162. oldal - Bezzeganya

A kukákat valaki felborogatta az éjjel, ami bennük volt szétszórva hevert a hajnali kikötő halszagú sikátorában. A vörös macska puha léptekkel kerülgette a koszlott ruhákat, büdös ételmaradékokat és megsárgult, koszos papírdarabokat. Az egyik zsírfoltos, felpöndörödött sarkú papír felkeltette a figyelmét és leült mellé. Mancsával óvatosan kisimogatta a papírdarabot, így már jól látszott, hogy a Kikötői Hírharang egy régi számának vezércikkébe akadt. Tulajdonképpen a fényképre lett figyelmes: egy jól ismert kisfiús mosoly szelídítette borostás arc, félszemén fekete bársonykötés, vörös bársonyzubbonyán fénylő aranygombok…Don Martalóc! – dobbant nagyot a vörös macska szíve.

A békefenntartó katonák általában nem azt a feladatot kapják, hogy a helyi lakosok egyéni problémáin segítsenek. A Daily Mail cikke beszámolója szerint az akkor 44 éves Wayne Ingram brit katona mégis ezt tette. Állítása szerint egész életét megváltoztatta, amikor valaki bemutatta az akkor négyéves, bosnyák Stefan Savic apjának, aki meghívta otthonukba.

Az elmúlt hónapokban több ilyen-olyan céges délutáni “élvezzük egymás társaságát” rendezvényen vettem részt. Ezeknek a menete mindig ugyanaz, kiválaszt a szervező egy helyet, odamegyünk, beszélgetünk, megiszunk 1-2 sört, majd mindenki hazamegy.

37.hét

Berepült  a szerkesztőségbe pár könyv nemrégen, kettőt ebből kifejezetten elsőgyerekes szülőknek szánták, a harmadikat viszont bárkinek, aki szívesen megértené jobban az autisták világát, és kíváncsi arra, mit ír saját életéről és belső világáról egy 13 éves autista fiú, aki egy szót sem beszél, de azóta már több szépirodalmi és ismeretterjesztő könyvet is publikált, amelyek eljutottak a világ ilyen távoli sarkába is, mint Magyarország.

Na, ne járjunk a cipőnk mellett, morrantottam, mikor nyaralástervezés előtt kegyetlenül forintosítottam az addigi  "nyári" kiadásokat: a Nagy még iskolaidő végén osztálykirándulás helyett rendezett ötnapos balatoni "erdei" iskoláját (a háromnapos osztálykirándulás az eredetileg tervezett helyszínre talán még ennél is többe lett volna), az idén először bevállalt külföldi nyelvi tábort, az ehhez kapcsolódó extrákat, hogyaszondja túracipő, melegítőfelső, új labda  a kipukkasztott helyett, a jó biziért is kapott nem túl drága fényképezőgép, a pár napos családi kiruccanás múzeumi belépőinek, fagyijainak, autópálya-matricájának ára (szállás a nagyinál, ingyen...) és a többi.

Ha valaki férfiként akkora tehetséggel van megáldva, mint Camille Claudel, világhírű és elismert művész lehet. Mint például Auguste Rodin, akinek nevét még a művészetre kevésbé fogékony átlagember is ismeri. Camille tehetsége és élete majdhogynem kárba veszett, csak jóval halála után érdemelt figyelmet és elismerést csodálatos szobrainak. A kor, amelyben élt, és Rodin, a szerető és mester nem engedték neki, hogy kilépjen a fénybe. Árnyékban maradt, és élete végén sem találta meg a megnyugvást.

Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan XII.

Tudom, lerágott csont, amiről írni készülök, de mostanában mégis sokszor eszembe jut, és sokat gondolkodok ezen a témán. Miért pont egy kisgyerekes blogra készülök elküldeni? Sok az olvasó, a többség párkapcsolatban van, így talán találok néhány olyat, akit hozzám hasonlóan foglalkoztat ez a dolog. Magamról annyit, hogy kicsivel több mint 5 éve vagyok együtt a párommal, nem vagyunk házasok, de van egy 10 hónapos kislányunk. Én hozzá ezidáig hű voltam, és nem is tervezem másként. Ő két évvel ezelőtt egyszer megingott. Új munkahely, és az egyik kolleganőjével kölcsönösen tetszettek egymásnak, ami a velem való kapcsolatára is kihatott. Igazából nem tudom, mi történt köztük pontosan, nem is hiszem, hogy valaha meg fogom tudni, ő azt állítja, nem volt semmi végül, amit én hol elhiszek, hol nem.

Földiepres, vaníliás,

Erősen gondolkodtam, miről írjak a héten, ekkor jutott eszembe, hogy barackos desszertekről még nem esett szó, úgyhogy most ez következik. A lédús barack általában mindenki kedvence, jól behűtve igazán jó frissítő ebben a melegben, de sütésre is igazán alkalmas, én nagyon szeretem mind az őszi-, mind a sárgabarackot, no meg a nektarint is (nyersen enni leginkább ezt).

07.14

Az idén is pazar programokkal, élményekkel teszi teljessé a balatoni nyaralást  a Nagy Csobbanás – immár három helyszínen-  Fonyódon, Siófokon és Révfülöpön, ahol  egész napos, ingyenes fesztiválon várják a vakációzó családokat a szervezők. A következő állomás Siófokon lesz , július 19-én, szombaton a kikötőben: színpadra lép majd  Rutkai Bori és a Hébe-Hóba Banda, Kardos-Horváth Janó és a Hahó együttes, az Ocho-Macho, Odett és Heincz Gábor Biga is.  A zenehallgatás, táncolás mellett lehet majd kézműveskedni, sportolni, bohóckodni, időjárást-jelenteni vagy csúszdázni.

Az éjszaka is beleizzadt az ágyukba. Reggel, a gyerekek letusolása után az asszony úgy döntött, nem elegendő a felfújható láblógató medence. Irány a strand. Lelkes volt. Kipirult arccal vágott bele a szervezésbe. Képzeletben a 4 és kicsit több mint 1 éves gyermekei már kipirult arccal élvezték a kacsaúsztató hideg vizét. Elképzelte, hogy lángost esznek, játszanak, visznek meséskönyvet és a száradási időszakban megelevenednek majd Donald kacsa és Micimackó kalandjai. Jó lesz. Jutott  végére a gondolatnak, és mivel igen határozott asszony volt, egyből a gép elé ült, hogy megnézze, melyik strand lenne a legjobb, melyik a legközelebbi. Hiszen nem mindegy egy babakocsival utazgatni az akadálymentes Óbudán, ahol a korhű felújításoknak hála, lassan koppannak egymáshoz a fekete macskakövek, amin eredményesen kitörhető bármelyik babakocsi kereke. A lelkesedés hamar elpárolgott.

36. hét

A most befejeződött foci-vébé tele volt mindenféle megható képpel kisgyerekekről, akik általában a futballista papát kísérték a meccsre, voltak feszülten figyelő, örömködő és bömbölő apróságok is. Végülis, ha úgy vesszük, hétköznapi eset: eljutottak apa dolgozójába. Csak azt a „dolgozót” kicsit nagyobb figyelem övezi az átlagosnál.

Boldogult lánykoromban, amikor még éltem a gyerektelen fiatalok gondtalan életét, gyakran utaztam hétvégente haza vonattal. Egyik ilyen utazásom alkalmával történt, hogy két, óvodásforma fiúcska nekiállt üvöltve kergetőzni és kardozni a teremkocsiban. A hangos, durva játék közben több utast is megütöttek a karddal. Anyuka pedig nem csinált semmit, pedig egyre több utas morgott, egyre hangosabban. Végül én szóltam az arra járó kalauznak, legyen kedves tolmácsolni az anyukának, hogy a gyerekei már kicsit túlzásba viszik a randalírozást a vonaton.

Az egész kálváriánk egy szép nyári napon kezdődött. A szomszéd lakást tavasszal felújították, heteken át hallgattuk az ütvefúró ütemes csattogását, majd a gumikalapács kopogását, ahogy a padlólapot és a csempét rakták. Mire végre a felújítás véget ért, fellélegeztünk, hogy az építőipari zajokat újra madárcsicsergés váltja fel. Majd hamarosan megjelentek a hangyák. Több helyen törtek fel a nagyszobában. Hangyacsapdákat helyeztünk el és örömmel néztük, ahogy a szorgos kis dolgozók hordják be a mérget a bolyba, egy hét alatt megszűnt az invázió.

A minap szemem elé került egy elgondolkodtató cikk egy régi-régi újságban. Az akkori „modern” nevelést boncolgatta, a régi szülő-gyermek kapcsolattal szemben. Olvasása után azon tanakodtam, hogy mik lehettek azok a módszerek, amelyeket a „fegyelem eszközeinek” hív? Nem gondolnám, hogy csakis a körmöst,  vagy a jobb és bal tenyerest takarta. Annyira előttem van a nagypapáimnak az a bizonyos ellentmondást nem tűrő nézése, amiből tudtuk, hogy nem fogja megváltoztatni a véleményét, a „nem”-nek egy bizonyos kiejtése, hangsúlya. A szülőknek már nem volt ilyen határozott „nem”-je, amolyan alkudozásnak helyet adó „nem” volt. Pontosabban apukámnak volt/ van ilyen, és milyen érdekes ez az adok-kapok dolog, mert az apai nagyszüleim több mint száz éve születtek, a cikk írásakor ők már a „tegnap” gyermekei voltak, miközben anyukám szülei még igen zsengécskék voltak a cikk írásakor, szóval felvet érdekes kérdéseket, gondolatokat. Lássuk a cikket, kicsit igazgattam a szavakon, rövidítettem, de a nagy része szöveghű. „ Valamikor azzal áltatták magukat a szülők, hogy a gyermek hozzájuk való ragaszkodása, a kölcsönösség alapján szükségszerűen éppen olyan erős, áldozatkész erős kapocs, pont olyan, mint a szülő, elsősorban az anya szeretete a gyermekéhez. Azért, hogy ebben a hitükben megmaradhassanak, segítette őket az akkori, tekintélytiszteleten alapuló nevelési módszer, amely tudat alá száműzte az olyan gondolatokat, érzelmeket, amelyek az anya vagy az apa mindenkinél különbvalóságát tették kétségessé. Úgy illett, hogy a gyermek a szüleit szeresse a világon a legjobban, még pedig anyát és apát „egyformán”. Esetleg ha lelke legmélyén érzett is olyasmit, hogy a nagyit cseppet jobban szereti, mint anyukát, vagy hogy anyukát picit jobban, mint apukát, tudatossá ez az érzés soha nem válhatott nála. Azt az utat, amely megengedte volna, hogy ezt az érzést napvilágra hozza, nagyon erős gátat zárták el. A ma gyermeke előtt kicsit túl hirtelen, túl erőszakosan szakadtak fel ezek a gátak. A ma gyermeke szabadon bírálgatja szüleit, minden gátlás nélkül hasonlítja anyját-apját másokkal és helyez fölé másokat, szülei hibát korán észreveszi, és mindenkinél jobban elítéli, különösen a serdülő korban.

Ez a különös eset akkoriban történt, amikor Tóni bácsi még háromkerekű fehér kiskocsiból árulta a fagylaltját a város főterén. A kocsinak három, jéggel hűtött tartálya volt, és kizárólag csodás, házi gyümölcsfagylaltot rejtett. Minden vasárnap pontban délután kettőkor begurult a főtérre, és leparkolt a messzi földön híres, hetvenhét esztendős vadgesztenyefa árnyékában. Meglengette öklömnyi rézharangját, és nekilátott a fagylaltárusításnak. Így ment ez egész nyáron, hétről hétre, minden egyes vasárnap. A város fagylaltkedvelő lakói már jóval két óra előtt ott türelmetlenkedtek a fa alatt.

Amikor terhes voltam, sokat olvastam arról, hogy milyen a rendszer itt, ahol élünk. Nekem akkor sokat segítettek azok az emberek, akik írtak erről, vagy akiket itt ismertem meg és tapasztalataik voltak ebben a témában. Ezért gondoltam, megpróbálom nektek leírni, hogy milyen itt a bölcsi, hátha valakinek még jól jön ez az információ.

Itt, a Bezzeganyán olvastam még régen egy cikket, ami azt taglalta, hogy milyen idegesítő kérdést lehet feltenni egy kismamának, illetve egy anyukának. Aztán hozzászólásokban jött a többi sok ötlet. Mint például: még egyben vagy?, mikor tervezitek a tesót?, van elég tejed?, stb. Nem szóltam akkor hozzá, mivel nem voltam érintett a témában.

Ha jól emlékszem, már említettem, milyen szerencsés vagyok a munkahelyemmel. Amikor tavaly ott ültem az állásinterjún, attól féltem a legjobban, hogy a szemközt ülő két interjúztató (egyébként nő) mikor kérdez rá a gyerekvállalási terveimre, és derül ki, éppen GYED-en vagyok. Azonban a korrektség jegyében sem ez, sem másfajta magánjellegű kérdése nem merült fel.

35. hét

A május 20-i posztomban ott hagytam abba a Laura egészségével kapcsolatos beszámolómat, hogy júniusban megyünk gasztroenterológiára. Hála a Facebooknak, a kiválasztott magándokihoz sikerült már május utolsó hetére időpontot szereznünk, ugyanis a kerületi anyukák csoportjában jelezte egy hölgy, hogy nekik van foglalásuk, de nem mennek el, megyünk-e mi helyettük. Azonnal lecsaptam a lehetőségre és másnap már ott is voltunk.

A minap összefutottam egy nénivel, akivel közös házban lakunk. A néni 70-80 év körüli, energikus, nevetős szemű idős nő. Felhozott egy történetet, amiben az ismerőse nehezen bír négy gyerekével, nem fogadnak szót, visszabeszélnek, és elmesélte, hogy előtte törölte képen az egyik gyerekét az anya. Kezdeném mondani, hogy hú, akkor vajon otthon mit kaphatott volna, de a néni átvette a szót: „Nem is lehet másként, úgy kell azt, ha a szép szó nem segít, csak így lehet nevelni, nem verni kell, de igenis rá kell csapni egyet-egyet a fenekére, kezére néha.” Hirtelen nem tudtam, hogy köpjek-e vagy nyeljek, majd folytatta: az unokája is ilyen is volt, csinált egyszer valami rosszaságot, ő ráütött a kezére, a fiú meg csak vigyorgott, majd addig csapkodta a kezét ameddig sírva nem fakadt a kisfiú. Többször nem fordult elő, mert ő a nagyanyja, a szülei neveljék meg, ne ő. Mondja, hogy arra a gyerekre nem lehetett hatni se szóval, se szeretettel, se fenyegetéssel. „Eredetileg” is ilyen kis csirkefogó volt, a szülei sem tudtak rá befolyást gyakorolni. Az apja is ilyen volt, maradandó károsodást okozott gyerekkorában ő is egy iskolai verekedésben a másik félnek... „Benne van a vérében” – mondta.

Na, eddig osztottam csak az észt a fotelból, hogy menjetek gyerekkel fesztiválozni, merazmilyenjó, de igazából csak elképzeléseim voltak arról, hogy milyen több napot eltölteni egy fesztivál kempingjében, gyerekekkel.

2012 februárjában kezdtem a mostani munkahelyemen. Csak érdekességként: Az interjúk idején terhes voltam, amit tudott a főnököm.  Úgy indítottam az interjú után, amikor szerződést kellett volna aláírni, hogy én most terhes vagyok, még nagyon kicsi, nem tudom, megmarad-e , de ha minden jól alakul, akkor a munkába állásom után fél évvel elmegyek szülni és utána már csak részmunkaidőbe jövök vissza. Ha így nem kellek, most mondja meg, nincs harag. (Tuti biztos, nyugdíjas állást készültem éppen otthagyni). Felvettek.

Időpont: 2013. ősz