137. oldal - Bezzeganya

Tegnap este érkezett az üzenet, de épp én is ünnepléssel fogalatoskodtam, így csak most tudok hírt adni a Bezzeganya terhesnaplójának szerzőjéről. Íme, az üzenete.

Férjemmel tíz hónapja élünk külön, azóta sem a nevelésben, sem az anyagiakban nem nagyon vette ki a részét. Így mikor megkaptam a levelet, hogy felvették a kisfiamat oviba, rögtön az jutott eszembe, hogy több napot kell, hogy dolgozzak, hogy meglegyen a plusz összeg. Persze apukánál is bepróbálkoztam, hogy mi lenne, ha(!) segítene egy kicsit. Azt mondta rendben, de azóta is várom, hogy jelentkezzen.

Ajaj, nem indul jól, mondtam megérkezéskor, pedig csak nézőpontot kellett volna váltani, hiszen szervezőnek-fellépőnek nagyon is jó, hogy félórával a hivatalos kezdés után már nincs egyetlen szabad felszíni parkoló sem, pedig az Asia Center környékén azért nem kevés parkolóhelyet alakítottak ki. A mélygarázzsal nem is merünk próbálkozni, inkább a szemközti lakótelepen rakjuk le a járgányt, átgázolunk a füves senkiföldjén, hoppá, egy kerítés, de mint a kerítéseken általában, ezen is van nyitott ajtószerű rés. Nem kell se mászni, se megkerülni, és máris egy állatsimogatónál találjuk magunkat, csüngőhasú hobbimalacok és vidám törpekecske, az egyik malac kiszabadult valahogy a kutricából, de elég jól tűrte, hogy a gyerekek simogatják, kergetik, nyöszörgetik.

Hány rugdalózóra van szüksége egy újszülöttnek? Kell-e légzésfigyelőt, bébiőrt, mérleget venni? Írassunk fel tápszert még a szülés előtt? Néhány hónappal ezelőtt feltettük a kérdést: mire van szüksége egy újszülöttnek? Rengeteg komment érkezett, melyekből kigyűjtöttük a javaslatokat, most pedig szavazással eldönthetitek, valóban szükséges-e az adott termék, felszerelés a baba érkezésére, és ha igen, hány darabot érdemes beszerezni belőle. Nem rövid a lista, de ha végigcsináljátok, mi összesítjük a válaszokat és egy olyan kelengyelistát írunk össze, amely a mai édesanyák véleménye, tapasztalatait tükrözi.

1931 óta minden év október 4-én, Assisi Szent Ferenc halálának évfordulóján ünnepeljük az Állatok világnapját. Ferenc, az állatok védőszentje, a legenda szerint nem csak szerette az állatokat, de értett is a nyelvükön, sőt, prédikált is nekik. Jó alkalom lehet ez a családban arra, hogy elbeszélgessetek a gyerekekkel a felelős állattartásról, és hogy részt vegyetek valami olyan közös programon, amely így vagy úgy, de az állatokhoz kapcsolódik. Íme, az ezzel kapcsolatos programok:

Még a holdfogyatkozás sem tudott „lefogyasztani”. Már egy hete eseget ki a nyákdugóm, ami azzal is jár, hogy délelőttönként jó erős összehúzódásaim vannak. Aztán mire beleélném magam, megebédelünk, és SEMMI. Délután próbálok kicsit ellazulni, több vizualizációs technikával hatni a testemre és Ketteskére, hogy vágjunk bele, erre általában a reakció masszív bugizás, éjszakára elcsendesedés, és reggelig halál nyugi. Ami olyan szempontból nagyon jó, hogy a három pisi per éjszakát leszámítva pihenek reggelig, de már nagyon izgatott vagyok.

Nehéz leülni, és nehéz leírni. 22 éves voltam, amikor pajzsmirigy-alulműködést diagnosztizáltak nálam. Majd 24 évesen fél évig nem volt ciklusom. Az akkori orvosom felírt gyógyszert. Egy hónapra segített, de többet nem. Az orvos külföldre ment, én pedig találtam jobbat. Tőle gyógyteákat kaptam, homeopátiás szert, három hónapos kúra után rendbe jöttem. Rá egy évre a cisztakezdemények eltűntek.

2015 január 17-én egy gyönyörű kisfiúnak adtam életet. Szoptattam, minden rendben volt, aztán jött a rémálom. Éjszakánként nem tudtam aludni, hallucináltam, pánikrohamaim voltak, nekiállt zúgni a fülem. Orvostól orvosig jártam, mindenhonnan elküldtek azzal, hogy csak szoptassak, aztán az lett a vége, hogy szülés utáni pszichózisom alakult ki. A saját fiamra azt mondtam, hogy nem kell.

Talán néhányan emlékeztek az előző posztomra – én vagyok az a külföldön élő nőszemély, aki pár hónappal ezelőtt a szüléssel kapcsolatos aggodalmainak adott itt hangot. Tartottam a medikalizált kórházi szülésvezetéstől, ami köztudottan itt, Spanyolországban is domináns, nem ismertem igazán a helyi viszonyokat, bizonytalan voltam azt illetően, hogy lesz-e lehetőségem itt természetes, netán háborítatlan szülésre.

Gondoltam, leírom a történetemet, hátha valaki tud tanácsolni valami okosat, mert elég nagy a baj. Sokáig magamnak sem mertem bevallani, mert hát milyen nő, és pláne milyen édesanya az olyan, aki... és sajnos én olyan nő vagyok. Kimondom kereken: bár mindent megtettem, sajnos nem tudom szeretni a férjem gyerekét.

Talán ha egy esztendeje másként bocsátják útjára…

Sziasztok, szeretném veletek megosztani történetemet, mert úgy érzem, csak akkor fogok igazán felépülni ebből az állapotból, ha kiírok magamból mindent, amit esetleg nem tudnék szóban elmondani senkinek. Sajnálattal olvasom, hogy milyen sokan vagyunk, akik küzdenek hasonló problémával, de remélem, hogy hamarosan mindannyian felépülünk ebből az állapotból. Röviden annyit rólam, hogy 31 éves vagyok, két egészséges kislány édesanyja. A nagyobbik lányom már 10 éves, a kicsi 13 hónapos. Nem terveztük a kistesót, de besikerült, és nagyon örültünk neki. Az első vizsgálatra a kimaradt menstruációm után két héttel mentem, ahol az orvosom megállapította, hogy 5 hetes terhes vagyok, de még nem volt szívhangja a picinek. Jó volt látni azt a kis kezdeményét az életnek, akkor még eszembe sem jutott, hogy két problémamentes terhesség után bármi baj lehetne.

A hétvégi tökös programok ajánlója mellett még egy programajánlót állítottunk össze, melyben a kultúráé a főszerep. Ezen a hétvégén a Kutatók Éjszakáján kívül Mesefesztivál, Mesemúzeum, táncelőadás, zenei és kreatív foglalkozások is lesznek, és az érdeklődők a Skanzenben megismerkedhetnek a Dél-Dunántúli tájegység sajátosságaival is.

Tizennyolc és fél évvel ezelőtt rám maradt az újszülött unokám, azóta egyedül nevelem. Végigdolgoztam az életemet, van több szakmám, végzettségem, munkatapasztalatom, de  mostanra fizikailag belerokkantam az utolsó öt évben végzett (protekcióval megkapott) irdatlan mennyiségű fizikai munkába. (58 évesen máshová nem kellettem, és nem volt már mit ennünk.) Több mint fél éve táppénzen vagyok, átestem több műtéten (nem mind sikerült), és közben kiderültek eddig nem ismert, régen meglévő betegségeim, valamint jelentkeztek újabbak is. Újabb műtétek jönnének, de az új betegségek miatt nem biztos, hogy belevághatok az orvosom szerint. Autoimmun gyanú is felmerült, most gócot kutatunk, azután lehet továbblépni, ha kiderül, hogy merre van a tovább… A lényeg, hogy fizikai munkát többé nem végezhetek, mást pedig ennyi idősen nem is remélhetek. Ez volt a bevezetés, és semmiképp nem panasz. Írnék egy kicsit az unokámról.

Az ősz egyik legvidámabb zöldsége a sokféle színben pompázó tök, így nem csoda hogy Magyarország több településén is fesztivált szentelnek neki.

Még mindig.

Valamint megfejthetjük a címben található rejtélyt is, miszerint képes-e egy jobb fizikai állapotban lévő vadász befogni egymaga a krokodil száját (már hogy csukva tartani, ha egyszer az állat becsukta), vagy inkább énekeljen hangosan afrikai népdalokat, vagy meredjen mozdulatlanná, ha  szeretné kivédeni azz ősi ragadozó támadását.

A menzareform hallatán reménykedtem, hogy a gyerek már nem mócsingos húsokat és rántásban úszó borsószemeket fog főzelék néven ebédelni, mint anno én az általánosban. Illetve nem ebédeltem, mert nem voltam hajlandó megenni egyiket sem. Így hát amint lehetett, anyám kivett a napköziből, és hosszú időre megszabadultam a menza rémségeitől.

A süti jó. Sütit sütni is jó. Sütit enni még jobb. Segíteni jó. Segíteni sütisütéssel még jobb. Segíteni sütievéssel egyenesen szuper dolog. Ha mindez fűszerezve van a várakozás és a versenyzés izgalmával… ez az, amit mindenkinek ki kellene próbálni.

Még mindig nem sikerült visszanyernem az igazi női mivoltomat. Elkezdődött a beszoktatás, igen, izgultam! Minden reggelemhez most már hozzátartozik a gyomor- és hasgörcs. A fajanszon töltött csodás magányos percek korábban párnaponta voltak aktuálisak, most már egy reggel legalább háromszor, és nem is kell sürgetnem. Szóval szapora uraság minden napom része lett, ideges vagyok, nem kicsit. Az első napok a beszoktatásnál jól sikerültek, bár nem értettem, ha a gyerek maradni akar, miért is kell nekem elhozni egy óra után. Persze, nem lenne benne rendszer, de jobb lett volna neki, és nem húztuk volna két hétig a sztorit. Teszem hozzá, még mindig nem tölti ott a teljes napját. Volt, hogy ott kellett ülnöm három órán át, hátha felkel a gyerekem. Dehogy kelt! Amikor pedig megpendítettem, hogy én bizony 16.30 előtt nem fogok odaérni jövő héttől a gyerekért, négy darab meredt szempár tekintett vissza rám és villámszerűen csapódott belém a ki nem mondott mondat. Hogy képzelem én, hogy a gyereket nem viszem el legkésőbb négykor, hiszen mindenki elviszi akkor a gyereket. Ti is küzdötök ezzel, hogy véres rongyként néznek rátok, ha nem viszitek el a gyereket az általuk gondolt időben?

Ezt a történetet azért szeretném megosztani, hogy a hasonló helyzetű nőknek is erőt adjak a továbblépéshez, illetve, hogy egy évvel a tragédiám után kiírjam magamból az egészet. Minden 2012 júniusában az esküvőnkkel kezdődött, amikor eldöntöttük, hogy most már jöhet a baba. Hosszú várakozás és sok-sok vizsgálódás után 2014. január 14-én jött a csoda, pozitívat teszteltem. Még aznap rohantam is a dokihoz, aki akkor még nem tudta megerősíteni a terhességemet, de két hét múlva nemhogy ezt erősítette meg, de azt is, hogy ikreket várok!

Eljött ez a pillanat is, óvodás lett a gyermek. Zökkenőmentes első hetet tudhatunk magunk mögött. Amikor augusztus közepén nyilvánvalóvá vált, hogy mégse költözünk, ebből adódóan a jelen lakhelyünk szerinti óvodában kezdünk bele a nagy kalandba, villámgyorsan elrohantam az oviba, hogy megtudjam, miről maradtunk le. Sokkal előrébb nem jutottam, mert zárva volt, de legalább láttam a felvettek névsorában a gyerek nevét. Áldottam az eszemet, hogy nem hallgattam az apjára és a biztonság kedvéért mégis beírattam, hátha. És hát hátha lett. Konstatáltam, hogy megvolt életem első szülői értekezlete, persze nélkülem.

Ezen a héten nemcsak az indián nyárt ünnepeljük, most zajlik az Európai Mobilitási Hét, amelynek keretében Budapesten kívül is számos településen szerveznek autómentes-sportos-tájékoztatós programokat. Sőt, szombat-vasárnap a Kulturális Örökség Napjainak eseményei is várnak ránk országszerte. Ezeken kívül egy kedvezményes árú gyerekeknek szóló táncelőadást is a figyelmetekbe ajánlunk és eláruljuk, hogyan nyerhetnek a gyerekek vadiúj kerékpárt, miközben a közlekedésbiztonságról is tanulnak.

Tudja valaki itt, mi az a „solomor”? Ezt a szót használják a dánok azokra a nőkre, akik annyira egyedül nevelik gyermekeiket, hogy már a fogantatás is mesterséges megtermékenyítéssel történt. Egyre többen vannak, a jelenlegi körülmények nem riasztóak, ha valaki teljesen egyedül vállalna gyereket, a magasan képzett dán nők inkább attól tartanak, kifutnak a gyermekvállalás éveiből, míg húszas, harmincas partnereik „nem készek” a gyerekvállalásra.

Esetlen, vékonyka, esetleg túl jól tanul – ha a gyerek nagyon más, mint a többiek, ez okot adhat arra, hogy társai zaklatásának a céltáblája legyen. (Iskolai zaklatás témában már több olvasó küldött be saját történetet.) Az iskolai zaklatás kezelése elsőként a pedagógus feladata, de a legnagyobb segítséget a szülő adhatja a zaklatott gyereknek, ha otthon szeretetteljes, elfogadó, segítőkész légkörben meg tudják beszélni a problémát. Ha nem oldódik meg a probléma, szakember segítségét kell kérni, hiszen szélsőséges esetben a zaklatott gyermek akár az öngyilkosságba is menekülhet. Soltész Krisztina pszichológussal beszélgettünk a gyermekbántalmazásról.

Szülős csomag. Direkt nem azt írom, hogy otthon szülős csomag, mivel azt a listát kicsit kibővítettem olyan dolgokkal, amik a kórházban lehetnek szükségesek, így minden egy helyen van.

2. rész - Közeli generációk

Nem akarok menni! A bölcsibe akarok menni! Nem lehet, te már hároméves elmúltál, a háromévesek óvodába járnak. Összehúzza a szemét, megfeszülnek az arcizmai, a szemöldökétől már a szempillája sem látszik. Annyira aranyos, amikor mérgesen néz, hogy alig bírom ki kacagás nélkül. Anya, maradj ott! Nem lehet, de elkísérelek. Miért nem lehet, nem akarok! Még a száját is görbíti. Végül abban egyezünk meg, hogy egy kicsit maradok a folyosón, aztán ott hagyom.

Rengeteg cikket, posztot, blogot olvasok arról, hogy hogyan szoktassuk be az oviba, bölcsibe a gyereket, de az anyát? Anyát hogy szoktassuk vissza a munkába, a mindennapi életbe? Gondoltam, elkezdem leírni, hogy az anno csinos, magára adó középvezetőből a hangyabokányival 30 előtt anyává vált nő, akinél négy év alatt elkoptak az új ruhák, ezeket felváltotta pár alapdarab és a jelképesen rommá fingott macinaci, mit él meg valójában ilyenkor, mikor bizony vissza kell menni.