174. oldal - Bezzeganya

A születés napján majd rájössz, kedves leendő apuka, hogy ismeretlen vidékre kerültél, ahol nem te szabod meg a szabályokat, az események menetelét. Isten, a természet, az orvosok jóindulatára vagy bízva. Csak halk imáid lehetnek, mikor egy-egy percre felemeled a fejed a dolgok erős sodrásából.

Vasárnap este kikapcsolták azokat a gépeket, amik egy agyhalott amerikai kismama szervezetét működtették. Ezek a gépek tartották életben a várandós nő magzatát, a férj és a család akarata ellenére.

Most egy tényleg személyes poszttal jövök, a saját kedvenceimet írom le, mert más ötletem nem támadt, és ilyen még nem volt. Elég szerteágazó azoknak az ételeknek a sora, amit nagyon kedvelek, ezért igyekeztem olyanokat válogatni, amelyek nem szezonálisak, vagy passzolnak ehhez a téli időszakhoz.

Laci tíz hónapos. Olyan gyorsan szalad az idő, olyan sebesen követik egymást az események, a fejlődési szakaszok, hogy csak kapkodom a fejem. Hat hónaposan átfordult mindkét irányba, utána villámgyorsan jött a felülés, mászás, felállás, és most már segítséggel lépeget. Egyre önállóbb, és igazi sajtkukac. A fürdés utáni törölközés-masszázs már nem az a meghitt, bensőséges program, ami korábban volt, hanem valódi közelharc. Folyton szökni próbál, forgolódik, hasonlóképpen pelenkázás közben is. Korábban szeretett az ölemben ülve nézelődni, most még arra az időre sem hajlandó nyugton maradni, amíg megitatom.

Két másodikos civakodott az iskolában, lökdösődtek, egymás kapucniját húzták. A napközis tanár szétválasztotta őket, de úgy döntött, nem elég a fejmosás, valami komolyabb büntetés kell.

Régi olvasója vagyok a Bezzeganyának, időnként más fórumokra is benézek, és feltűnő (vagy csak nekem, mert érint?), mennyi gyerek van, aki a fiamhoz hasonló. „Átlagtól eltérő”, „valami nem stimmel”, aztán meg „autisztikus vonásokat mutató”, „Asperger-gyanús”… sorolhatnám. Neki hivatalos diagnózisa van arról, hogy aspi. Ép értelmű, és a spektrumnak viszonylag a szélén található, de ez pont elég ahhoz, hogy számos nem elhanyagolható problémája legyen, én pedig agyonaggódjam magam, hogyan boldogul majd az életben. Az egyik nyomasztó téma az iskola volt. P. most hét és féléves, elsős. Az első félév nagyon pozitív volt neki és az egész családnak, erről és az idáig vezető útról szeretnék írni nektek. Szerintem két részletben emészthető, és elnézést, ugrálok az időben, remélem követhető lesz.

12. hét

A Segítség! Belefulladok a hiteleimbe! című írásomre rengeteg komment érkezett. Nagyon köszönöm a rengeteg segítséget! Vannak köztük régi ismerős nevek, akiknek a kommentjeit mindig örömmel olvastam, és most nekem is sokat jelentett, amit írtak. (Jasmine, Picuri, Lhunara, de nagyon sokat tudnék sorolni.)  Picuri érzett rá talán a legjobban, hogy elsősorban végre ki akartam adni magamból, mert ez az a dolog, amit az ember szégyell, és nem mond el, nem oszt meg senkivel. Tudom, nem írtam sokat magamról, az a levél nagyon nagy elkeseredésemben készült, csak a lényeget, a legfájóbb dolgokat igyekeztem összeszedni.

Ki mondta, hogy akinek kicsi a gyereke, nem mehet farsangi buliba? Az alábbiakban összegyűjtöttünk tíz olyan jelmezt, melyek járni még nem tudó kicsikkel vehetők fel. Csak egy kisbaba, egy kenguru/hordozókendő meg némi fantázia kell hozzá. Meg egy bevállalós szülő.

Szeretnék bemutatni nektek egy egyedülálló terméket, amelyet az én személyes pozitίv tapasztalataim után igazán jó szίvvel ajánlok minden szoptató kismamának.

Kezdem az elején. A legelején. Bocs, ha hosszú lesz. Hét éve ismerkedtem meg a férjemmel. Akkor ő már első évét taposta mérnökként egy cégnél, én még javában munkát kerestem, ami a biológus diplomámmal nem könnyű. Egy év múlva sikerült elhelyezkednem egy meddőségi intézetben, ez viszont azzal az áldozattal járt, hogy el kellett költöznöm a páromtól 100 km-nyi távolságra és a hétvégi ingázás nagyon megviselt mindkettőnket. Két évvel később a férjem munkahelyet váltott és összeköltöztünk, de ő még így is 50 km-t tett meg minden munkanap oda-vissza. Az ingázás problémája akkor oldódott meg, amikor gyermeket vállaltunk és a 7. hónapban, a munkát abbahagyva elköltöztünk abba a városba, ahol ő dolgozott. Mondanom sem kell, albérletben laktunk, hiszen ilyen tapasztalatok és kilátások mellett fogalmunk sem volt, meddig tudunk egy városban maradni.

Szubjektív tisztelgés Weöres Sándornak

Az előző rész itt olvasható.

Nagyanyám már kezdte azt hinni, hogy mikor a hófehér kicsiny gyermekkoporsót leengedték a nyirkos fölbe, örökre elromlott benne valami a bánattól, akkoriban szinte mást sem csinált hónapokig a falu papja, csak gyermekeket temetett. Nehezen jött az újabb gyermek, pedig még húsz sem volt. Olyan sokat vártak rá, annyit imádkoztak gyermekáldásért, hogy már kezdte feladni a reményt. A rokonok már összesúgtak a háta mögött, aztán mégis meghallgatta Isten a kérését, most már bármikor megérkezhet a várva várt gyermek. Nagyon fog vigyázni rá, óvja, védi minden bajtól, betegségtől, még egyszer biztosan nem bírná ki ép ésszel, nem tudna még egy gyermeket eltemetni.

A oldal:

A farsangi fánkról már írtam régebben, ott szó esett a farsangi néphagyományról, szokásokról. Most kicsit más megközelítésben jön ismét ez a téma, ezúttal egy kis utazás következik: az egyes népek fánkjait vesszük górcső alá.

A történetem ott kezdődik, hogy elvből nem fizetek egy orvosnak sem, hiszen arra esküdtek fel, hogy embereket gyógyítsanak, vagy jelen esetben egy új élet megszületését segítsék elő. Ezért nem magánrendelésre jártam a terhességem alatt, hanem az Sztk-ba, ahol a 9 hónap alatt kb. 10 orvos vizsgált és küldött mindenhová. Az első találkozásom egy doktornővel volt, aki az ultrahangot végezte a 12. héten, de a terhesgondozóm teljesen más orvos lett, mert minden időpontra megy. Ez a doktornő ráírta a leletemre, hogy nov. 12-én menjek vissza újabb ultrahangra, a többit beszéljem meg a terhesgondozómmal. Szuper. Gondoltam magamban, nem elég, hogy az ember izgul, szaladjon hatfele. Ezután két héttel találkoztam azzal a doktorral, aki ezelőtt 24 éve az anyukámat is vizsgálta, gondoltam, na, akkor mégiscsak jó kezekbe kerültem. Tévedtem.

Már korábban is hallottam a geocaching nevű játékról, távolba szakadt ismerőseim posztolgatták a Facebookon, hogy itt meg ott voltak geoládát keresni, de akkor nem érdekelt igazán, nem is néztem jobban utána. De valamikor az ősszel, egy esős napon megtekintett film hatására, a hatéves lányom úgy döntött, régész lesz és kincseket és leleteket fog keresni, természetesen már másnap. A következő napokban egyfolytában nyomokat keresett és rejtjeles térképeket rajzolt, és akkor újra belebotlottam egy geoládás posztba és rákerestem, azóta játszunk.

A történet teljes mértékben kitalált, szerencsére senkivel sem történt meg ez a tragédia, de bárkivel megtörténhet. A célom ezzel a történettel figyelemfelhívás az oxigénhiánnyal született újszülöttekre, és a tiszteletem kifejezése azoknak a kiváló szakembereknek, – akik, ahogy nem is olyan régen írtam: a valóságos mennyből az angyalok – és a mentésben és az újszülött ellátásban dolgoznak.

11. hét

Körülbelül egy éve olvasom a blogot, ekkor határoztuk el az urammal, hogy szülők leszünk. Szerencsére hamar teljesült a vágyunk, és már 17 hetes terhes vagyok. A 12. heti ultrahangon azonban a babánk tarkóredője nem sokkal volt a határérték alatt. A vérvételek tökéletesek lettek, de azt javasolták, az a biztos, ha mintát vesznek a magzatvízből és megvizsgálják. Nem is hallottam erről eddig, ugyanis 28 éves vagyok és nem tartozom a kockázati életkorba. A múlt héten estünk túl rajta és nem sok friss bejegyzést találtam a neten ebben a témában. Ezért írok most. Ha csak egy anyának is segítség ez, abban, hogy tudja mi vár rá és ne féljen, már megéri.

Sokan kérdeztétek, mi lett a születésnapomon talált macskával, és kértétek, hogy írjak róla. Ott tartottam, hogy gazdát keresek neki. A házban élő egyik nő elvitte egy ismerőséhez, majd egy nappal később becsöngetett hozzám, hogy sajnos ott nem maradhat a macska, mert ők nem akarják beengedni a házba, csórikám meg szobamacska lehetett régen, folyton az ajtó előtt nyervog. Kérdezte, hogy nem tudnám-e mégiscsak befogadni.

Sajnos a kisgyermekek testi fenyítése hazánkban is – és egy régebben készült, de csak napjainkban publikált kutatás szerint Amerikában is – széles körben elfogadott. Hiába foglalt állást a témában rengeteg szakember: a veréssel való büntetésnek semmilyen pozitív hozadéka sincs.

1. rész

Egy kicsit ugrok az időben. Ott hagytuk abba, hogy megtartanál-e egy Down-szindrómás babát. Először a terhességről írnék még egy kicsit, hátha valakit a jövőben érinteni fog, ezért szeretném ezzel kezdeni a posztot. Mondhatom, hogy a hetedik hónapig alapvetően problémamentes voltam, aztán jött a feketeleves. Az ultrahangon mindig mondták, túl sok a magzatvíz. Nem gondoltam, hogy ez „olyan nagy problémát” fog jelenteni.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is meg fogom írni a mi történetünket.  Előre is elnézést kérek mindenkitől, ha néha nem jól fogalmazok, még soha nem írtam sehova posztot, ez lesz az első. De régóta olvasom a Bezzeganyát, és gondoltam, hátha valaki kíváncsi lesz egy újdonsült anyuka történetére, egy igazán könnyű, problémamentes, szép szülés kapcsán.

A történet teljes mértékben kitalált, szerencsére senkivel sem történt meg ez a tragédia, de bárkivel megtörténhet. A célom ezzel a történettel figyelemfelhívás az oxigénhiánnyal született újszülöttekre, és a tiszteletem kifejezése azoknak a kiváló szakembereknek, – akik, ahogy nem is olyan régen írtam: a valóságos mennyből az angyalok – és a mentésben és az újszülött ellátásban dolgoznak.

A téli szünet legutolsó napján rutin táskaellenőrzést tartottam a Nagynál, hogy tényleg bepakolt-e, ahogy a huszadik felszólítás után állította, miután kegyeskedett kihúzni a fejét a Harry Potter és a Főnix rendje c. olvasmányból.  A füzetek, könyvek tényleg rendben voltak, csak a táska egyik, nem is olyan rejtett zugában volt más is: egy penetráns szagú, enyhén már oszlásnak indult rohadt alma.  A csudába is, ennek hogy nem vette észre a kölök legalább a szagát, nyilván az utolsó sulis héten hajíthatta bele, aztán elfelejtette.

A  Tumblr-t 2013 elején elárasztották a thigh gap fotók. A The Wire magazin cikke szerint ezek szokásos divatfotók voltak, többnyire művészi kivitelben. Csak később kezdett elterjedni a boxgap, ami már erotikus jellegű fotó volt. Bár a férfiak kezdték terjeszteni ezeket, később a nők is kiposztolták a maguk kis otthon készített boxgap fotóit. Félelmetesen vékony combú nők képei, akik első ránézésre betegesen soványnak tűnnek. Cara Delevigne, a híres modell lett a mozgalom egyik ikonja, nevével fényjelzett Tumblr oldal is létrejött.