98. oldal - Bezzeganya

34. hét

Az egész néhány hónapja kezdődött, illetve néhány éve. A gondolat, hogy a kisebbik csemete megszületése óta nem nyaraltunk a tengernél, eléggé motoszkált bennem. Ha a kicsi is elég nagy lesz hozzá, nekivágunk egy jó kis tengerparti nyaralásnak. Már régóta megvolt az úticél, Vir sziget, Horvátország. Ismerősi körben hallottunk jókat róla, az ára is megfizethető, a család legifjabb tagja pedig már hároméves. Úgyhogy tavasszal elhatároztunk, végre jöhet a várva várt tengerpart.

anyalánya

Az életem úgy alakult, hogy a fiam négyéves volt, amikor elváltam.  Ám nem sokáig „élveztem” a gyermekét egyedül nevelő státuszt. A második férjem révén aztán hétvégi, kétgyerekes anyukává váltam. Az ő fia egy évvel volt idősebb az enyémnél. Jöttünk-mentünk a világban élveztem, hogy már olyan nagyok, hogy mindezt megtehetjük. Ám az én párom egyre csak arról álmodozott, hogy neki egy kislány is kellene… Majd négy évig nem álltam kötélnek. Több okom is volt, illetve kifogásom.

Anya, az nem trash metal, hanem nu metal. Az nem koreai, hanem japán. És miért írtad, hogy XY zenekar, hát az egy darab előadó, ez a neve, az XY, nem egy egész zenekar, hogy kik játszanak mögötte, azt a fene tudja, de ez ennek az előadónak a neve és nem zenekarnév.

A telefonomban több ezer digitális fotó és videó van, és ha nem tiltom ki magam a készülékről, a laptopomra mentem őket, ahol a képek száma szerintem már ötszámjegyű. De vissza fogom nézni valaha a feldolgozhatatlan mennyiségű fotót? Van értelme mindenről fényképet készíteni?

Tavaly már teszteltünk egy iskolatáskát, amely PET-palackból készült, tapasztalatainkról ebben a posztban számoltam be. Most a „kistestvérét”, az ergobag iskolatáskát próbáltuk ki.

Mana-napló 3-4. hónap

Doromboló Macskanap

33. hét

Bár úgy látom, 35 fok felett mintha az összes agyi tevékenység szünetelne, mégis megpróbálkozunk a Szigeten némi kultúrélmény beszerzésére. Már én is rég nem nosztalgiázni járok ki (hol van már a jó öreg Motörhead vagy a feledhetetlen Táncdalfesztivál-sátor Harangozó Terivel és a Korda házaspárral…), de meglep, mennyire más programokat választottunk ki a 14 éves lányommal – akivel nyilván ezek szerint kompromisszumra kényszerülünk, mivel együtt megyünk majd ki, reménykedve, hogy a Duna elegendő párát bocsát majd ki, hogy ne főjünk meg teljesen.

Más életében vájkálni, ítélni, bírálni, észt osztani népszokás lett, mely a gyermekvállalás-szülés-gyereknevelés témákban különösen jellemző. Mindenki szaranya. Ha van sapka, azért, ha nincs, azért. Lássuk, milyen szidalmakat és butaságokat hallhatsz ebben az időszakban.

2017 március végén született meg a kisfiam (a kiírt napon) a Maternity Szülészeti és Nőgyógyászati Magánklinikán. Egészen a 34. hétig állami kórházban terveztem a szülést, egy ott dolgozó főorvoshoz jártam magánrendelésre. Röviden felsorolnám, hogy mit szerettem volna, ami miatt mégis váltottam az utolsó pillanatban:

Miután az első szülésem tragikusan végződött /hét hónapra halott baba/ emiatt a második terhességemet veszélyeztetettnek nyilvánították. Mivel a kritikus egy év pihentetés helyett még fél év sem telt el, máris terhes lettem. Félve mentem vissza, immáron a fogadott orvosomhoz, és vittem a hírt, hogy baj van, doktor úr. Bár nem örült, de azt mondta, majd figyelünk és minden rendben lesz. Érdekes módon innentől kezdve egész terhességem alatt végtelen nyugalomban voltam.

Három gyerekem van. Néha úgy érzem, hogy nem tudok rájuk annyira figyelni külön-külön, mintha csak egy lenne.

Az elmúlt napok történései arra indítottak, hogy ismét rárepüljek a billentyűzetre. Most a kommunikáció témáját járom körbe szülésznőként. Illetve annak a hiányát. Mert sajnos van hiány bőven.

Előrebocsátjuk: tudjuk, hogy minden változás nehéz és fájó lehet, de muszáj volt meghoznunk ezt a döntést, mivel a reblog kommentrendszere sajnos nem bírja kezelni a többszázezer kommentet, amit a lelkes olvasók írtak be az évek során. Bizonyára mindenki megtapasztalta már több ízben, hogy nem jelennek meg a hozzászólások vagy iszonyat lassú az oldal betöltése – a moderálás technikai nehézségeiről pedig talán nem is tudtok… (Csóri moderátorok vért izzadva próbálják kiszűrni a problémás hozzászólásokat.) Sajnos jelenleg nincs lehetőség a kommentrendszer fejlesztésére, ezért nem tehetünk mást, a biztonságos és gyors működés reményében hamarosan áttérünk a Disqus rendszerre, amit sok nagy forgalmú oldal is használ évek óta – problémamentesen. A tervek szerint erre augusztus 6-án kerül sor, hogy fel tudjatok készülni rá.

Ahogy bejelentettük, rövid időn belül átállunk a Disqus kommentrendszerre. Az alábbiakban megmutatjuk, hogyan lehet néhány lépéssel, percek alatt regisztrálni, hogy a továbbiakban is hozzá tudj szólni a posztokhoz és részt tudj venni a beszélgetésekben.

Ahogy ígértük, a regisztrációs segédlet után bemutatjuk a Disqus kommentrendszer működését és lehetőségeit.

Itt jelezhetitek, ha az oldal működésével kapcsolatos kérdésetek, problémátok lenne, vagy moderálandó hozzászólással találkoztok.

A tábor kezdete előtti nap délutánján szépen elkezdtem összeszedegetni, hogy mire is lesz szüksége a fiatalembernek. Pár váltás ruha, kispárna-kispléd, fogmosó pohár-kefe-krém, pelus-törlő, műanyag, mosható előke-kanál-papírtörlő és pár kedvenc játék. Mondjuk őket csak a hétfői indulás előtt mertem beletenni a szatyorba, mert hát addig is nyúzni kellett mindkettőt (természetesen…) Ja, igen! Még egy kis „arcmosáson” is átestek, mert úgy össze voltak maszatolva, mintha a sáros földből ástam volna ki őket! Upsz, a kaja! Előre megbeszéltük, hogy én viszem. Sikerült összeszednem jó pár dobozt és már fejben össze is állt, hogy melyikbe-mit… Reggelire egy kis joghurt, tízóraira gyümölcsös cucc, ebédre laktató (melegíthető) leves, uzsonnára valami nasiféle.

32. hét

Egy hajóban evezünk

Barát az, akivel ha együtt vagyok, olyan, mintha születésnapom lenne. Ezt az örökbecsűt tán másfél-két éve mondta a fiam, megjegyeztem. Amikor közösségbe kerülnek, feszülten figyeljük, barátkozik-e a kortársaival, és ővele akarnak-e barátkozni. És példát, azt mutatunk?

Bár a szüléseim már nem mai történetek, de örök nyomot hagytak bennem.

Ezt a kis élménybeszámolót azzal kezdeném, hogy a technika ördöge kibabrált velem (jobban mondva én magammal): a gyárlátogatás során készült összes kép- és hangfelvétel, valamint digitális jegyzet odaveszett, amikor a látogatás után pár nappal sikerült kizárnom magam a telefonomból. A gyári beállítások visszaállítása során minden megmaradt, csak a fotók, jegyzetek és hangfelvételek tűntek el a digitális űrben. (Erről majd máskor írok részletesen.) Alapvető lúzerség volt a részemről, de tanultam belőle. Egy szerencsém van, hogy néhányat feltöltöttem a Bezzeganya Facebook oldalára, és a barátnőimnek is küldtem párat, ezeket most vissza tudtam szerezni. Sajnos a gyártósorról és egyéb izgalmas munkaállomásokról nem maradt meg fotó. (Majd egyszer visszamegyek...)

A fiam ma négyéves. Még mindig némileg elszorul a szívem, ahogy a születése napjára gondolok, pedig itt élvezhetem négy éve annak a napnak a gyümölcsét: egészséges, gyönyörű, okos, végtelenül kedves. Én pedig végtelenül hálás vagyok mindennek, a Mindennek és mindenkinek, aki ehhez hozzásegített. De a mai nap eszembe jutott, hogy kicsivel több, mint két éve, amikor a kistesó születésére készültünk, nagyon hamar kiderült, hogy elég sok feldolgozatlan traumám van az első szüléssel kapcsolatban. Ekkor kellett írnom „házi feladatként” egy levelet a kórháznak, amiben megfogalmazom és leírom, hogy mi is traumatizált ennyire. A megfogalmazás segíti a feldolgozást, nem lebeg szürke ködként továbbra is felettem.

A mai felnőttekre – főleg a nőkre (a.k.a. kereskedelmi célcsoport) – rengeteg olyan üzenet zúdul, mely szerint fontosak vagyunk, szépek (persze csak a megfelelő krém megvásárlása után), megérdemeljük a figyelmet, jók vagyunk, ahogy vagyunk. A nagyvállalatoknak érdeke, hogy kisimultak és gondtalanok legyünk, hisz ebben a lelkiállapotban többet vásárolunk.

31. hét