Majdnem lekéstem a császármetszésemet

Oké, semmi pánik, elég fórumot/blogot olvastam ahhoz, hogy tudjam, hogy van még időm, telefonálok a kórháznak. Hollandiában élek, itt mindenképpen telefonálni kell először. Általában állítólag lerázzák az embert, de nekem korábban az orvos és a szülésznő is a lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam magam a programcsászár miatt (amúgy sem hagytam volna, ugyanis egy korábbi retinaleválás miatt nem nyomhatok, így választhattam a császár és a vákuum között, ahol egyértelműen az első felé billent a mérleg nyelve. Szóval a sima szülés részemről eleve kizárva).
Szóval a hívom a kórházat, közben ülök a vécén, mert a magzatvíz továbbra is szép lassan folyik, gyorsan vázolom a szituációt. „Fájásai vannak?” – „Nincsenek”. Oké, azért menjek be, megnézik, mi a helyzet.

Ahogy leteszem a telefont, brutál fájások törnek rám, úgyhogy a párom elrohan a csomaggal az autóért, én meg két fájás közt cipőt meg kabátot húzok, majd szintén elindulok. A kórházba vezető húszperces utat tíz perc alatt abszolváltuk, közben mértem a fájásokat, hárompercenként jöttek, és egyre erősödtek. Az első bökkenő a bejáratnál volt: a sürgősségi bejáraton kellett bemenni, ahol nem volt hely parkoló autónak, csak a mentőbejárat, de ott ugye nem áll meg az ember, úgyhogy rövid töprengés után a járdán hagytuk az autót vészvillogóval (aminek köszönhetően reggelre le is merült az akkumulátor). Kb. két fájás kellett, amíg bevánszorogtunk a szülőszobákig; itt már vinnyogtam és járni sem tudtam – lehet rám a köveket dobálni, de egyrészt nagyon alacsony a fájdalomküszöböm, másrészt erre pszichésen sem készültem rá. Hajnali 0 óra 35 perc.

Jön a doki és egy szülésznő, a doki középkorú, szőke nő, mosolyog. Először is mutatja, hogy lélegezzek a fájások alatt – ugye erre sem készültem korábban – mindjárt egy fokkal jobban érzem magam, de ettől a fájások még jönnek szépen sorban. Aztán rám kötik a ctg-t, nézik, hogy igaziak-e fájások, nem jóslók-e, hiszen mégiscsak az első gyerekemet szülöm, és egy fél órája még kutya bajom sem volt. Amíg ki nem derül, hogy igaziak-e a fájások, addig a műtős team-et fel sem ébresztik. Három fájás után mindenki számára egyértelmű, hogy ezek igaziak, akkor megvizsgál a doki is, hogy mennyire vagyok kitágulva: 7 cm. Oké, akkor most SOS telefonál a csapatnak, hogy öltözzenek be.

Innentől egy fokkal gyorsabban pörögnek az események, de azért nagy a kapkodás: két fájás közt próbálnak vénát szúrni rajtam, másodikra sikerül, vért vesznek, majd bekötik az infúziót. Utána valakinek eszébe jut, hogy kéne még valamihez vér, úgyhogy a másik karomon is megszúrnak. Párom feladatot kap: mossa le a körömlakkot az ujjaimról – sajnos a sürgősségi császár protokollja más, mint a programozotté, itt minden értéket figyelnek, úgyhogy a körömlakk nem maradhat fenn. Közben a katétert is próbálják felrakni – ez is máshogy van, mint a programozottnál, ugyanis abban az esetben a spinális után teszik fel, de most minden perc számít. Ezzel viszont hiába próbálkoztak két fájás közt, akkor már azt sem nagyon bírtam elviselni, ha valaki hozzám nyúlt, nem hogy a katéterrel való próbálkozást, így a második sikertelen kísérlet után úgy döntöttek, maradunk mégis az eredeti tervnél, hogy a spinális után teszik fel (hozzáteszem, hogy a katétertől szerintem nekem fóbiám van; volt egyszer egy elég komoly műtétem, amiből, beleértve a felépülést is, semmi nem volt olyan rossz, mint a katéter…).

Párom az utolsó pillanatban meggondolja magát, akkor ő mégis bejönne (az eredeti terv szerint nem jött volna), ilyen állapotban nem akar magamra hagyni. Az orvos hozzáállása nagyon rugalmas volt, bár a sürgősségi császár protokollja jóval szigorúbb a tervezett császárnál, mégsem volt semmi probléma azzal, hogy az utolsó pillanatban mégis jön velem valaki a műtőbe.

Végre elindulunk, úgy érzem, hogy az épület másik végébe megyünk, olyan hosszúnak tűnik az út. Közben újra szétcsúszok, egyre nehezebb a légzésemre figyelni, sőt, a fájásban sem vagyok teljesen biztos, hogy nem-e tolófájásaim vannak-e. Ahogy begurulunk a műtőbe, még látom az órát: hajnali 2 óra előtt vagyunk pár perccel.

A műtőben tovább folyik a kapkodás: ragasztják rám az ekg tappancsokat, valamit rosszul kötnek össze, nem működik, én szólok, hogy nekem szerintem nyomnom kellene, mondják, hogy lélegezzek.

A következő fájásnál újra szólok, hogy csináljanak valamit, mert vagy bekakálok, vagy megszülök MOST. Erre a doki és a rezidens bekukkantanak a lábam közé, majd pánikfejjel mondják az anesztesnek, hogy kéne szúrni a spinálist. A spinális maga a megváltás, hirtelen kitisztul az agyam, megszűnik a fájdalom, a lábam pedig elkezd zsibbadni. Az anesztes szúrás közben egyébként mindenről tudósított, hogy éppen mit csinál, de egy szó sem jutott el az agyamig, annyira koncentráltam, hogy kibírjam a következő fájásig. Egyébként, ami az érzéstelenítést illeti, abszolút nem erre számítottam. Fájdalmat természetesen nem éreztem és nem tudtam mozgatni a lábamat, de mégis folyamatosan éreztem, hogy matatnak, húznak-vonnak illetve, mintha valaki a gyomromon ült volna. Szóval azért kellemesnek nem volt teljesen mondható.

Az érzéstelenítés után a párom is bejöhetett, aki a fejemnél ült, de csak addig, amíg ki nem kapták a babát: 2 óra 9 perc. Aztán inkább úgy döntöttünk, hogy ő megy tovább a kicsivel, amíg megvizsgálják. A vizsgálat után egyébként behozták a babát egy pillanatra, a karomba adták, de mivel a műtőben hideg volt, ezért gyorsan levitték a szobámba és a párom is vele ment.

Ezek után még egy hosszabb időt eltöltöttem a műtőasztalon, ugyanis mint kiderült, a babát már a szülőcsatornából rángatták vissza, úgyhogy jó nagyot kellett vágni rajtam és eltartott egy darabig, amíg helyre tettek és összetoldoztak.

Nagyon sok vért is vesztettem, de szerencsére a rákövetkező két napon, ahogy nézték a hemoglobin értékeimet, azok nem estek a kritikus szint alá, így megúsztam a transzfúziót, helyette csupán vasat kell szedjek a következő pár hétben.

És persze az is szerencse, hogy egyelőre úgy tűnik (lekopogom), hogy egész jól megúsztuk mindketten ezt a szülést/születést, bár a kezdeti szoptatási nehézségeket ennek a stressznek tudom be, de talán most már abból is kezdünk kilábalni.

Mindenesetre a műtét után a doki mondta, hogy a következő gyereknél fontolóra kéne vennem a vákuumot, mert most majdnem sikerült lekésnünk a császárt.

Ha érdekelnek a holland kórházi viszonyok vagy legalábbis az a kórház, ahol szültem, akkor megtalálod ezt a szüléstörténetet itt, kihegyezve a holland szokásokra, protokollra.

LadyG