Terhesnapló 14: Négy órát vártam a dokira a kórházban

Végre megint mehettem ultrahangra, már nagyon vártam. Szerettem volna megtudni, minden rendben van-e odabent, mekkora a baba, és hogy az „úgy tűnik, fiú” valóban fiú-e, mert a bizonytalanság ott motoszkált az agyamban. Sikerült megszervezni mindent, senki nem lett beteg. A nagyok elmentek oviba, a Kicsit elvitte anyukám, és mivel csak 11-re kellett mennem, volt másfél órám „szabadon”, így nekiestem a konyha takarításának, most vagy soha alapon. Ment is minden, mint a karikacsapás, indulás előtt 10 perccel néztem az órára, hogy hoppá, menni kell, és még le sem ültem, na de majd a villamoson. Itt már éreztem, hogy gond lesz, délelőtt 10-re kikészültem, de a tiszta konyha és a nyugodt munka kárpótoltak. Aztán a nap folyamán négy órát ücsörögtem még a hideg padon a dokira várva, estére megint moccanni se bírtam. Hát, ez már csak ilyen.

Időben értem az ultrahangra, és szerencsére a 12. heti ultrahangos szimpatikus orvos fogadott. Igaz, kicsit szét volt szórva, mert köszönés után megkérdezte, hogy nőgyógyászati ultrahang lesz-e. Én néztem rá bambán, hogy neem, ő visszanézett és elnézést kért, jót mosolyogtunk. Nagyon alaposan megnézett minket, és bár várták a műtőben meg bejött egy másik orvos is, képes volt a kedvemért hosszasan keresgélni a baba nemére biztosan utaló szerveket, emellett minden egyes részletet külön mondott nekem, hogy mit lát. Nagyon jó élmény volt így mozizni a babócát. Jó és megnyugtató érzés volt, hogy bár más dolga is van az orvosnak, most éppen velem foglalkozik, és bár siet, engem maximálisan ellát. Így megcsodáltuk a talpacskáit is, és mondta a doki, hogy integet a kezével neki, nézzek oda, a fejét pedig milyen gyorsan forgatja ide-oda! Természetesen az árulkodó jeleket is megleltük, így most már biztosan mondhatjuk, hogy fiú lesz! Örültem, így a Középső is megnyugodhat, javulnak az arányok. Érdekes, negyedik gyerek, de több szempontból is első: első, akinek tudom a nevét születése előtt, és az első, aki nagyobb egy héttel a 30. héten (1600g). Ilyen még nem volt nálunk, mindegyik kisebb volt mint „kellett volna”, most kiderült, ilyet is tudunk! Sajnos képet nem kaptam, mert kifogyott a papír a gépből, de ezen fenn sem akadtam. Vidáman távoztam az ultrahangos rendelőből, hogy megkeressem a dokimat.

Már örültem, hogy milyen hamar végeztem az első felvonással, hátha az orvosnál is szerencsém lesz – de nem így történt. Még négy óra várakozás következett, mire elhagyhattam a klinikát. Szerencsére más kismamák is vártak, így tudtunk kicsit beszélgetni, főleg találgattuk, hogy mikor lesz szabadságon kedvenc orvosunk, mert mindenkinek kicsit más információi voltak a dologról. Nagy sokára bejutottam, és szerencsére ő is mindent rendben talált. Lezongoráztuk a következő időpontokat, és tisztáztuk a szabadságot is. Mint kiderült, augusztus 11-től megy el, amikorra én ki vagyok írva! Most szurkolhatok, hogy meginduljon a szülés pár nappal előbb, bár az eddigi tapasztalat alapján esélyes vagyok a túlhordásra. A doki mondta, hogy mindig jó kezekben leszek, de ő sajnálná, ha lemaradna a nagy eseményről. Aranyos volt, hát, én is erősen sajnálnám. Bízom abban, hogy negyedik gyerek, és talán nagyobb súlyú lesz, előbb ki akar majd bújni.

Engem mindig elkeserít, ha rádöbbenek a korlátaimra. Azt, hogy este már felsöpörni se bírom a vacsoramaradékokat az asztal alól, kezdem megszokni. Most viszont találtam még valamit, amit szülésig már biztos nem vállalok be még egyszer. A nagybevásárlást. Gyorsan elmentem még a Kicsivel, mert egy gyerekkel azért könnyebb, mint hárommal, és igyekeztem mindent beszerezni, ami a következő pár hétben kellhet. Meglepődve konstatáltam, hogy már a „könnyedén sikló” bevásárlókocsi üresen (a Kicsivel együtt persze) való megmozdítása is komoly nehézségeket okozott, így a végére már egyenesen kemény hasfájást eredményezett. Cipelni már rég nem cipelek, csak a romlandót, a többi várja a férjemet a kocsi csomagtartójában, de még az egy táskát is alig vonszoltam fel az első emeletre. Megszületett a döntés, ezt mostantól akkor inkább kihagyjuk, marad a sarki bolt a feltétlenül szükségesekkel, illetve a listaírás, és a férjem piszkálása, amikor nem azt vagy nem annyit hoz, amit én elgondoltam. Szegényt már előre sajnálom, azt hiszem, ő is magát!

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?