101. oldal - Bezzeganya

November 6-ára egy édesanyát hívtam a Bezzeganya klubba, hogy meséljen arról, hogyan élték meg, hogy a legkisebb gyermekük autista. Mesél nekünk arról, hogy hogyan fogadta a család, milyen problémákkal néztek szembe, milyen fejlesztésekkel számolhattak, és miket fizettek ők. Hogy a testvérekkel milyen a kapcsolata, és természetesen beszél nekünk arról, hogy most hogyan élnek.

Eseménydús volt ez a hét. A családból már csak apukám nem tudta a nagy hírt. Anyukámmal nagyon jó a kapcsolatunk, szó szerint még a peteérésemet is számon tartotta. Most, hogy tudta, nekikezdünk a próbálkozásnak, lehetetlen lett volna előtte letagadni, hogy kétcsíkosat pisiltem. Aztán anyósom is megkapta a hírt szülinapi ajándék gyanánt. Végül a hétvégén apukámnak is elmondtuk a nagy hírt, így végre mindenki tudja és örül, boldogan várja Mini Pötty születését.

A Philips 2in1 párásító-légtisztító gépe egyszerre tisztítja meg a szoba levegőjét és állítja be az ideális páratartalmat.

Elég rosszul aludtam, mindenfélén járt az agyam – mindenszentek, halottak napja… Ez az év, eddig nagyon nem jó számunkra. Februárban a férjem nagymamája rosszul lett bevásárlás közben, ki kellett hívni hozzá a mentőt. Még a kórházba beérkezéskor magánál volt, de kis idő múlva elvesztette az eszméletét. Jó pár nap eltelt, és úgy tűnt, javulás is történik az állapotában, de egyik éjszaka szépen, csendben, mosollyal az arcán végleg megpihent. Másnap kaptuk a telefonhívást a Mamitól a történtekről, sokként ért a hír mindannyiunkat. Amikor elmondtuk a gyerekeknek, csak annyit kérdeztek:

16. hét

A babakocsiban újszülöttként szintén az álmosság miatt aludt el hamar, vagy éppen cumival, most hiába trenírozom naponta, üvölt benne. Van, hogy egy kicsit nézelődik, de ha elálmosodik, sír, és nem hajlandó elaludni. Autós hordozó dettó, autóban SEM hajlandó aludni, csak ha kiveszem az ülésből, és a karomban elájul. A kendőben is képes pár percig visítani, amíg el nem alszik. Pedig ht segített megtanulni a kötést, azzal nincs is gond, kivéve, hogy azért feszítgeti, és sosem tudom tökéletesen feszesre húzni, de ahhoz képest mégis 90 százalékosan jó a kötés.  Babahinta - imádja, ez az első dolog, amibe le tudtam tenni vízszintesen. Persze aludni ebben sem hajlandó. Reflux - ettől rettegtem legjobban, mármint a GERD-től, nem a sima refluxtól, hogy azért sír vízszintes helyzetben, mert komoly refluxbetegsége van, amúgy is nagyon bukós baba. Csuklik, bukik, néha sírdogál tőle, de szerencsére jól gyarapszik, és nem sír evés közben. Az amerikai fórumokon bezzeg minden baba reflux elleni gyógyszereken él. Instant kötődés - nos, inkább a trauma, meg az elviselhetetlen felelősségérzés, hogy ez a kis élet mostantól tőlem függ. Engem sokkolt az érzés, illetve bevallom, hogy tényleg meg kell gyászolnom azt az elképzelt babát, akiről én 9 hónapig ábrándoztam, és elfogadni ŐT olyannak, amilyen. Minden nap tanulok magamról, arról, hogy iszonyú türelmetlen vagyok (bár már fejlődöm), arról, hogy control freak vagyok és zavar, hogy nincs ráhatásom a dolgok menetére. Frusztrál, hogy nem tudom, mi lesz, mikor szűnnek meg a kellemetlen haspanaszok, vagy éppen mire megszűnnek, már jön a fogzás… és a többi. Azt hittem, sokkal jobb anyuka leszek, és sokkal jobban fogom viselni a babázást. Ettől meg csak bűntudatom van...

Ha 2016-ban vagy 2017-ben hoztad világra gyermeked, küldd el nekünk te is véleményed a kórházról, ahol szültél. A szempontsort és a segítséget itt találod hozzá.

Minden úgy kezdődött, hogy 2015 őszén az egyik hajnalban pozitív lett az a bizonyos teszt. A terhességem teljesen tankönyvi, mondhatni eseménytelen volt. A havi egyszeri terhesgondozásra a kerületi rendelőintézetbe jártam, az ultrahangos vizsgálatokat pedig magánúton intéztük.  Az első ultrahangok egy héttel kisebbnek mérték a babát, mint az utolsó menzesz szerint kellett volna lennie, így a védődőm az előbbiek alapján számolta ki a szülés várható idejét. Az utolsó hónapban hetente, majd végül kétnaponta jártam ctg-re, de egyik sem mutatott semmilyen aktivitást.

Másfél éve nem voltam nőgyógyászati szűrésen. Gondoltam, épp ideje elmenni. Mint tudjuk, már az időpontkérés sem egyszerű, és nem azonnali időpontot adnak. De nem adtam fel. Megvolt az időpont, hurrá!

Ez a második terhességem. Mivel ebbe szeretnék részletes betekintést engedni, talán úgy lenne igazságos, ha azért említést tennék a Nagy születéséről is. Az 5. héten fellépett rózsaszínes folyástól kapott pánikrohamot leszámítva igazából problémamentes terhesség volt. Amolyan igazi rózsaszín ködös, csillámpónis az egész. A szülés már kevésbé volt szép élmény, talán egyszer azt is megírom, de még a mai napig dolgozom fel az ott megélt eseményeket.

A lánykám barátnőjének az anyukája gyermeket várt, mikor először nekem szegezte a kérdést, persze jó hangosan, és sok fül hallatára, hogy:

Valami kocsiszerűségben fekszem, mellettem egy ismeretlen férfi kérdezget tőlem valamit. Ki ez? Mit akar tőlem? Hogy kerültem ide? Egy kicsit odébb, az egyenruhás férfi mögött egy ismerős arc, igen, ismerem. Hiszen ő Kriszti…, a feleségem. Csak nagyon lassan kezdett tisztulni a kép, a kocsi éppen elindult, amikor ráeszméltem, hogy egy mentőautóban fekszem. Mint pár órával később számomra is kiderült: epilepszia-rohamom volt, közel 40 évesen életemben az első. Pontosabban az első „nagy” rohamom. Ami sok mindent megváltoztatott az életünkben és sok mindenre fel is hívta a figyelmünket.

15. hét

Ha az elmúlt évben hoztad világra gyermeked, küldd el nekünk te is véleményed a kórházról, ahol szültél. A szempontsort és a segítséget itt találod hozzá.

Már Petőfi is megírta: szabadság, szerelem. A szerelelmről nyilván mindenki mond valamit a csemetéinek. Én arra lennék kíváncsi, mit mondunk  szabadságól. Nem, nem kell hozzá politika, én sem arról beszélek.

Komoly logikai hiányosságokkal küzd az emberi társadalom jelenleg, és ez halmozottan igaz a magyar viszonyokra. Mostanában csak hébe-hóba olvasok bele a Bezzeganyán megjelenő cikkekbe, és az alattuk látható kommentekbe, de itt aztán végképp elszabadul a logikátlanság.

2012. augusztus 29-én hajnalban, fél 5-kor az otthoni ágyamban felébredtem, kimentem a fürdőszobába, és láttam, hogy elkezdett folyni a magzatvíz. Lezuhanyoztam, és kivasaltam a hajam, ki tudja, mikor tehetem meg legközelebb, majd felkeltettem Kareszt a hírrel. Nyugodtan fogadta, bár az az igazság, hogy én sem estem pánikba.

Mindenki nagyon várja a szünetet, a gyerekeken már a második hónap közepén érezni a leterheltséget, a napi hét-nyolc óra megteszi a hatását. A kisebbeknél sincs ez másként, maximum az óraszám kicsit kevesebb. Mire is való a szünet?

Sokat gondolkodtam a történet megírásán. Ismerni a kommentelési kultúrát... Nos, nem a legjobb motiváció. Azért születik meg mégis, mert ha csak egy anyának segít, én már nem hiába mentem át rajta.

A chorion boholy biopszia vagy másként a méhlepényből történő mintavétel 2017 őszéig ismeretlen volt számomra, az amniocentézis, azaz a magzatvízvizsgálat létezéséről legalább tudtam, de nem gondoltam, hogy ugyanabban a hónapban alanya leszek mindkettőnek.

A minap beindítottam a mosogatógépet, ahogy szinte minden nap, és vártam a jól ismert, dünnyögő hangot, amely azt jelzi, egy feladat lekerült a vállamról és a gép elvégzi helyettem a piszkos-vizes munkát. A szerkezet viszont elkezdett mindenféle csörgő-zörg hangot kiadni, a torkomat meg a jeges rémület fojtogatta: mi van, ha elromlik a nyavalyás?!

14. hét

Vannak emberek, nem túl sokan, akikben úgy van a tehetség, mint valami folyton buzgó forrás, kitör az akárhol, ahol éppen utat-teret-módot talál, kibuggyan a legváratlanabb helyeken. Akár a forrás vize, ez is minden formában fogyasztható, és ha valahol épp nincs lehetősége, felbukkan másképp és máshol.

Kis előzmény: már van egy fiam. Férjemmel szeretnénk még saját gyereket, legalább kettőt. És felmerült bennünk az is: fogadjunk örökbe gyereket. Mielőtt jön itt a rosszindulat: nem a CSOK miatt akarunk több gyereket. Hanem nagy családot szeretnénk. Imádjuk a gyerekeket, és ezért gondoltunk arra, hogy saját gyerek mellett szívesen örökbe is fogadnánk még. A családnak elmondtuk az ötletünket. A meglepő, hogy nagyon jól fogadták. Sőt! Még támogatnak is minket.

November 30-án mentünk ctg-re, nem mutatott semmi izgit,  megvizsgált a doki, még mindig 3110 volt, aztán kérdezte, hogy „akkor holnap reggel befekszik?” erre én: „múltkor még péntekről volt szó!” Na, azt mondja, menjünk az ultrahang szobához, megnézi ultrahangon is, és még megbeszéljük. Mire átbattyogtunk apjával, mi meg is beszéltük egymással, hogy maradok, mert nincs értelme oda-vissza menni.

Úgy érzem, ki kell valahogy adjam magamból az utóbbi napok cikkezéséből adódó gondolataim egy részét. Mindenhonnan ez a téma, a Down-szindróma – annak ellenére is, hogy a szülők (Szintetár Dóráék) kifejezetten nem kérték, hogy ez legyen belőle. Több hozzászólást, jótanácsot, felháborodást végigolvastam, de csak egy dolog biztos (számomra) – egy szerető családba érkezett a kisember, ahol örülnek neki, vele együtt boldogok és mindent megtesznek/megtennének érte. Ez az a pont, ahol saját magunkat látom bele a történetbe. Hogy mekkora erőt ad a családi összefogás, a szeretet és tenni akarás. Ez az alapja mindennek!

Amikor még nem voltak gyermekeim, és vágytam arra, hogy egyszer én is anya legyek, úgy gondoltam, hogy aki unja a gyerekezést, az nem való anyának. Aztán mikor megszültem az elsőt, és élveztem minden percét a gyerekkel való foglalkozásnak, úgy gondoltam, hogy aki nem így tesz, annak minek kellett szülni. Aztán szép sorban érkeztek a tesók, szültek sorra a barátaim, akikkel hosszasan kiveséztük természetesen ezt a témát is, már sokkal árnyaltabban gondolkoztam erről. Számomra az nem változott, hogy élveztem továbbra is a gyerekeim társaságát, a velük való foglalkozást, de megértettem, mit is illetnek ezekkel a szavakkal: gyes-betegség.

Ha az elmúlt 2 évben hoztad világra gyermeked, küldd el nekünk te is véleményed a kórházról, ahol szültél. A szempontsort és a segítséget itt találod hozzá.

Ma olvastam egy cikket. A címe: „Egy csodás kisfiú emlékére…”