„Anya, én miért járok más iskolába, mint a tesóim?”

Alapelvem szülőként, hogy a gyermek minden kérdésre válaszolni kell, nyilván nem véletlenül teszi fel. Másik fontos alapelvem, hogy semmilyen őket érintő dolgot nem szabad eltitkolni, el kell mondani mi a helyzet, bármilyen nehéz vagy fájdalmas. Inkább tőlem tudja meg, mint mástól, vagy ami még talán sokkal rosszabb, hogy úgy ébredjen rá fiatal felnőttként, hogy én nem készítettem fel rá. Bármi legyen is az adott dolog. Hazudni pedig semmilyen módon nem ér!

Na, de Szabi esetében, mi is a helyzet? Autizmussal él, és ezt egyszer – amikor elég érett már hozzá szellemi állapot és életkor szempontjából is – el kell neki mondani, meg kell neki magyarázni. Ebben biztos voltam egészen kicsi korától. Igen ám, de hogy tegyem? Hogy kezdjek bele? Mikor lesz elég érett? Mikor fogja valóbban megérteni a másságát? Mikor is lesz a legalkalmasabb számára ez a pillanat? Abban is biztos voltam, hogy nem akartam sokáig húzni a dolgot, de még hezitáltam. Mindaddig, míg aznap hajnalban fel nem tette nekem az említett kérdést.

Azonnal tudtam, hogy a fiam érzékeli a másságát, csak nem tudja értelmezni/megfogni. Hiszen ezért született meg a kérdés kicsi fejecskéjében. Mint ahogy, azt is azonnal tudtam, hogy nem várhatok tovább, ez a kérdés választ vár! Az adott helyzet miatt hirtelen annyit válaszoltam, hogy:

„Azért, kicsim, mert neked ez a legjobb. A tesóid is olyan suliba járnak, ami nekik a legmegfelelőbb, és amit szeretnek. Ugye Te is szereted a sulid?”

A válasz azonnal, gondolkodás nélkül jött:

„Nagyon szeretem.”

Még aznap írtam Szabi osztályfőnökének, hogy kérjek egy rendkívüli fogadóórát tőle. Délután már egymással szemben ültünk a suliban, egy kis teremben. Amint elmeséltem a tanító néninek Szabika reggeli kérdését, rögtön tudta, miért kerestem meg. Kedvesen és megértően átérezte izgatottságom. Igen! Izgultam, bevallom NAGYON! Dugig kérdésekkel és aggodalommal, megkockáztatom pánikkal a lelkem mélyén szorongtam a széken.

Egyetértettünk abban, hogy Szabi nagyon okos, hogy ilyen szépen felméri önmagát a környezetéhez képest, és az érzelmeit kérdésként meg is fogalmazza. Tanácsként azt kaptam, hogy őszintén mondjam el, az autizmus nem betegség, hanem egy más fajta „állapot”. Vannak olyan emberek, akik betegséggel (pl.: szívbetegséggel vagy cukorbetegséggel) és vannak, akik ilyen más „állapottal” élnek. Azért jár ebbe az iskolába, mert itt egy családias, megértő, óvó környezetben van a másik hét osztálytársával együtt. Látható, hogy itt mindenki valamilyen betegséggel vagy autizmussal él. Azt is javasolta tanító néni, hogy meséljem el neki, milyen lenne 30 fős osztályban tanulni. Mekkora zaj, milyen erős szagok lennének. Hátha ezáltal Szabi beleérez abba, hogy itt van biztonságban, és milyen lenne normál suliba járni. Hálás szívvel köszöntem meg a segítségét és a támogatását a tanító néninek. Ízlelgettem a kapott tanácsokat, fogalmazgattam a mondataim magamban. Talán vártam a megfelelő alkalmat. Nem voltam könnyű helyzetben.

Mígnem alig néhány nappal később, egy vasárnap este pihenésképen bekuckóztam a hálószobába Dr.Murphy-t nézni a tabin. Ez az én kikapcsolódásom. Szabika bebújt mellém és velem nézte. (Érdekes, hogy nagyon érdeklődik az emberi test és minden orvosi dolog után.) Alig tíz perc után jött az első kérdése:

- Anya a bácsinak mi a baja, beteg?

Belém hasított a felismerés: itt az idő!

- Nem, Szabika, nem beteg, hanem autista.

- Az mit jelent? - kérdezte.

- Azt jelenti, hogy másként gondolkodik, mit a többi szereplő a filmben. Látod, hogy nem szereti, ha megérintik, ha hangosak az emberek körülötte. De nagyon okos és meggyógyít sok embert!

- Akkor én is autista vagyok? - jött a megdöbbentő kérdés.

Bokáig leesett az állam!!!

- Igen, kedvesem, te is. Ugye te sem szereted, ha sokan vannak körülötted és lökdösődnek, meg hozzád érnek? Az orrocskádat is bántja, ha nagyon erős illatot vagy szagot érzel. Én tudom, hogy azért van fülesed is, hogy ha nagyon zavar valamilyen hang, akkor fel tudd tenni.

- Fúj, én ezeket a dolgokat nagyon nem szeretem, Anya.

- Tudom, kicsim. Emlékszel, mikor azt kérdezted tőlem, hogy miért jársz másik iskolába, mint a testvéreid?

- Igen, emlékszem.

- Pontosan ezért. Képzeld el, hogy milyen lenne neked egy olyan osztályba járni, ahol 30 gyerkőc van. Mekkora zaj lenne, hányszor érnének hozzád, mennyi szag lenne.

- Jaj, Anya, az nagyon nem lenne jó!

- Látod, kicsim, ezért jársz ebbe a suliba, mert itt megértik azt, hogy te autizmussal élsz. Ott van a fülesed fent a szögön, bármikor elveheted, ha kell. Ismernek téged és vigyáznak rád, ez nagyon fontos. Anya és Apa pedig nagyon büszke rád, hogy ilyen szorgalmasan és szépen tanulsz!

- Én is okos vagyok ám, mint a bácsi a filmben!

- Nagyon, Szabika, nagyon okos vagy.

A büszkeséggel eltelt szívemről óriási kő esett le! Na, és persze egy kis sírás sem maradt el Apa vállán, de csak miután Szabi elment fürödni. Annyira meglepett, hogy ilyen pontos képet lát önmagáról, hogy napokig eufórikus hangulatban voltam. Természetesen azóta is vissza-visszatérő kérdései vannak ezzel kapcsolatban, de láthatóan megértette, mi a helyzet vele. Nagyon boldog vagyok, hogy ezen a ponton is túlléptünk.

Azon jár az utóbbi időben az agyam, hogy miért is féltem annyira ettől az egésztől? Merjünk őszinték lenni a gyermekeinkkel, ne tartsanak vissza saját félelmeink! Biztos vagyok benne, hogy lesz még több beszélgetésünk Szabikával az autizmusról, de azt remélem – bízom benne – a javán már túl vagyunk.

Pörgő

Szabiról ezekben a posztokban is olvashatsz:

Iskolába megy autista kisfiam

Autista kisfiam elkezdte az iskolát

Így telik egy autista kisfiú napja

Autista a kisfiam: szeretni kell, ennyi az egész

Szörnyű volt, hogy nem érinthetem meg autista kisfiamat

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>

Anya, én is autista vagyok?