137. oldal - Bezzeganya

A héten sok jó dolog történt velünk. Elsősorban végre sikerült a normális tartományba kerülnie a pajzsmirigy értékeimnek, ennek köszönhetően kicsit ritkábban kell már kontrollra járnom. Valamint találtunk végre egy olyan lakást, ami mindkettőnknek megfelel. Mondhatjuk úgy is, hogy szerelem volt első látásra mindenkinek. Semmi belekötnivalót nem találtunk benne. A legjobban az tetszik, hogy a kisebbik szoba is akkora, hogy a két kiságy mellé még nekem is kényelmesen elfér egy ágy, hogy szükség esetén a gyerkőcökkel tudjak aludni, amire sokszor lesz szükség, hogy a párom pihenni tudjon a munkája mellett. Szerencsére csomagolni és dobozolni bőven van időm, mert csak február végén költözünk. Másrészről addigra már méretes pocakom lesz, de sebaj, megoldjuk. Rengeteg tervünk, elképzelésünk van már, hogy mit hogyan szeretnénk berendezni, pár bútort biztos vennünk is kell majd az elkövetkezendő hetekben.

Hazánkban, a paraszti világban a kendő viselését a férjhez menéshez kötötték. Bizonyára sokaknak ismerős, a „hajadonfőtt”, „pártában maradt”, „bekötötték a fejét” kifejezések. Férjes asszonynak illetlen dolog volt a házon kívül fedetlen fejjel mutatkoznia. Azon kívül a kendő hivatott megvédeni a portól, széltől, szennyeződésektől a hajat, és egyértelműen mutatta az idegen felé, hogy a kendőt hordó asszony már foglalt. Aztán a kendő, a népviseletekkel egyetemben szépen kikopott a mindennapokból.

Előzmények

(x)

Nemrég arról írtam posztot, hogy Szlovákiába kellett mennem, hogy elvégezzék rajtam a sterilizáló műtétet. Most elmesélem, hogyan zajlik a procedúra. No, kezdem onnan, hogy egy Facebook-csoportban linkeltek be nekem egy lévai magánklinikát, megnéztem, írták, hogy tudnak magyarul, s emailben lehet elkezdeni a kapcsolatfelvételt. Megtörtént, írtam nekik, nagyon gyorsan válaszoltak is, leírták világosan, hogy kell nekik egy levelet írnom (hagyományos postai úton). Ez is megtörtént, elküldtem elsőbbségivel, megadva minden elérhetőséget (2015.09.08-án). És nagy csend ezután. Nem vagyok egy türelmetlen alak, de azért pár hét múlva dobtam rájuk egy emailt, hogy akkor most mi van, mert semmi visszajelzés nem volt. Szerencsére pár órán belül jött egy kedves hangú email, hogy beérkezett a kérelem, csak az ottani törvények alapján 30 nap a várakozás. Okés. Pár nap múlva email jött, hogy akkor november 24-ére van időpont, legyek Léván reggel 8-ra, vigyek papucsot, pizsamaalsót, illetve utaljak át 100 eurót. Megtörtént.

Tizennégy éves koromban ismerkedtem meg a volt férjemmel. Akkor még azt hittem, ez örök szerelem lesz. Tévedtem. 2013-ban terhes lettem. Ekkor 16 éves voltam, tudom, fiatal nagyon. A párom ekkor 36 volt. Elküldött abortuszra, de én az utolsó pillanatban leugrottam az ágyról, és azt mondtam: ez a baba megmarad. Minden rendben is volt, de sajnos a 16. héten elkezdtem vérezni nagyon. Bementünk azonnal a kórházba, ahol kiderült, hogy a babám meghalt. Ekkor depressziós lettem. Nem akartam enni, inni, senkit látni.

Na, és ha nem félünk, akkor mi van?

(részlet)

Az osztály teljes felújításon esett át, a nagy munkálatok után 2011 februárjában költözött vissza az átmeneti épületből. Hogy milyen volt előtte, nem tudom, az első két babánk nem ott született. Azóta szigetelt épület, modern berendezés, (azt hiszem) nyolc egyágyas szülőszoba, kényelmes gyerekágyas osztály – szobánként külön fürdővel.

„az anyák 98 százaléka biológiailag képes megfelelő mennyiségű tejjel ellátni a gyermekét”

17. hét

Kedves Dr. B. E!

Egy németországi nagyvárosban élünk a férjemmel és immáron 7 hónapos kisfiunkkal. Egy viszonylag gyors és tervezett teherbeesést követően megkönnyebbülésül nyugtáztuk, hogy túl vagyunk a kritikus három hónapon, és mindenki rendben van.  Itt nem orvost vagy szülészt választ a nő magának, hanem kórházba vagy klinikára kell bejelentkezni. Igyekeztünk minél hamarabb választani is egyet (pl. volt olyan népszerű kórház, ahol a 9. hétben már késő volt), de összehasonlítva az otthoni viszonyokat, úgy éreztük és láttuk is, hogy nagyon mellé nyúlni nem lehet.

Az előző poszt alatti kommentek nagy része a lámpafelkapcsolós esettel foglalkozott. Mivel ez nem velünk történt, nem tudom a körülményeket ennél pontosabban körülírni. De a kommenteken látszott, hogy erősen két táborra oszlik a Bezzeganya közönsége. Az egyik tábor elsősorban az iskola kötelességeit hangsúlyozza, és követelné a megfelelő integrációhoz szükséges plusz tevékenységeket (vagy legalábbis azt, hogy a pedagógusok ebbe megfelelő felkészülés után valóban energiát fektessenek, s ne csak látszatvállalásokat tegyenek). Valljuk be, ez sajnos nem mindenhol van így. A másik tábor pedig úgy véli, az integráció eleve lehetetlen (vagy a társadalomtól felesleges, el nem várható áldozatokat követel), és az SNI-s (autista, stb.) gyerekeknek kellene alkalmazkodniuk, azaz az integráció azt jelenti számukra, hogy az SNI gyereket addig faragjuk, amíg olyan nem lesz, mint a többi nem SNI-s gyerek (nyilván csak külsőleg, hiszen azért SNI, mert nem olyan, mint a többi). Ha ez nem valósítható meg, akkor a gyerek meg ne menjen közösségbe, hogy hol legyen akkor, az persze megint egy másik, igen hosszú kérdés.

Szoktam olvasni a Bezzeganyát, időnként elég jó történetekre akadok, bár engem a gyerekezés közvetlenül (de még közvetetten sem) érint, nincs gyermekem, és most már úgy néz, hogy nem is lehet.

Első gyermekünk születése után viszonylag hamar előjött bennem a kistesó utáni vágy. Kis korkülönbséget szerettem volna (maximum 3 év), de a párom inkább nagyobbat. Végül kompromisszumként abban egyeztünk meg, hogy amikor kétéves lesz a babánk, akkor elkezdünk újra próbálkozni.

Vágjunk a dolgok közepébe: 20 hónapos kislányomat bölcsibe adtam, míg én egy hónappal később visszatértem korábbi munkahelyemre dolgozni. Az azóta eltelt időben rengetegszer kaptam meg ugyanazt a kérdést, és a válaszom után vagy a döbbenetet kaptam, vagy pedig azt, hogy jaj, de jó, hogy ezt te bevallod. A kérdés a következő: Milyen érzés visszamenni dolgozni? Hogy érzed magad? Én erre mindig azt válaszolom – ami az igazság is –, hogy én nagyon élvezem, hogy visszamentem dolgozni, és köszönöm, mindannyian nagyon jól érezzük magunkat, lányom, férjem és én is. Hogy miért, azt most leírom.

Nagyon sokan vesznek karácsonyra könyveket a gyereknek (szerencsére!), és már csak három hét van arra, hogy beszerezzék a „faalávalót”. Nekik szeretnénk segíteni könyvajánlóinkkal, melyekben érdekességeket mutatunk be karácsonyig. Ajánljatok ti is jó gyerekkönyveket!

Egerben, a Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézetben szültem, 2014 júliusban. Levente már a harmadik gyermekem, az első kettőt is itt szültem, bár akkor még más állapotok voltak ott.

Az igazi finn Mikulásnak szerencsére nálunk is vannak helyi képviselői, akik az ország minden szegletébe ellátogatnak és magukra vállalják az december 6-ai bokros teendőket. Ajánlónkban egy csokorra valót gyűjtöttünk össze a legizgalmasabb budapesti programok közül.

Az embernek óhatatlanul szélesedik a látóköre, ha gyereke van. Például megismer dolgokat, zenéket, szubkultúrákat és szórakozási formákat, amik az ő korában teljességgel nemlétezőek voltak, és felnőtt önmagát amúgy nem feltétlenül hozza lázba, de így érdekes, mit esznek rajta a kölykök, és hát valljuk be, így teszi be a lábát olyan helyekre is, ahová egyébként akkor se feltétlenül menne, ha fizetnének neki, legfeljebb ha munkaköri kötelezettség. Amúgy munkajellegű emlékeimet hozta elő először a PlayIT: ennyi villódzó képernyőt, virtuálisvalóság-kütyüt és ismeretlen rendeltetésű technológiát, megfűszerezve képtelen jelmezekbe öltözött emberekkel, utoljára a hannoveri CEBIT-en és a barcelonai Mobile World Congressen láttam, pedig ott nyilván nem a fiatalkorúak szórakoztatása volt az elsődleges cél.

Előzmények

16. hét

Az ember sosem találja a szavakat, amikor szüksége lenne rá. Holnap kell visszamennem a nőgyógyászhoz, hogy kiderüljön, lesz-e tesó vagy sem. Múlt hét szerdán csak a petezsákot láttuk az ultrahangon. A doktornő szerint még korai, bár a méh nagysága alapján 7+1-nek látta. Ami talán megnyugtató, hogy sem vérzés, sem barnázás nem fordult elő. Vettek le vért is, hogy megnézzék a terhességi hormon szintjét, bár az eredményről még nem értesítettek. Nem tudom, másnál ez hogy volt. Azt sem tudom, hogy beképzelem-e, vagy már tényleg nincsenek terhességi tüneteim. Bár a férjem szerint ilyenkor már nem szívódik fel magától, hanem vérzéssel megy el, és az mindenképp biztató, hogy arra nem került sor.

Egy segélykoncerten jártam. Ott indult meg bennem a gondolat, hogy ezt leírjam nektek.

Nőként életünk egyik legfontosabb fejezete az a kilenc hónap, amikor szívünk alatt hordjuk kisbabánkat. Hétről hétre történik valami változás a kicsi fejlődésében, vagy az anyai szervezetben, ezeket pedig könnyedén követheted az új MeNTA alkalmazás segítségével.

Minden posztom alatt felmerül egy-két olyan kérdés, ami fontosnak tűnik, és nem lehet rá egy rövid kommentben rendesen válaszolni, mert akkor „zanzásított” lesz a mondandó és könnyű félreérteni. Az előző posztban több olyan kérdés merült fel, ami hosszabb kifejtést érdemel talán.

Másfél év sikertelen babaprojekt után összeszedtem magam, és döntöttem. Kivizsgálás! Páromnak is! Ő nem lelkesedett annyira, de beleegyezett. Neki persze egyszerűbb volt, egy vizsgálat, cucc lead, majd eredmény. Én hormonsor vérvételre kaptam beutalót. Vártam a piros napot, hogy elkezdődjön a ciklusom. De nem jött. Helyette jött barnázás, 1,2,3, nap. Gyanús lett. Aggódva hívtam az orvost, hogy mi legyen. Az asszisztens kérte, hogy hívjam vissza húsz perc múlva. Hazaértem. Teszt, csak a terhesség kizárása céljából. Padlót fogtam, azon bizony két csík lett.

Első szülésem sem volt egy hosszúra nyúló ügy, szóval sejthető volt, h a második se lesz egy maraton, de azért ami történt, arra senki sem számított. A szülésznőm mondta is, visszaemlékezve az első gyerek születésére, hogy nem kell megvárni, míg rendszeres fájásaim lesznek, mihelyt érzek valamit, jöjjünk. Na, ez volt a terv.