177. oldal - Bezzeganya

Két évvel ezelőtt arra kértünk titeket, töltsétek ki a kérdőívünket, melyből azt próbáltuk meg kideríteni, kik olvassák a Bezzeganyát, milyen az átlag Bezzeg-olvasó. Arra is kerestük a választ, hogy milyen tartalmakat olvastok szívesen és milyen témákból szeretnétek többet.

Ezen a hétvégén rendezik meg a Babamama Expót a Budapest Sportarénában, ahol előadásokat hallgathatnak a látogatók a babatervezés, terhesség és kisbabás kor számtalan témájában, kipróbálhatják a legújabb termékeket, a gyerekek pedig a beltéri kalandparkban szórakozhatnak.

A harminchetedik terhességi hét legelején járok, és kiválóan érzem magam.  Bár hajnalban gyakran felver az éhség, egyébként alszom, mint a bunda, így legnagyobb bajom ez legyen. A terhességi cukorbetegségem teljesen kordában van tartva diétával (a vércukromat továbbra is naponta négyszer mérem), a vérnyomásom, bár nem alacsony, semmit nem változott az elmúlt hetekben, és jóval az előző terhességem alatt mért értékek alatt van. Minden nap kimozdulok, órákra: buszozom, vásárlok, sétálok, ugyanazt csinálom, mint azelőtt. Az hiszem, nem lehet okom panaszra. Ami viszont nagyon furcsa, hogy kevés kivétellel szinte senki ismerős, rokon, vagy akár orvos nem tudja megérteni, hogy miért akarnék még várandós maradni, és ha már megadatik egy kényelmi programcsászár, amit az előző két császármetszéssel “érdemeltem ki”, miért nem használom ki, hogy adjuramisten megszabadítsanak a magzattól.

Néha nagyon szeretnék elmenekülni. Elköltözni egy olyan helyre, ahol nem csak abban dönthetek szabadon, hogy melyik multinál veszem meg a tejet vagy az akciós zoknit, hanem abban is, hogy  kire bízom a gyermekem fejlesztését, mert egyáltalán van választási lehetőségem. Olyan egyszerű ez a kérdés, máskor.

TGV

Kisfiam szeptemberben, 3 és fél évesen kezdte az óvodát. Mivel előtte nem járt bölcsibe, így mindketten izgatottan vártuk az ovikezdést. Egy ideje már látszott rajta, hogy igényelné a gyerektársaságot, főleg ezért is voltam biztos abban, hogy zökkenőmentes lesz az óvodai beilleszkedése. Én úgy próbáltam neki segíteni a felkészülésben, hogy meséltem neki arról, hogy lesznek új játékok, lesznek barátai, stb. Elsétáltunk az óvoda felé, megmutattam neki az udvart, hogy ide fog majd járni. Ebben az óvodában nincs a szó szoros értelmében vett beszoktatás, ami azt jelenti, hogy nem ülhet a szülő a csoportszobában, de még a folyosón sem. Itt azt az elvet követik, hogy reggel egy gyors puszi után beadni a gyereket a csoportszobába, majd ajtó becsuk, és anyuka távozik. Az óvónők szerint (és ezt én is így gondolom) a gyereknek se tesz jót a hosszas búcsúzkodás; a sok új játék, élmény úgyis hamar elfeledteti velük a bánatukat.

Mielőtt megszülettek volna a lányaim, már akkor is azt gondoltam, hogy azokban a kérdésekben, amelyek számukra fontosak, és a felelősségi szintjüknek megfelelő, abban majd engedem dönteni a gyerekemet. Ez eddig rendben is van. A gond akkor kezdődik, amikor a külvilág, esetünkben egy tanár néni nem képes ezt elfogadni.

Szülni otthon és külföldön. Ez a mondat persze máris pontosításra szorul. Az otthon alatt egy magyarországi kórházat értek (konkrétan egy bizonyosat), külföld alatt pedig Angliát, Angliának is egy viszonylag jómódú, vidéki megyéjét, annak is egy jó hírű kórházát. Ez azért fontos, mert – ha neadjisten máshová vet a sorsom akár otthon, akár itt Angliában – akkor lehet, hogy máris nem állja meg a helyét egy csomó minden, amiről itt majd beszámolok.

„Tanulj, mert nem fogsz az életben boldogulni!”

Úgy döntöttem, hogy ezen a héten ismét egy menüt hozok. Igyekeztem szezonális hozzávalókat használni, így édesköményt (ezt úgyis kérte valaki mostanában), almát, bacont használtam.

Ennek a videónak a készítői megkértek néhány nőt, hogy mondják el a kamerába, milyen anyának látják magukat. Néhány nappal később lejátszották nekik azt a felvételt, amelyen saját gyermekeik mesélik el, ők hogyan látják édesanyjukat.

Újabb családi támogatási formákat vezetnek be jövőre a kormány szerdai döntése értelmében - jelentette be az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális és családügyért felelős államtitkára csütörtökön, Budapesten.

Végy egy nem túl tapasztalt háziasszonyt, aki szeretne finom falatokat tálalni népes családjának, ám nem szeret sokáig a tűzhely mellett álldogálni, és konyhaeszközök tekintetében sem bővelkedik a választékban.

Előző rész

Amikor ezt olvassátok, éppen beléptem a 36. hétbe. A magzatom már 2 és fél kilónál kicsit nagyobb, és minden nappal növekszik. Mivel most már biztosan tudjuk, hogy nem maradhat benn a 40. hétig, mint a testvérei. Mindent elkövetek, hogy növesszem, ha lehetséges ilyet mondani. A terhességi cukorbetegségem korlátai által megengedett legnagyobb mennyiségű tejet iszom, mert nemrég tudtam meg, hogy a tej egy hajszállal megnöveli a születendő gyerek méretét. Magzatvédő vitamint szedek (ami ugyancsak nagyobb babákhoz vezet, akkor is, ha csak egy hajszállal, tényleg csak grammokkal, a közhiedelemmel ellentétben) és külön Omega olajakat is nyomok. Napoztatom az összes nagykabátból kilógó testrészemet D-vitaminért. És várok... Várom, hogy az orvosok meddig hagynak menni. Hetente három szakember lát: a cukorbetegség szakértő, az ultrahangos specialista, aki kívülről és belülről (hüvelyi ultrahanggal) megnézi a gyereket, a magzatvíz mennyiségét és a méhem vastagságát a hegnél, majd ezekkel az eredményekkel áttotyogok a szülészemhez, aki vér- és vizeletmintát vesz tőlem és értékeli az összes fenti adatot. Eddig nem mondta, hogy mars a műtőbe, de nyilván ez csak idő kérdése.

Ezen a hétvégén Márton-napi libatortúra (vagy inkább libabortúra ) lesz a Gellértben borkóstolóval és számtalan gyerekprogrammal.

Tudnál szándékosan ártani kisbabádnak? Tennél alá szögekkel teletűzdelt pelenkázólapot? Aggatnál késeket a kiságy fölött lógó zenélő forgóra?

A válás, a különféle családi konfliktusok az érintettek mellett az egész társadalom számára próbatétel lehetnek, és az államra is súlyos anyagi terheket háríthatnak. Ennek pontos számbavételére első alkalommal készül átfogó felmérés a Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézetben.

Október 17-én, az amerikai reprodukciós gyógyászatban dolgozó szakemberek éves gyűlésén hirdették ki annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, ami az embereknek a vetélésről alkotott véleményéről ad ijesztő képet. Úgy tűnik, hogy minden tájékoztatás ellenére nagyon sokan még mindig nem tudják, hogy mi okozhat spontán vetélést, és milyen gyakori jelenségről van szó.

Az elmúlt időszakban csatlakoztam a Bezzeganya blogot olvasók táborába. Kezdetben és naivan még azt feltételeztem, hogy a magyar anyák összefogva segítik egymást különféle tanácsokkal és  hozzászólásokkal. Az elején még csak néhány kommentet tudtam elolvasni, de később már próbáltam egy picivel több időt fordítani egyes posztok utáni “tanácsok” elolvasására. A mai nap érett meg bennem egy olyasfajta szánalom a legtöbb – természetesen sok kivétel van – kedves magyar anya iránt, amely miatt leírtam a gondolataimat.

Előzmény...

A történet Ketteske születéséről szól.

Anya, ez a bogár most döglött? Csak fekszik a hátán. Hogy csak úgy csinál? No lám, kihúzom akkor a szárnyait, legyen könnyebb elrepülni neki. Mi, hogy most már tényleg döglött? Anya, nem akarom, nemakaroooom, anyaaaaa, csináld vissza, ne haljon meg!

Akkor, szóval tudod mikor, majd leültök, és ha még marad valami ebből a szokásból, leültök és meggyújtotok egy gyertyát, valóban vagy virtuálisan, attól függ, a valóságban gyűltök össze vagy valami képernyő előtt, mert az egyiknek Kamcsatkán, a másiknak Új-Zélandon van halaszthatatlan dolga, tőletek minden kitelik.

Némi rezignált érdeklődéssel olvastam a múltkori posztot Bogyóról és Babócáról. Az érdeklődés azért volt, mert igazán kíváncsi voltam a fiatal szülők véleményére, a rezignáltság azért, mert a gyermekirodalmi szakma korábban már alaposan kivesézte a kérdést. Annak idején Wittmann Ildikó írására sok reagálás született, voltak pozitív, megengedő és kifejezetten negatív vélemények egyaránt, de a végszót valószínűleg Pompor Zoltán gyermekirodalmi szakértő mondta ki ezzel a mondatával: „…az ízlés nem vitatéma, viszont nem árt tudnunk, hogy változhat.

1. Intercity kocsi, ahova eleve nem vehetek jegyet, ha babakocsival vagyok, mert oda nem fér fel a kocsi sehova. Pedig én szívesen kifizettem volna a jegyet akár a gyereknek is, de nem engedték.

Ott hagytam abba legutóbb, hogy a terhességem huszonhatodik hetében, augusztus utolsó napjaiban visszatértünk New Yorkba azzal az elhatározással, hogy a szülésig már nem megyek sehova. Nagyon optimista voltam és hittem abban, hogy a terhesség nehéz részén túl vagyok, az izgalmas teszteken átmentem, a magzat már életképes, az időjárás kellemes, a nemzetközi utazgatást letudtam, a nagyobb lányom iskolában egész nap, és nekem voltaképpen semmi dolgom, csak lenyugodni, fészket rakni, a babát növeszteni, és a hasamat simogatva várni, miközben az őszi napsütést élvezem a parkban.

(Írta: Tracey Harrington McCoy, Newsweek, 2013.Okt. 14 & 21)

Amikor a postás meghozta és titokban kicseréltem, persze teljes volt a kudarc. A reakció kétségbeesés, Anya ez nem a másik, hol van a Másikcica? Naná, hogy adtam elő azonnal, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Másikcica tovább szolgált (ettől fogva Piszkoscica néven futott), a testvére pedig megkapta a Másikmásik cica nevet. Mégis, én biztonságban éreztem magam, mert BÁRMI történik, van egy helyettes. Amiért most írok, az új tragédia, megtörtént a bármi, néhány napja Piszkoscica orrozó keze feladta és szétfoszlott. Javíthatatlanul. Úgyhogy kapott protézist, ennek köszönhetően pedig az is kiderült, hogy tulajdonképpen nem is a macska a lényeg, hanem csak a bal keze. Csodás, finom puha rózsaszín anyaggal vontam be a roncsolt testrészt úgy, hogy minden megmaradt kis porcikája benne van a műkézben, de mégsem jó. Mert így már nem tud úúúgy orrozni.