86. oldal - Bezzeganya

22. hét

Az idei ősz egyik kihagyhatatlan témája, a tök és természetes velejárója, a Tökparti! Petyáéknál eme jeles esemény alkalmából rengeteg minden történt.

Egy korábbi Bezzeganya klub témája volt az apaság. Beszélgessünk erről itt is!

Ismét eltelt egy nyár. Villámgyorsan, mint mindig, ám mégis kicsit másként, mert óvoda után iskolát kezdett Szabi szeptemberben, érettségizik a nagylány és nyolcadikos a nagyfiunk. Én pedig tíz éve abbahagyott pénzügyi tanulmányaim befejezését kezdem meg esti képzés keretében. Hú, micsoda év áll előttünk!

Mostanában előfordult néhányszor, hogy a kilencéves lányom orrából minden előzmény nélkül elkezdett dőlni a vér. Szerencsére ő nem ijed meg tőle, számomra rémisztőbb a látvány. A legutóbbi orrvérzést követően megkérdeztem Dr. Kovács Tibor csecsemő- és gyermekgyógyászt az orrvérzés okairól és az ezzel kapcsolatos teendőkről.

A terhesnaplómat ott fejeztem be, hogy másnap fogok menni utoljára a saját orvosomhoz terhesgondozásra. A délelőtt még nagyon nyugodtan telt, igazából néha éreztem apró jósló fájásokat, de nem foglalkoztam velük, máskor is voltak, gondoltam, majd elmúlnak. Délután a férjem hazaért, beültünk együtt az autóba és elindultunk a rendelőbe. Illetve csak indultunk volna, mert a lakásban hagytunk valamit, amiért a férjem vissza is szaladt. És akkor kezdődött az egész kálvária.

Mana-napló 5-6. hónap

Amikor én voltam gyerek, sokat társasjátékoztunk a szüleimmel. Sok ilyen emlékem van. Amikor a gyermekeim kisebbek voltak, meg most a kicsikkel is, szoktunk társasozni. Jó kis családi program ez. De egyre nagyobb divatja van annak, hogy nemcsak kicsik társasoznak egymással, vagy a szüleikkel, hanem a felnőttek is, egymással. Vagyis ez nem csak a gyerekek szórakoztatására való dolog. Rengeteg új, és jobbnál jobb stratégiai játék kapható ma már. Sőt, egyre újabbak jelennek meg évről évre. És lehet újat mondani még. Nem csak a Ki nevet a végén és az erre felépített játékok vannak a piacon.

A múlt heti naplómat ott fejeztem be, hogy éppen megérkeztünk Rómába, ahol egy kis munka után, pénteken megkezdtük a város felfedezését. Évekkel ezelőtt már mindketten jártunk a városban, így szerencsére nem volt rajtunk a nyomás, hogy minden látnivalót, kötelező jelleggel bele kell sűríteni a programba... Mert azért lássuk be, Róma esetében, három napban ez nem lett volna egyszerű mutatvány. Viszont így is, hogy csak a főbb épületeket, látnivalókat néztük meg, és valóban volt időnk élvezni a várost, megpihenni a spanyol lépcsőn, vagy leülni egy-egy kávéra és frissítőre, azért a napi 7-8 kilométer gyaloglás minden nap megvolt. Szerencsére egész jól bírtam a kiképzést és csak esténként éreztem azt, hogy kész vége, nincs kedvem megkeresni a legjobb értékeléssel bíró éttermet a hangulatos vacsorához, ami tényleg már csak 400 méter sétára van tőlünk, jó lesz nekem egy szendvics is a legközelebbi közértben.

A halál is az élet része

Megnyugtató érzés, hogy érzem már pár hete a magzatmozgást, nem kell a következő ultrahangig számolni a napokat, és már a férjem is érzi, ha odateszi a kezét, hogy milyen jó kis bulikat csap odabent a leányzó leginkább este. Pénteken megvolt a kontroll ultrahang is, minden rendben van a picivel.

Mi lehet az oka annak, ha egy anyuka elégedetlen a szülésével, a szülési körülményekkel, a szülésznőkkel? Mi az, ami jogos elvárás a szülésznők felé, mikor érdemes szülésznőt fogadni és mit lehet tenni annak érdekében, hogy a szülésznők és a kismamák közötti kommunikáció megfelelő legyen? „Böbe bába” szülésznővel készült interjúnkban ezekre a kérdésekre is keressük a választ.

Apaként „egyedül”… Milyen apaként egyedül nevelni a kamasz fiamat? Mik a nehézségek, hogyan lehet legjobban megélni a dolgokat, vannak-e tanácsaim másoknak? – tette fel nekem a kérdéseket „Bezzeganya” és már a kérdések olvasása közben megjelent bennem az a jóleső bizsergés, ami nálam annak a jele, hogy érdemes kiírnom magamból a választ.

Utoljára ott tartottam, hogy megszületett Cukifej. Elképesztően édes, kedves, bújós darabra sikeredett, és eléggé hamar nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy ebből kell nekünk még egy.

Körök, kütyük, kamaszok

Vannak helyek, kórházak, ahol nincs kérdés: nincs maszek orvos, nem fogadhatunk szülésznőt és maximum a leendő apuka lehet jelen a szülésnél. Máshol kórházat, orvost, szülésznőt fogadhatunk és bárkit vihetünk magunkkal szülni, legfeljebb a létszámot maximálják. Mikor itt olvassuk a szüléstörténeteket, gyakran előkerül, hogy jobb lett volna, ha fogadtál volna orvost, szülésznőt, vinned kellett volna magaddal dúlát, hogy ne olyan vége legyen a szülésnek, vagy csak, hogy szebb élmény legyen, vagy csak az elképzeléseid teljesüljenek. De kell-e fogadott orvos? Szülésznő? Dúla? Egyáltalán mire jó, hogy felfogadjuk őket? Mit várhatunk tőlük? Ha nincs fogadott, lemaradunk valamiről? Mitől jobb, ha van fogadott? Még az orvos, és a szülésznő érthető. No, de kell nekünk dúla? És ő mit csinál?

A mai nappal megkezdtük a 20. terhességi hetet, ami akárhogy is számoljuk, bizony már félidő! Amikor a héten realizálódott bennem, hogy már tényleg itt tartunk, természetesen rám tört egy kisebb pánik, hogy még semmi sincs beszerezve, semmi sincs elintézve, és abból kiindulva, ahogy és amilyen gyorsan az eddigi hetek elrepültek, nincs olyan illúzióm, hogy a következő húsz hét nem fog legalább ilyen gyorsan és észrevétlenül eltelni... Úgyhogy a felismerést gyorsan tett követte, és hogy legalább valamit kipipálhassunk az elintézendők listájáról, kiválasztottuk a kisfiam leendő szobájának bútorait (mint legfontosabb beszerzendő tételt...).

Szabi

Betöltöttem a 20. hetet, villámgyorsan elrepült a várandósságom fele, így, hogy a lakáseladással kapcsolatos dolgokkal voltam elfoglalva.

Venezuelai kollégáink vannak mostanában, mondja a szemüveges spanyol informatikus mérnök, nagyon boldogok, hogy van munkájuk, nem lőnek az utcán, nem visznek ok nélkül börtönbe, van ennivaló és közellátás, spanyolul ugyanúgy beszélnek, és csak azon aggódnak, mikor hozhatják ki a mamát meg az érettségizni készülő hugit.

Úgy tűnik, lassan vége a vénasszonyok nyarának, amikor vidáman lehetett jóformán egy szál pólóban túrázni a (csontszáraz, és ezért veszélytelen) Rám-szakadékban is. Aki viszont a fővárosban lakik vagy oda tart az őszi szünetben vagy épp a hosszú hétvége maradékán, az a jó hírünk: van egy erdő, amit mindenféle rejtvény kíséretében esőben is úgy lehet gyerekkel bejárni, hogy még csak cipőt se kell pucolni utána.

Soha nem olvastam szüléstörténeteket, mert korábban szült ismerőseim figyelmeztettek, hogy szülés előtt ne tegyem. Csak rettegtem a szüléstől. Máig nem tudom, hogy segített-e volna leküzdeni a rettegést, vagy fokozta volna azt, ha mégis olvasgatom őket. De most már tudom, hogy nem kellett volna annyira félnem, sőt.  Pedig az első szülésem életem sportteljesítménye volt, az orvost élénken érdekelte, hogy mégis mit sportoltam, hogy ilyen kondim van, szülésznő meg azzal nyugtázta, hogy „nekünk se ez volt álmaink szülése”. Mindezek ellenére mégis szívesen gondolok vissza rá.

Sok-sok éve olvasom a Bezzeganyát, kommentelni is rendszeresen szoktam, de ez az első poszt, amit írok. Nem tudok jól írni, nem is tudom, mi most ezzel a célom, hogy magamnak akarok-e segíteni a kibeszéléssel, vagy mások figyelmét felhívni, majd kiderül. A mellrákról fogok írni. Amiről azt hittem, hogy csak másokkal történhet meg. Vagy ha mégis velem, akkor semmiképp se 42 évesen, bármiféle rizikófaktor nélkül.

Sokszor előkerül, főleg alkalmakkor, vagy a halottak napja közeledtével, hogy mit is mondjunk a gyereknek az elmúlásról, a halálról. A hívő emberek elintézik néha egyszerűen azzal, hogy az angyalokhoz költözött. Az ateisták, vagy csak nem hívők ezt nehezebben oldják meg. De mindkét-három csoport kerülhet szorult helyzetbe a kis kérdezők kapcsán. Főként, ha baj van. Ha ő maga küzd a halálos kórral, vagy a tesó, kisbarát. Mert egy nagyit meg lehet magyarázni azzal, hogy öreg volt. Kivéve, ha azt hallja úton útfélen, hogy „jajj, milyen fiatalon ment el szegény”, ami igaz is lehet egy 50 év körüli nagyinál. De mit mondjak balesetnél? Vigyem-e el a temetésre? Hány éves kortól vigyem? Menjünk együtt halottak napi temetői sétára? Mi van a házi kedvencek halálakor? Sírhatunk a gyerekeink előtt? Mennyit mutathatunk a gyászunkból? Mi van, ha a vágyott kistesó hagy bennünket idő előtt magunkra? Nagyon nehéz kérdések ezek. Olyan problémák, amikkel nem mindenki és nem mindig tud kezdeni valamit.

18. hét

A mai anyukák egyik fontos kérdése, hogy cumit adjanak-e a gyereknek, vagy hagyják, hogy szopja az ujját. Én az első gyerekemnél cumival próbálkoztam (mindenhol azt hallottam, hogy a cumi alapvető kelléke a gyereknevelésnek), de szerencsére hiába, a gyerek nem volt hajlandó használni (mennyivel okosabb volt, mint az anyja!). A második sem. A harmadiknál meg sem próbáltuk. Viszont a középsőm tízéves koráig szopta az ujját, alig lehetett leszoktatni róla. Melyik a jobb? Mit mond a szakértő? Dr. Volomné Varga Marianna myofunkcionális szaktanácsadóval beszélgettünk cumi vs. ujjszopás témában.

A 12. heti kombinált tesztet valójában a 13+1 napon végezték, így 90 százalékos eséllyel mondta az ultrahangspecialista, hogy újra lányt várunk. Mindenki kérdezi ilyenkor persze, hogy fiút vagy lányt szeretnénk, mi mindig azt válaszoltuk, hogy mindegy, csak egészséges legyen.

Ha 2017-ben vagy 2018-ban hoztad világra gyermeked, küldd el nekünk te is véleményed a kórházról, ahol szültél. A szempontsort és a segítséget itt találod hozzá.

Kedves olvasók!