141. oldal - Bezzeganya

„Ez nem az otthoni fekhelyük, és nem, nem ilyen szépen alszanak. Ők már nem ébrednek fel, csak gyolcsokra várnak, mielőtt föld alá kerülnének. A fotó Hóránban készült, ez egy szír település. Nem mindenki találja meg a módját, hogy elmeneküljön a családjával.”

30. hét

Csodálom az életet, a történéseket. Mert annyi, de annyi jó is történik, az emberek hajlamosak mégis SOKAT panaszkodni. Mindig mindenki a saját búját-baját érzi a legnagyobbnak és állandóan a rosszról beszél (tisztelet a kivételnek). Jó lenne, ha néhány percre megállnánk és képesek lennénk kinyitni a szemünket a jóra is. Nekem ez utóbbit tanította a barátnőm, akiről ősszel írtam. Általa még tudatosabban próbálok örülni a legkisebb dolgoknak is, és megélni minden közös, családommal töltött időt.

Szeretném előre bocsátani, hogy ezzel az írással két dolgot nem szeretnék: egyrészt sajnáltatni magam, másrészt a szokásos bezzegelést hallgatni. Tanácsot szeretnék kérni. Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok az, aki valamit rosszul csináltam/csinálok, de most már önerőből nem tudom megoldani a dolgokat, a jószándékú segítő tanácsok pedig rendre kudarcot vallottak. Az alapfelállás: van egy brutál dackorszakos, nagyon rossz evő és közepesen rossz alvó, 2,5 éves fiúgyerekem. Tudom, ez kb. minden családban előfordul, de nálunk tényleg nagyon problémás a helyzet. Rengeteget gondolkodtam a dolgon, beszéltem is olyanokkal, akik valamelyest belelátnak a mindennapi életünkbe, de megoldás sajnos nincs.

Fura ez a dolog mindig a süteményreceptekkel. Odaírják, hogy elkészítési idő. Pedig jobban illene a „van,” aki ennyi idő alatt készíti el, de annak tuti nincs kicsi gyereke” mondat. Amúgy szeretek sütni, többnyire nem is rontom el, és lényegesen több sikerélményt okoz, mint a főzés amit még ugyebár utálok is. Valószínűleg az előző okokból kifolyólag.

Reggel van, kevergetem a kávém. Bekapcsolom a laptopot, kattintgatok a hírportálok között. Az egyik – viszonylag – nagy hírportál címlapon harsogja a következőket: „Hitegették a szociális ágazatot.” Beleolvasok a cikkbe, és a következőket tudom meg: - elmarad a bérrendezés, és az életpálya-modell bevezetése, a kormány „világosan szeretné látni, hogy a következő tíz évben a szociális szolgáltatásokat a magyar állam milyen rendszerben fogja nyújtani, és ehhez hány munkavállalóra van szükség”

Ez a terhesség más, mint a többi. Sokkal több kellemetlen tünet jelentkezik. Így a vége felé az egyik legrosszabb talán a szeméremcsont fájdalma, jóslófájásokkal tarkítva. A keddi vizsgálaton kiderül, hogy legalább hatása van, 1111-es a méhszáj. Az orvosommal péntekre megbeszélünk egy ultrahangot. Még majdnem három hetem van a 40. hétig, de azért elvégzem az utolsó simításokat a kórházi pakk összekészítésén. Péntek reggel nem elég, hogy a vizsgálat miatt korán kell kelni, ráadásként egy kellemetlen álomból ébredek. Megszültem, vákuummal. Napok óta növekszik gyomrom környékén a rossz érzés, az álom nem tette jobbá.

Hároméves korom óta táncolok. Tanulmányaimat - leszámítva a gyermekkori ösztönös, megfigyelésen alapuló táncot - Keveházi Gábor Diótörő Tánciskolájában kezdtem: klasszikus balettel. Egy sérülés azonban átterelt a modern tánc területére: Jeszenszky Endrénél tanultam jazz táncot, majd Földi Bélánál, Raza Hammadinál art jazz- t. Tanulmányaim alatt mindig valami ösztönösség vezérelt, hamar kiderült rólam, hogy a tánctechnikák elsajátítása mellett önálló tánckoreográfiákat létrehozására is képes vagyok. Pályám elején csak nehezen tudtam elérni a 'lépésről - lépésre' módszer alkalmazását saját magamon, olyan elementáris erővel törtek ki belőlem az újabb és újabb tánckoreográfiák. Nem volt olyan táncverseny, hogy ne hoztam volna el díjat, elsőt, másodikat, de minimum a zsűri különdíját: ezek mind az általam megtáncolt, saját tánckoreográfiáim voltak. De ez nem volt elég nekem. Éreztem, hogy keresek valamit még a táncban. Magam sem tudtam mit. Hosszas tanulás és ismerkedés után 'buggyant ki' belőlem az úgynevezett jazz-gypsy táncstílus, melyet egy új táncstílusnak is mondanak, legalábbis Európában senki más nem táncolja ezt. Magyarországon egy nemzetközi táncfesztiválon első helyezést kaptam a jazz-gypsy táncstílusban alkotott tánckoreográfiámra.

Amikor még várandós voltam, teljesen biztos voltam benne, hogy semmi gond sem lesz a szoptatással, azok lesznek a legszebb pillanataink és egyébként is minek ez a felhajtás az egész szoptatás és tápszer témakör körül. Aki tud és akar szoptatni, az szoptat, aki meg nem tud valamiért vagy egyszerűen berzenkedik az egésztől, annak ott a tápszer. Felesleges bármelyik lobbihoz csatlakozni, hiszen lehet jó anya, aki tápszerezik és lehet katasztrofális, aki szoptat és fordítva. Azaz szoptatás nem egyenlő jó anya és tápszer nem egyenlő rossz anya. Aztán ez az egyszerű gondolkodás rögtön megváltozott a szülés utáni napokban.

Mi lesz, ha meghalok, ha nem sikerül túlélni a rákot? Mi lesz akkor? Ki fog mesélni, ki fog rajzolni, gyakorló matekpéldákat feladni, mondókázni, ülni a homokozó szélén, állni a mászóka alatt, botokat keresni, kavicsokat gyűjteni, programokat szervezni, hajat fonni? Ki veszi majd észre, ha bántja őket valami, ki fog lázat mérni, gyógyszert a gyerekbe imádkozni, simogatni, ölelgetni, szeretni? Ki fogja anyát helyettesíteni? Ki áll majd ott az anyák napján?

Az időjárási helyzet normalizálódásával végre kedvünk szerint tervezhetünk az elkövetkező hétre, felváltva ezzel a vízpart-légkondicionált helyiség bárhol-hűvös pince menekülő útvonalat. Ezen a héten is ajánlunk nektek programokat vakációs hétköznapokra és családi hétvégékre.

"Uram, adj erőt, hogy megváltoztathassam a megváltoztathatót, türelmet, hogy elviseljem megváltoztathatatlant, bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt." (Marcus Aurelius)

Ne maradjanak nyáron se könyv nélkül a kölkek, van egész kicsiknek való, és van tábori csendespihenőn, strand nagy fája alatt olvasható hosszabb mű is. Jégkásával leönteni viszont egyiket se ér: a könyvek közös tulajdonsága, hogy rendkívül igényes nyomdatechnikával készültek, az illusztrációk mindegyikben a könyv szerves részeit képezik, és jó is őket nézegetni.

Harántfekvés miatt császárral szültem. Szerencsére sokkal könnyebb volt mind a műtét, mind pedig a felépülés, mint amire számítottam. Mégis van valami, ami azóta sem hagy nyugodni, és a mai napig is lelkiismeret-furdalásom van miatta.

Örömmel láttam, hogy idén sokkal több kisgyerekes család szórakozott a VOLT fesztiválon, mint eddig megszoktam. Az ember lépten-nyomon derékmagas kisemberekbe botlott hol a Motörhead, hol az Ákos koncerten, nyakban csápoló háromévessel is találkoztunk John Newman-en, de Fatboy Slimen és David Guettán is ugráltak gyerekek (utóbbit csak messziről láttuk). Sokan voltak a nagyszínpad előtti emelvényen is, ahonnan biztonságban nézhették a koncerteket. Sőt, amíg fröccsért álltunk sorba Tibi atyánál, addig is összefutottunk néhány kiskorúval, akik szüleiket kísérték. Természetesen legtöbben a fiatal felnőttek voltak, közülük egyet megkértünk, számoljon be, milyen a VOLT fesztivál az ő szemükkel. (szerk)

Sajnos a napokban tudtam meg véletlenül, hogy a férjem gépén számítógépeztem, hogy ő éjszakánként egy lánnyal beszélget.

Tizenhárom hónapnyi várakozás után 2014 májusában végre pozitívat teszteltem. Hiába a sok próbálkozás, a várakozás, a teszt láttán ezernyi kérdés és gondolat futott át rajtam miközben remegett a testem. Három másodperccel később pedig már boldogan terveztem, hogyan fogom a család tudtára adni, hogy végre sikerült.  A várandósság eleje nehézkesen telt, félidőig kínoztak a rosszullétek, gyenge voltam. A 20. héten, pont aznap, mikor kiderült, hogy kisfiunk lesz (szuper, titkon pont így szerettük volna), belázasodtam, és kiderült, hogy vesemedence-gyulladásom van. A továbbiakban azonban semmilyen nehézség nem adódott, a 15. héttől kismamajógára jártam, ami sokat segített kiszakadni a dolgos hétköznapokból, és ellazulni, a  babára figyelni; és szinte végig dolgoztam.

A múlt század elején a szifilisz népbetegségnek számított. A korabeli adatok szerint az élveszületések számát 3,2-3,6 százalékkal csökkentette. A budapesti adatok alapján, 1923 és 1926 között 1,4 és 2 százalék között mozgott a veleszületett szifiliszben szenvedő csecsemők aránya. A szifiliszes csecsemők java része halva született, vagy rövid időn belül elhunyt.

(részlet)

Magyar egészségügy, avagy miért ne legyél beteg terhesen

Ahogy azt már a kisgyerekesek jól tudják, a nyári időszakban nem javasolt a napon tartózkodni 11 és 15 óra között, a fényvédő krémek használata pedig kötelező.  Mivel a kisgyerekek sok időt töltenek a napon (homokozó, vízpart, stb.), és bőrük is érzékenyebb, speciális fényvédőre van szükségük, ezért nekik a kifejezetten gyerekeknek való napkrémeket érdemes megvenni. Dr. Noll Judit bőrgyógyászt kérdeztük a nyári napvédelemről.

„Akár egy tervutasításos gazdálkodás, olyanok vagytok!” - Többek közt ennyivel nyugtázta édesanyám az örömhírt, hogy két csíkot pisiltem. No, persze miután letettem  a telefont, tuti karöltve bőgtek édesapámmal. Mi ültünk a kanapén babán vigyorogva, férjem tenyerén a papírtörlőn a pisis tesz, amin két rózsaszín jel mutatta: ez összejött, srácok!

Programajánló július 1-7.

Hellószia harmadik harmad - viszlát 25. életév.

A helyzet jó, de nem reménytelen, mondta Bródy a nyolcvanas években, és valami ilyesmi a kevésbé pozitív kicsengése a mostani ifjúsági digitálistudás-helyzetnek is, de a Google Groundon rendezett rendhagyó „szülői” mégsem volt valami nekikeseredett üzenetű rendezvény. Azt üzente inkább, hogy bár erősen magadra vagy utalva, minden eszköz megvan, ha veszed a fáradságot és megkeresed, beletolod azt a bizonyos tízezer órát, sőt, kis szerencsével és kis szervezéssel társakat és mentorokat is találhatsz hozzá – hogy felnőtté válva izgalmasnál izgalmasabb, sőt, jól fizető munkákba torkollhasson az egész.

Felhúztam magam Halász Juditon

Bár a többség szerint veszélyes a rotavírus, csak 58,6 százalék oltatná be gyermekét a vírus ellen. Több mint 500-an töltöttétek ki azt a kérdőívet, melyben a rotavírussal kapcsolatban tettünk fel kérdéseket. A válaszadók közel 85 százaléka érzi veszélyesnek a rotavírust, és csak valamivel több mint 15 százalékuk szerint veszélytelen. 81 százalékuk (helyesen) jelölte be, hogy a vírus a 0-12 hónapos korú csecsemőkre a legveszélyesebb.

Egyetlen dologra emlékszem élénken arról az éjszakáról. Ültem a rideg folyosón a neonlámpák gyér fényében és féltem. Sokan azt mondják, ha tragédia éri őket, rengeteg érzelem kavarog bennük, az első reakció a könnyek után a „Miért?“, kétségbeesnek, tombolnak, aztán amikor elfogy az erejük, magukba roskadnak. Én arra sem voltam képes, hogy artikulálatlanul üvöltsek. Csak ültem a térdemen könyökölve, és néztem, ahogy az a pár könnycsepp, amit már nem tudtam visszatartani, lefolyik a karomon. Nem gondoltam vagy éreztem semmit azon kívül, hogy rettegtem. Olyan volt, mintha kikapcsolták volna a testem, egy nagy buborékot tettek volna körém, és magamra hagytak volna. Nem aggódtam a babákért, már rég elfogadtam, hogy őket is elveszítjük. Nem is tudom, hogy miért féltem, hiszen már tudtam, mi történik. Amikor az orvos odajött hozzám, a visszatartott sírás miatt annyira fájt a torkom, hogy meg sem tudtam szólalni, csak bólintottam. Ezek azok az emlékek, amiket minden nap látok magam előtt, mintha filmet néznék, és minden alkalommal ugyanazt érzem, amit akkor.

2013. június elején estem teherbe, két hónappal az esküvőnk után, várt és tervezett baba a kisfiam. Az orvosválasztást nem bíztam a véletlenre. Mivel egészségügyi dolgozó vagyok, fontos volt, hogy megbízható, rutinos szakember gondozza a terhességemet. Abszolút komplikációmentes várandósságom volt, minden eredményem negatív volt. Mivel elég rendkívüli paraméterekkel estem teherbe, 39,5 kilóval (amiből a terhesség elején sikerült is ledobni), és 150 cm-rel, kb. a 20. héttől nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek képes spontán szülni. Nem örültem a császár lehetőségének, de a babám épsége mindennél fontosabb volt, pláne azok után, hogy a 30. héttől harántfekvésű volt. Mivel az utolsó ultrahangokon már 3 kg körüli súlyt becsültek, 02.28-ra jegyeztek elő programozott császármetszésre, ez két nappal a terminusom utánra esett.