112. oldal - Bezzeganya

Újra itt vagyok, köszönöm, hogy megvártatok. Elég nehezen indult az év, a gyerekek sokat voltak betegek, emiatt feltorlódott némi munka. Ennek rendbetételéhez viszont sok-sok idő kellett, így elmaradt a múlt heti napló.

Március utolsó hétfőjén a Bezzeganya klubban az utóbbi napokban nagy visszhangot keltett felvilágosító kiadvány kapcsán fogunk beszélgetni. Rengeteg kommentet elolvastam, és azt látom, erősen felháborodott a szülői társadalom. Ti mikor kezdtétek a felvilágosítást? Mit mondtatok? Használtatok segédanyagot? Az igazság az, hogy én szeretem felvilágosítás helyett a szexuális életre nevelésnek hívni a dolgot. Szerintem nem kampány ez, meg nem is világosodik meg a gyerek tőle, sokkal inkább belenevelődik valamibe, ami után egy egészséges gondolkodású felnőtté válik.

Bezzeganyának írtam először. Tünde azonnal válaszolt. Még aznap este bele is mentünk egy hosszabb emailezésbe és nekem lassan leesett, nem véletlenül fordultam hozzá elsőként és nem véletlenül válaszolt nekem azonnal, segítségét felajánlva. Pontosan tudta, miről beszélek, kisgyermekes anyukaként, daganatos betegnek lenni kőkemény misszió. Neki már eltelt jó néhány év, amióta végigcsinálta, én még a közepében vagyok. Meg sokan mások. De nem a beteg anyukákkal akarom folytatni, hanem a nagy barna tágra nyitott szemekkel alulról felfelé ránk bámuló gyerekekkel, akik néha némán, néha követelőzve kérdezik, mi történik körülöttük. Mi ez a felfordulás, anya haja hova lett, mikor nő vissza, milyen betegség ez, ami eddig nem is látszott, csak most, hogy anyát kezelik, meg amúgy is el lehet ezt kapni?

Ismét itt vagyok, van még sztori, ez az ötből még csak a második ☺ Az előző szülés óta hipp-hopp eltelt öt és fél év. Némileg változott a stáblista: új baba, új apa… Igen, elváltam és jelen történet ideje alatt épp a második férjemet „fogyasztom”. Azóta is ő van soron ☺

Pár hónapja született meg a kisfiam, és rengeteg kérdéssel állok szemben. Kezdetben úgy futottam neki, hogy majd a fiam apjával és a szerelmünk erejével megbirkózok a feladatokkal, most viszont ott tartok, hogy pont ez, amire építettem, ez mondott csődöt, és fogalmam sincs, hogyan tovább.

Ha évszakváltás, akkor Vajdahunyadvár! Alighanem rátanultak mások is, mert már állnak jó páran Mezőgazdasági Múzeum előtt a Bűvös Óceán című kiállítás második napjának reggelén, úgy negyedórával a hivatalos nyitás után, ami egyértelműen a sikert jelzi (mielőtt valaki megijedne tőle: a szervezők folyamatosan menedzselik a helyzet, ha valaki ennyit se szeretne várni gyerekkel, tájékoztatják, mikorra jut be, ha esetleg kényelmesebb előtte egy kört tenni a Városligetben. Mire kiballagtunk, már kényelmesen be lehetett jutni, és a kiállítótér sem volt zsúfolt). Odabent az előtt az asztal előtt sorakozunk még egyszer fel, ahol megkapjuk a játékfüzetet, a táblát, és az első kérdés megfejtéséhez szükséges golyócskát, és korosztálynak megfelelő játékmagyarázatot is.

Kicsit bemutatkoznék nektek pár szóban: Gitta vagyok, 31 éves, és jelenleg a második kisbabánkat várjuk, a lányom nemrég töltötte be a hármat. Tavaly májusban döntöttünk úgy a férjemmel, hogy készen állunk, itt az idő belevágni a kistesó-projektbe, mert mindig is legalább két gyereket szerettünk volna. Addigra már fél éve jártam rendszeresen spinningre, igyekszem odafigyelni az étkezéseimre (de ez nem mindig sikerül), illetve különböző étrend-kiegészítőket, főleg folsavat kezdtem el szedni. A ciklusom rendben volt, és mivel a lányunk első alkalommal összejött, ezért most is a gyors sikerben bíztunk.

Kanyaró. Elméletileg gyermekeink miatt nem kell aggódnunk – a kötelező védőoltásnak (MMR) köszönhetően rájuk nem veszélyes a vírus. Mi, felnőttek viszont izgulhatunk (és halaszthatjuk el a külföldre tervezett utazást), főleg, ha 1969 előtt születtünk.

Még, nem, most

14. rész

Történetünk nem egyszerű, de hát kié az mostanában? 2010-ben megismertem a párom, szinte az első perctől együtt lakunk, ő szerzett nekem munkát, úgy érzem, elég jól kiegészítjük egymást, boldogságban élünk. Három év együttélés után, 2013-ban úgy voltunk vele, hogy akkor vágjunk bele a „babaprojectbe” – hozzáteszem, egy alkalommal se védekeztünk előtte se, de akkor még nem tulajdonítottam ennek nagy figyelmet. Szóval eltel fél év, nem történt semmi, közelítve az egy évhez úgy voltam vele, hogy valamerre lépnem kell, bár akkor én 24, a párom 29 volt, szóval nem voltunk elkésve semmivel...

Egy véraláfutásos folt a vállamon emlékeztet arra, hogy jól tettem, hogy elhagytam. A gyermekem apját. A „szerelmemet”. Micsoda megtévesztés ez a szeretettel átitatott szó, amit ő gyakran használt rám. Aztán sértegetett egy adott indulatos pillanatában. Mondott már mindent: voltam szopós kurva, aki csak széttette a lábát neki, hogy végre valaki felcsináljon, voltam élete legnagyobb hibája, mikor őelőtte elköltöztem egy másik városba, csak dugni mentem oda, egy eltartott vagyok, egy pióca, aki először anyámék nyakán élősködött, aztán most az övén, már egy ideje szar vagyok a szemében, és elmondta, mióta nem tud engem tisztelni, és meglátása szerint én otthon nem csinálok SEMMIT!

A történet a régi szép időkben játszódik, 16 évvel ezelőtt. Figyelem: dinók grasszáltak az utcán, nem volt mobiltelefon, az igény szerinti szoptatás csak vad idea volt elfajzott védőnők szűk körében, hordozás alatt pedig a sérült autók trélerezését értette mindenki.

Nagyon megtörtnek érzem magam. Fél éve volt az esküvőm, egy ritka jó emberrel. Hihetetlenül kedves, szorgalmas, segítőkész, támogató, nagyon szerelmes belém és bármit megtenne értem, a barátaimért, családomért. Egyszerűen ő a tökéletes férfi, akit mindig is szerettem volna férjemnek és jövendőbeli gyerekeim apjának. Csak egy a bökkenő. Nem vagyok belé szerelmes. Nem tudok belé szerelmes lenni.

Újra klub március 20-án

Néhány hete jött szembe velem egy írás. 12 dolog, amit szeretnék, ha a tanárok tudnának az autizmusról. Úgy gondoltam, megosztom veletek két részletben. A két poszt tehát jórészt fordítás (nem törekszem szószerinti fordításra, a lényeget szeretném átadni), a saját megjegyzéseimmel kiegészítve. Még egyszer, az eredeti írás tanároknak szól és elsősorban integrálható autistákról.

A Babagenetika Egyesület és a budavári Hilton Budapest szervezésében március 18 és április 7. között rendezik meg a „Szivárvány a világ!” című kiállítást. A szálloda Dominikánus Kerengőjében ezúttal fogyatékkal és tartós betegséggel élő, valamint daganatos gyermekek alkotásai láthatók.

Az előző posztban az edzés pszichéjéről írtam nektek, most a fizikai dolgokat szeretném előtérbe helyezni. Ehhez hoztam szemléltetésnek a napló kezdésekori képet, és egy egészen frisset. Simán látszik, hogy Photoshoppal többre mentem volna, de nekem azért így is jelentős a változás.

22. hét

Én egy 2007-es történetet írok le pár mondatban, ami azóta is kísért, csak épp eddig nem mondtam el senkinek, bár akkor gondolkoztam a betegjogi képviselőhöz forduláson, de tudtam, hogy úgysem érnék el vele semmit, túl kisember vagyok én ahhoz, ügyvédre pedig nem volt pénzünk. Elnézést kérek azért, hogy nem szakszavakkal, hanem laikusként, saját szavaimmal írom le történetemet.

2016 májusában voltunk utoljára pszichiátriai vizsgálaton, akkor azt mondták, Szabit mindenképpen be kell utalni a speciális vizsgálatra. Addig is a diagnózis gyermekkori autizmus… Tehát felkerültünk a várólistára a 2017 januári csoportba. Mondták, majd telefonálnak pontosan, hogy mikor indul a csoport.

A harmadik babával nem cicóztunk, négy hónapos volt a Tokióban született lányom, amikor elkezdtem a gyógyszeres kúrákat, és hat hónapos, mikor az együtt fogant, de lefagyasztott öccsét beültették. Ebben is a négygyermekes barátnőm biztatott és mentorált, akinek a sikertelen beültetések miatt nagy korkülönbség lett a gyerekek között.

A történetünk 2012-ben indult, ekkor már jegyesek voltunk a férjemmel, épp csak elkezdtünk dolgozni (24 évesek voltunk épp diploma, egyetem után), összeköltöztünk, szoktuk az új helyzetet, az önálló életet.

Március 13.

Ezen a héten egy fordítást-kivonatot hoztam nektek arról, hogyan gondolkodnak, érzékelnek az autisták. A könyv, ahonnan a szöveg származik: Colette de Bruin: Geef me de 5. Ez egy nagyon jó gyakorlati megközelítésen, sok-sok példán alapuló könyv. Elérhető angol és német nyelven a holland mellett. Próbáltam érthetőre fordítani, kivonatolni, a sutaságokat nézzétek el légyszi, nem ez a szakmám.

Előző cikkeinkben Miyake a japán oktatási rendszert kezdte el elemezni, hogy kiderüljön, miért is érnek el a szigetországban olyan jó eredményeket a PISA-teszten.

Lendüljünk el a virágcsokroktól, a szavalatoktól és hasonlóktól - a gyerekre állítólag az hat leginkább, amit mindennap maga körül lát. Amit utánozhat, vagy teheti az ellenkezőjét, amit csodálhat vagy kínosan hümmögve vesz tudomásul felnőttkorában. A női role model, a „nő” valódi hm, mondjuk csúnyán, princípiuma gyerekkorban az, amit anyánktól, nagyanyánktól látunk. A gyerekeink meg azt látják, amit mi mutatunk nekik. És mit mutatunk, mit láttunk?

21. hét

A múltkori poszt után igencsak megerősödtem lélekben, így már könnyen ment a két edzés a héten. Sajnos a keddi kimaradt – még mindig betegek voltak a srácok –, de a csütörtöki és a szombati megvolt.