástudományi lapban.

A közösségi oldalak használata olyan mértékben terjedt el, hogy a mindennapi életre gyakorolt hatásairól már nem lehet nem tudomást venni. Az utóbbi években számos kutatást indítottak a témával kapcsolatban, többségük a megosztásokkal foglalkozik. A Facebook térnyerése óta a megosztás szó jelentése gyökeresen megváltozott. Nem csak tárgyakra, hanem élményekre, megfoghatatlan dolgokra is vonatkoztatható. Amit megosztunk a közösségi oldalakon, az az énképünk része, egy eszköz az emberek befolyásolására.

Mielőtt elkezdem a személyes történetet, leírom, hogy Svájcban, ahol jelenleg lakunk, milyen a helyi kórház szülészete, illetve az itteni rendszer. A bába helyett az itt használatos hebamme szót fogom használni, mert sokkal jobban fedi, azt a sokrétegű feladatkört, amit ellátnak ezek a nők.

Nyolcadik hónap. Lassan, de észrevehetően változott meg minden. Nem értem. Hiszen ezt akartuk, mindketten nagyon akartuk. Tudtuk, mivel jár... vagyis mégsem. Nekem az első hat hónap teljesen kiesett. Rengeteg hányás, még több émelygés, gyengeség, vérnyomás-problémák, és az ötödik hónap végére mindössze 47 kilós testsúly. A hatodik hónapban már csak heti 4-5 alkalommal ölelgettem a vécét, ami határozott előrelépés volt a napi 4-5-höz képest. Megkönnyebbülés.

Az eheti poszthoz az ötletet Tünde adta, felvetette, hogy írhatnék az alapvető köretek elkészítéséről is, most tehát ez következik. Ebből a körből most kihagytam a magyar konyha egyik sajátságos elemét, a főzeléket, a klasszikus köretekről lesz most szó.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy másképp kellett volna nevelnem, gondoznom a gyerekem. Helyre tudom még hozni? Tudjuk másképp csinálni? Miért nem vettem korábban észre a jeleket, habár mondták, hogy lehet, nem kéne „agyonszoptatni”?